Kecskemét, 1911. január-április (39. évfolyam, 1-24. szám)
1911-01-01 / 1. szám
4. oldal. — A munkásgimnáziumi előadások, mint lapunkban már jeleztük, január hó 3-án, tényleg megkezdődnek. Helyiség az ipariskola (régi törvényszéki épület) első emeleti nagy terme. Az előadások sorrendje a következő: kedden Magyarország földrajza, előadja Steindl József főreáliskolai tanár; szerdán Gyakorlati irálytan, előadja Marton , Sándor ref. főgimnáziumi tanár; csütörtökön Gyakorlati számtan, előadja Hajdú József ref. főgimn. tanár; pénteken Magyarország történelme, előadja Dr. Kováts Andor jogtanár. Az előadások mindig este 8—9-ig tartatnak. A beiratási díj (egy korona) az első előadás alkalmával lefizetendő. — A fővárosnak egyik legfontosabb egészségügyi intézménye dr. Batizfalvy István Zoltán egyet, tanár, Pestvármegye f. Főorvosának az operatív és műfogászat specialistájának fogorvosi intézete (Károly körút 3.). A főváros ezen joggal egyedülinek mondható ilynemű intézményének, melyben évtizedeken keresztül száz és százezer fogbetegség kezeltetett, csakis e célra átalakított helyiségei a közegészségügy és operatív kirodalmainak megfelelően a legmodernebbül vannak berendezve. Évek óta jól begyakorolt műtői az igazgató személyes közreműködésével egész nap reggel 8-tól este 7-ig nyújtanak biztos segélyt a fogfájás kínos betegsége által gyötörteknek. Az intézet laboratóriummal és technikai műhelylyel van összekötve, ahol legjobb rendszerű műfogpótlások készülnek, melyek a valódiaktól meg nem különböztethetők és úgy beszédre, mint rágásra teljesen alkalmasak és minden kellemetlenség nélkül helyeztetnek el. Mérsékelt árak. Levelekre az intézet kszséggel válaszol. Vidékiek félnap alatt megkapják műfogaikat. SZÉPIRODALOM. EGY HÁRFA . . . Egy hárfa szól az éjben, Új évnek éjjelén, Hárját ki megpendíti, Egy angyal, a remény. Áthangzik a világon Bús édes dallama, Világosabb lesz tőle A sűrű éjszaka. Mindenki máskép hallja A bűvös dallamot, Másképp a büszke boldog, Másképp az elhagyott. Másképp az agg, a gyermek A férfi és a nő, Másképp az ép, a gazdag, Másképp a szenvedő. S tudod, mit zeng a hárfa Számomra, kedvesem? Csakis neved sóhajtja Édes-szerelmesen. Czóbel Minka. A tetszhalott. Halványan derengő fény szűrődött át a nehéz ablakfüggönyökön, mikor Bremieux asszony felébredt. Gondolatai kuszán össze voltak zavarva s az előzményekre nem tudott visszaemlékezni. Halántékait valami láthatatlan vasgyűrű szorította s lélegzetvételkor szúró fájdalmat érzett. Nagy erőlködéssel felemelkedett s bámulva körültekintett. Nem úgy feküdt, mint egyébkor szokott: puha párnái közt, hanem egyszerűen kiterítve a vetetlen ágyon, hosszú, fehér pongyolában, melyet már évek óta nem viselt. Ösztönszerűleg a nyakához kapott, ahol vékony aranyláncot szokott viselni, meghalt férje ajándékát. A lánc nem volt helyén. Mi ez? Álmodik talán? Feltápászkodott, hogy maga köré tekintsen. Az ágy, a falak, a padló, a székek tele voltak koszorúkkal és csokrokkal, melyeken szalagok függtek. Jóllehet fényes nappal volt, magas gyertyatartókban hat gyertya égett. Körülötte mélységes csend. Még az óra sem mert lélegzeni, messze tünt idők, bizalmas tanúja. Bremieux aszszony megkísérelte visszaemlékezni, de képtelen volt erre. A virágok nyomasztó illata eltompította érzékeit. Kétségbeesett erőlködéssel félretolta a virágokat s odavánszorgott az ablakhoz. Remegő kézzel félrehúzta a függönyt, kinyitotta az ablakot s mohón szívta, a beömlő levegőt. Örjítő öröm fogta el. Az a tudat, hogy lélegzik, hogy él. A szive megint szabályszerűen dobogott, halántékáról a nyomás eltűnt. Bizonyára — mint az utóbbi időben már annyiszor — megint elájult s szive percekig nem dobogott. Emiatt aztán halottnak