Kecskemét, 1911. január-április (39. évfolyam, 1-24. szám)
1911-01-01 / 1. szám
2. oldal, mai műveit nemzetek között minket méltán megillető hely elnyerésére. De ezt a helyet csak sziklaerős szorgalommal, csüggedést nem ismerő munkaszeretettel, nemes vetélkedéssel, szóval a folytonos munkával vívhatjuk ki magunknak. A szorgalmas, fáradhatatlan munka ékesítse a beköszöntött új esztendő minden napját, minden óráját, mert minél több nap telik el tétlenül, annál messzebb maradunk célunktól, míg a folytonos munka apránkint ugyan, de fokozatosan mindig közelebb juttat fáradozásunk gyümölcséhez. Ennek élvezése pedig csak azokat illeti akik annak megszerzésében buzgó tevékenységet fejtettek ki. Az elmúlt esztendőtől pedig ne váljunk el haraggal, megosztotta velünk nemcsak szomorúságát, hanem — bárha csekély mértékben — az örömét is. Búcsúzzunk el tőle jóindulatúlag és amikor feltűnik a jövőnek biztató reménysugára, az újesztendőnek mosolygó rózsapiros hajnala, csendüljön fel ajkainkon az üdvözlő hang: Boldog újévet! —ó.Zs. Homoki szőlőgazdaságunk jelentősége. Az ez évben Szegeden tartott homoki szőlősgazdák kongresszusa, amelyen a homoki szőlőtermelők külön országos egyesületet is alakítottak a szőlőgazdaság ez ágára terelte a figyelmet. Amikor a magyar közönség szemfüles sajtónk révén tudomást szerez egyes aktuális kérdések kapcsán szőlőgazdaságunk létezéséről és jelentőségéről, annak mindig örülünk. Mert azt a reményt fűzzük ahoz, hogy közönségünk ezentúl jobban fogja pártolni a hazai terményt: akitűnő magyar szőlőt és a világhírű magyar bort. Ebben a reményünkben azonban eddig mindig csalódtunk. Szőlőt ugyan eleget fogyaszt a magyar közönség, de annál kevesebb bort. Borfogyasztásunk a legkisebb az összes bortermelő államok között. Míg Olaszországban és Franciaországban 120—150 liter elfogyasztott bor esik évenkint egy felnőtt emberre, nálunk csak 15—20 liter. Ezzel szemben pálinkafogyasztás tekintetében a második helyen állunk az összes európai államok között. És sörfogyasztásunk is igen jelentékeny. A köznép ma szinte kizárólag pálinkát iszik, mert az olcsó és hamar érezteti részegítő hatását; a polgári elem sört és mulatságai alkalmával pezsgőt iszik; a felső tízezrek kizárólag francia pezsgőt és külföldi borokat. Pedig valaha nemzeti italunk volt a bor. És arról sem szabad megfeledkezni, hogy a gabona után a bor a legjelentősebb terménye a magyar mezőgazdaságnak, annak a mezőgazdaságnak, amely az ország lakossága négyötöd részének ad kenyeret. Szociális jelentősége is kétségtelen, mert fél millió gazdának, egy millió munkásnak és fél millió más foglalkozású embernek (kereskedőnek, vendéglősnek, kádárnak, ügynöknek stb.), tehát összesen 2 millió embernek, az ország lakossága egytized részének biztosítja a megélhetését. És ez a nemzetgazdasági és szociális tekintetben oly fontos ága mezőgazdaságunknak mégsem virul. Nem virul, mert terményének nincs kelendősége. Belfogyasztásunk roppant csekély és vámkülföldi borkivitelünk szinte teljesen megszűnt. (Alig tesz ki 25.000 hl.-t, holott az ország termése ma már 5—6 millió hektoliter.) Mi a csekély borfogyasztás oka ? Többféle. Először is a bor iránt megrendült a bizalom. A bizalom pedig azért rendült meg, mert a magyar bort sokat hamisították, úgy időben mint a külföldön. Sajnos, a termelők, kereskedők és vendéglősök egyaránt. Ez nem volt másként lehetséges, mint hogy a bortörvény a kellő következetességgel sohasem lett végrehajtva. A csekély fogyasztás másik oka a horribilis és igazságtalan boritaladó, amelynél nagyobb nincs sehol a világon és amelyet olyan vexatórius rendelkezésekkel hajtanak be, amelyeket egy igazi kulturállamban meg nem tűrnének. Harmadik főokának tartják népünk szegénységét. Ezt mi fentartással fogadjuk csak el. Mert igaz ugyan, hogy szegény népek vagyunk és így nem telik sok embernek borra, ám pálinkát és sört