Kecskemét, 1911. január-április (39. évfolyam, 1-24. szám)

1911-01-01 / 1. szám

11 - —--------------------------------------------------------------------------------------------------------------- % I V/ 5 )Oj I 4 0 I f '{fl I X/9 I ^ / XXXIX. évfolyam. y Kecskemét, 1911. január 1. 1-ső szám. Szerkesztőség: ______ __ —. ^ _____ Kiadóhvatal, 15. szám. MM ■■ MM MM MM ■■ Wk MM­­ IV., szám.a. K kr Vlli-MI-T­e s^“e Előfizetési ára: 11 1 1 9 || 11 fi 1 V I ■ 9 Előfizetési ára: Félévre ... 5 kor. Félévre­. • ■ ■ ° k or Negyedévre . . 2 50 kor. Negyedévre . . - - 0 kor Egyes szám ára 20 fillér. Kecskemét város közügyeit szolgáló hetilap. Megjelenik minden vasárnap reggel, szám­ára 20 fillér­ . . io ■ M ■■ MM MM M M Hl ■ W ■ MMM ■ Új esztendő küszöbén. Ismét egy hosszú, örömben és bánatban eltöltött esztendő fonalát gombolyították le az örök Párkák gyor­san pergő rokkájukon. A fonal véget ért — az ó esztendő elmúlt. De a rokka tovább pereg, a munkás Párkák tovább szövik az új esztendő fonalá­nak szálait. S várjon hogyan szövik e szálakat, vagyis az egyes emberek életfolyamatát, hol és mikor metszik el a vékony szálakat éles ollójukkal s mennyiben befolyásolja az egyes szálak megszakítása az egész fonal tovább haladását, vagyis egy egész esztendő történetének fejlődését: mély­séges titok. A jövendőt az irigy titok homályos, sötét fátyola burkolja el kutató szemeink elől. És ez jól, sőt bölcsen, végtelenül bölcsen van így. Az isteni Gondvise­lésnek ez az előrelátó bölcs intézke­dése, — a jövendő kimenetelének el­­burkolása,­­ igazi áldása az ember életének. E nélkül megszűnnék a munka, kiapadnának a fejlődésnek, a haladás­nak, az egész műveltségnek forrásai, megszüntetné a munkakedvet, a jö­vendőnek ismerete, elcsüggesztené az erőket az előrelátott veszedelem, az eredménytelen fáradozás tudata, vagy elbizakodottá tenné a lelkeket a kitű­zött cél könnyű, fáradság nélkül is biztos elérhetésének megismerése. Az első esetben szárnyaszegetten, meg­történ, a második esetben pedig döly­­fösséggel eltelve merülne alá az em­ber a lomha tétlenség piszkos mocsa­rába. Míg­­gy bizonytalanságunkban nem tudjuk, mit rejt a jövendő s ha a múlt sötét, borús emlékei bátorta­lanná teszik, megfélemlítik lelkünket, azonnal felcsillan előttünk a jótékony remény biztató csillaga, mely nem engedi elcsüggedni, mely bátorítva, biztatólag int felénk az élet zúgó, zajló, vészes tengerén: „Ember küzdj és bízva bízzál! “ Erre a biztató reménységre bizony nagy szüksége van az elcsüggedt em­beri léleknek, mely leginkább csak a megpróbáltatások, a bánat, a fájdalom, a csalódás sajtoló erejét érzi s csak­­ igen ritkán vidámítja fel az öröm de­­­­rűje; szüksége van különösen most, egy új, bizonytalansággal teljes esz­tendő küszöbén. Igen, szükségünk van a biztató reménysugárra, mely némileg bevilá­gítja a bizonytalanság szürke homályát, s megszünteti a jövendőtől való szinte önkéntelen s igen gyakran alaptalan félelmünket. Szükségünk van a biz­tatásra, mert úgy a távol­, mint a közelmúlt a csalódásnak, a bánatnak, a fájdalomnak egész özönét zúdította ránk s vajmi kevésszer villant meg a bánat sötét felhőiben az öröm derű­jének rózsaszín sugára, vajmi kevés­szer csendült fel a panaszos ajkakon a boldogság vidám kacagása, vajmi kevésszer honolt a bánatos arcokon a nyugodt megelégedés csendes kife­jezése. De mindennek mi magunk va­gyunk az okai. A folytonos csalódás lesújt, az örökös bánkódás szerencsét­lenekké, boldogtalanokká tesz ben­nünket. Igen, mert mindig elégedetle­nek vagyunk a sorsunkkal, helyze­tünkkel, melyet számunkra az isteni Gondviselés kijelölt. Sehogysem tud­juk megérteni, hogy „földi ember kevéssel beéri, vágyait, ha kevesebbre méri!“ De va­jon hány ember méri kevesebbre vágyait? Melyik ember elégszik meg a rábízott szerény kör betöltésével, melyik nem óhajtja e hatáskört terjeszteni, szélesbíteni, me­lyik nem kapaszkodik a felette elnyúló ágába, melyet azonban ismét alacsony­nak talál, megpillantván, hogy felette van még egy s most ezt igyekszik hatalmába keríteni. Ez az örökös elé­gedetlenség a végoka minden bol­dogtalanságunknak, minden bánatunk­nak, ez teszi komorrá napjainkat, ez nyűgözte le erőinket az elmúlt esz­tendőben is. Az elégedetlenség mind ijesztőbb mértékben tolja előtérbe a szociális kérdéseket is, ezeknek sürgős megol­­­­dása foglal el sok gondolkodó főt s bizony ezek miatt számos oldalon kell tapasztalnunk a sajnálatos hátramara­dást. Az immár elmúlt esztendőnek is a legszomorúbb emléke a mi el­maradottságunk, mely oly sok téren, oly nagy mértékben mutatkozik. De az elszomorító emléket mégis feledteti a jövő biztató reménye, mely büszke önérzettel tölti el lelkünket s egyszersmind kitartó, szorgalmas mun­kára is buzdít, mert azzal biztat, hogy fáradozásunkat végre is fényes siker fogja koronázni. Hiszen már első uralkodóink kijelölték számunkra a minket megillető helyet az európai kulturnépek sorában s ezt a helyet azóta mindig igyekezünk elnyerni és biztosítani, nemzetünk számára. Fáj­dalom, a szerencsétlen viszonyok, de — valljuk be őszintén — sokszor a saját hibáink is még mindeddig nem engedték elfoglalni kijelölt helyünket. Ezt pedig el kell foglalnunk minden­áron. Amikor megmutattuk Európának hogy itt a művelt világ kapujában kétezer év óta meg tudtuk oltalmazni a nyugati kultúra kincseit a folyton támadó műveletlen barbárok ellen, saját javunk, saját életünk feláldozá­sával is, amikor éreztük, hogy a mű­­veletlenség áradatát nekünk kell fel­tartóztatnunk még ha talán minket el is söpör s e kötelességünket, e nagy­szerű feladatunkat, e kulturmissziót híven teljesítettük, sőt vérünk hulla­­tásával is megpecsételtük és a fenye­gető veszélyek hullámzó tengerén saj­kánk még mindig sértetlenül halad előre: mindezekkel fényes bizonyságát adtuk hosszú életre hivatottságunknak és annak, hogy a nyugati kultúra összes kincseire méltók vagyunk. Most tehát, amikor a dühös har­cok zúgó vihara már rég elmorajlott felettünk, amikor elhalt a fegyverek csattogása, ágyúk bömbölése, most, a munka századában mutassuk meg, hogy a védelmezett műveltséget meg is tudjuk szerezni és valóban méltók vagyunk a nagy örökségre, az euró­

Next