vélték! . . Bremieux asszony rátalált kicsiny aranyláncára. Valami új dobozban hevert. Reszkető kézzel megindította az óra ingáját s mosolygott a megszokott ketyegés hallatára. Azután egymás után eloltogatta a gyertyákat. Ekkor suttogó hangokat hallott a szomszéd szobából. Összerezdült. A leánya és a veje. Halkan beszélgetnek. Már előre mélységesen meghatva attól a nagy örömtől, melyet váratlan megjelenése kelteni fog, odatámolyog az ajtóhoz, hogy gyermekét karjaiba zárja s könnyek és csókok közt igy szóljon hozzá: — Igen én vagyok! Még lélegzetű, még élek és szeretlek ! Ekkor . . . ismét ez a rettenetes gyengeség. Félájultan nekitámaszkodik a falnak. A szomszéd szobában a nevét emlegetik. Leánya szól halkra tompított hangon : — Szegény mama! Ha arra gondolok, hogy téged, vagy gyermekünket ilykér kellene elvesztenem! Rettenetes volna! Azután a vő hangja, mely hidegen és megfontolva válaszol: — Rettenetes volna igaz. Hanem az más is volna. Anyád hatvannyolc éves volt! — Sőt egygyel több. Hatvankilenc. — Szép kor. Sohasem hittem volna, hogy súlyos szívbajával megéri. Utóbb már igen meglátszott szenvedéseinek nyoma az arcán. Természete is egészen megváltozott. Mostanában már oly túlságosan érzelgős volt! Miránk ez nem volt ugyan hatással, de az öregek szomorúsága ragadós. Charlotteunk oly szokatlanul csendes és tartózkodó lett. Épen nem olyan, mint az ő korabeli gyermekek! Ez engem nagyon aggaszt . . . Rád is hátrányos volt a vele való együttlét. Olyan szokásokat vettél fel, melyek egyébként nem a tieid. Be kel vallanod, hogy sohasem voltunk a magunk urai! Te nem akartál utazni, sőt még a házból is alig léptek ki miatta. Még a rendes éjjeli nyugalmad sem volt meg, mert mindig attól kellett tartanod, hogy felvernek s elhívnak hozzá. Ez káros befolyással volt egészségedre is . . . — Ez igaz. Magam is éreztem, hogy egyre gyengülök, csak nem akartam bevallani magamnak. De ha még sokáig tartott volna, összeroskadtam volna. Jobb a halál, mint ez a hosszas kínos haldoklás. — Anyagilag is előnyös ez a haláleset. Most nem kell fizetni a járadékot. Nemsokára házat vehetek, ami aranyos jövőt biztosít Charlottenak . . — Levettem mama nyakáról a láncot, melyet oly szívesen viselt. Legyen a gyermeke, emlékül szeretett nagymamájáról. Az öreg hölgy mozdulatlanul állt. Nem mert tenni egyetlen lépést, nehogy elárulja jelenlétét. A langyos nyári levegőt, mely az ablakon beömlött, jéghidegnek érezte. Azután újra veje hangját hallotta. — Ne menj be hozzá. Jobb, ha nem látod többé. A halottkém mindjárt itt lesz, hogy kiállítsa a halotti bizonyitványt ... Én majd szeretni foglak helyette is . . . Ölelkeztek s a fiatal asszony felsóhajtott: — Szegény mama! . . . Igazad van, így jobb. Neki is nekünk is. Eltávoztak. Bremieux asszony úgy állt ott, mint egy sóbálvány. — Irgalmas isten! Mily könnyen megvigasztalódtak! Mintha már évtizedek óta halva volnék! Megtántorodott. Tűnő erővel leoldotta nyakáról a láncot és visszatette az új dobozba. Fehér ajka halkan suttogta: — Szerettem volna magammal vinni a sírba, , de ők nem akarják. Unokáimnak szánták. Egy pillanatig habozott, aztán megállitotta az óra ingáját. Majd odalépett az ablakhoz s óvatosan, zajtalanul becsukta. Azután remegő kézzel szép sorjában ismét meggyujtotta a gyertyákat. Vissza akarta tenni helyükre a koszorúkat is, de erre már nem volt ideje. Szédülni kezdett s érezte, hogy ereje fogytán van. Alig, hogy le tudta magát vetni az ágyra. Melle zihált, halántékaira a nyomás visszatért. A virágillat fojtogatta s eszmélete lassan tűnni kezdett. — Jobb igy, mondta a gyermekem. Jobb ha meghalok ... ám jó, készen vagyok! Az orvos mindjárt itt lesz, hogy kiállítsa a bizonyitványt Kecskemét 1 -fő szám.