eleget iszunk, sőt pezsgő is bőven fogy nálunk. Azért mi azt hiszszük, hogy a csekély borfogyasztás okát inkább abban kell keresnünk, hogy az italok rendes fogyasztási helyén, a kocsmákban alig jut az ember egy pohár tiszta, hamisítatlan borhoz. A kocsmák pedig a legnagyobb italfogyasztók. Az eddig felsorolt tényekkel szemben most rá kell mutatnunk arra, hogy az ország már túltermelés előtt áll. Túltermelés előtt, amikor a borfogyasztás rendkívül csekély. Míg az utolsó évtized termésátlaga csak 3 2 —4 millió hektoliter volt, ma már 5—6 millió hektoliter bort termesztünk. Sőt 1908. évben a hivatalos jelentés szerint 8 millió hektoliteren felüli rekord termésünk volt, amely a valóságban 10 milliót tett ki. Ha tavaly és az idén nem pusztított volna járványszerűen a peronoszpóra (amely pl. az idei termés 45—50 százalékát tette tönkre, tehát 70—80 millió koronányi kárt okozott), továbbá a jég és fagy nem tizedelték volna meg a termést, az utolsó két évben is óriási terméseink lettek volna. Hová fogunk ilyenformán jutni? Mit csinálunk, ha a termések még egyre fognak nőni, holott a borfogyasztás egyáltalában nem emelkedik, a vámkülföldön pedig képtelenek vagyunk újra tért hódítani? Ez csak a délfranciaihoz és az olaszhoz hasonló válsághoz vezethet. Az árak olyan devalvációjához, amely a szőlők elértéktelenedését és ezzel a magyar borgazdaság csődjét vonja maga után. Erre kell elkészülve lennünk. Ettől kell máris tartanunk. A hegyi és homoki szőlősgazdák már egyaránt panaszkodnak arról, hogy a bornak nincs ára. A szőlők nem fizetnek. Nem érdemes szőlősgazdának lenni. Amikor ezt a tényt leszögezzük, szemébe is kell néznünk ennek a kérdésnek és a valóság képét tartózkodás nélkül a világ elé állítanunk. Annak, hogy borgazdaságunk máris a túltermelés küszöbére jutott, a túlzott mérvben űzött homoki szőlőtelepítés az oka. Amikor a filoxéra elpusztította a hegyi szőlőket, rohamosan foglalt tért az immunis homokon való szőlőtelepítés. De a homoki szőlősgazdák sikerén és nagy anyagi eredményén felbuzdulva, mást is tapasztaltunk. Azt tapasztaltuk, hogy igen sokaík kötött földön is kezdtek szőlőt ültetni, újabban pedig még a búzaföldeket is erre a célra fordítják. És ma már ezek az új szőlősgazdák tisztán spekulatív gazdálkodást folytatnak, amely másra nem vezethet, mint a hegyi szőlőgazdaság teljes csődjéhez, ám a többi szőlőgazdasági viszonyokat is erősen meg fogja rendíteni. Mert túllőttek a célon. De más hatása is nyilvánult a spekulatív termelésnek. A hegyi szőlősgazdák nagy része is lecsúszott telepítéseivel a síkba és ezzel boraink minősége erősen hanyatlott. Ma már a homoki szőlősgazdák is panaszkodnak. Nemcsak erősen sújtják őket az elemi csapások és számos növényi és állati ellenség pusztít ültetvényeikben, hanem a rossz értékesítési viszonyokat ők is megérzik és ami különösen megnehezíti boldogulásukat, az a rengeteg területeken tapasztalható trágya- és munkáshiány. Ebben a tekintetben kevés előrelátással jártak el. Most persze már késő a bánat. De egyúttal nekik is azt a meggyőződést kell tartózkodás nélkül vallaniuk, hogy a homoki telepítés továbbterjedése romlásba fogja őket is dönteni nemcsak a hegyi szőlőművelőket. Mindkét termelési irány eltiltanék követeli, hogy minden további újabb szőlőtelepítés törvényileg essék.Stas. Ha ez nem következik be rövidesen, határozott krízisbe sodródik az egész magyar borgazdaság. A közfigyelem most, ismételjük, a homoki szőlők felé fordult. Amikor azonban ezeket pártoljuk, nem szabad háttérbe szorítanunk a hegyi szőlőgazdaságot. Nem szabad azt állítanunk, hogy az olcsó, de jó homoki bor legalkalmasabb eszköz a pálinkafogyasztás kiküszöbölésére. Ma a hegyi és homoki borok ára — sajnos — egyforma. Holott a hegyen 2—3-szor akkora költséggel termesztenek bort és ugyanoly nagyságú területen a hegyen csak fél és egyharmadnyi bor terem Kecskemét 1-fő szám.