Kecskemét, 1911. január-április (39. évfolyam, 1-24. szám)

1911-01-01 / 1. szám

4. oldal. — A munkásgimnáziumi előadások, mint lapunkban már jeleztük, január hó 3-án, tényleg megkezdődnek. Helyiség az ipariskola (régi törvényszéki épület) első emeleti nagy terme. Az előadások sorrendje a következő: kedden Magyarország föld­rajza, előadja Steindl József főreáliskolai tanár; szerdán Gyakorlati irálytan, előadja Marton , Sándor ref. főgimnáziumi tanár; csütörtökön Gyakorlati számtan, előadja Hajdú József ref. főgimn. tanár; pénteken Magyarország történelme, előadja Dr. Ko­­váts Andor jogtanár. Az előadások mindig este 8—9-ig tartatnak. A beiratási díj (egy­­ korona) az első előadás alkalmával lefize­­­­tendő. — A fővárosnak egyik legfontosabb egészségügyi intézménye dr. Batizfalvy Ist­ván Zoltán egyet, tanár, Pestvármegye f. Főorvosának az operatív és műfogászat specialistájának fogorvosi intézete (Károly kör­út 3.). A főváros ezen joggal egyedüli­­nek mondható ilynemű intézményének, mely­ben évtizedeken keresztül száz és százezer fogbetegség kezeltetett, csakis e célra átala­kított helyiségei a közegészségügy és ope­ratív kirodalmainak megfelelően a legmo­dernebbül vannak berendezve. Évek óta jól­­ begyakorolt műtői az igazgató személyes közreműködésével egész nap reggel 8-tól este 7-ig nyújtanak biztos segélyt a fogfá­jás kínos betegsége által gyötörteknek. Az intézet laboratóriummal és technikai műhely­­lyel van összekötve, ahol legjobb rendszerű műfogpótlások készülnek, melyek a való­diaktól meg nem különböztethetők és úgy beszédre, mint rágásra teljesen alkalmasak és minden kellemetlenség nélkül helyeztet­nek el. Mérsékelt árak. Levelekre az intézet k­szséggel válaszol. Vidékiek félnap alatt megkapják műfogaikat. SZÉPIRODALOM. EGY HÁRFA . . . Egy hárfa szól az éjben, Új évnek éjjelén, Hárját ki megpendíti, Egy angyal, a remény. Áthangzik a világon Bús­ édes dallama, Világosabb lesz tőle A sűrű éjszaka. Mindenki máskép hallja A bűvös dallamot, Másképp a büszke boldog, Másképp az elhagyott. Másképp az agg, a gyermek A férfi és a nő, Másképp az ép, a gazdag, Másképp a szenvedő. S tudod, mit zeng a hárfa Számomra, kedvesem? Csakis neved sóhajtja Édes-szerelmesen. Czóbel Minka. A tetszhalott. Halványan derengő fény szűrődött át a nehéz ablakfüggönyökön, mikor Bremieux asszony felébredt. Gondola­tai kuszán össze voltak zavarva s az előzményekre nem tudott visszaemlé­kezni. Halántékait valami láthatatlan vasgyűrű szorította s lélegzetvételkor szúró fájdalmat érzett. Nagy erőlködéssel felemelkedett s bámulva körültekintett. Nem úgy feküdt, mint egyébkor szokott: puha párnái közt, hanem egyszerűen kite­rítve a vetetlen ágyon, hosszú, fehér pongyolában, melyet már évek óta nem viselt. Ösztönszerűleg a nyakához ka­pott, ahol vékony aranyláncot szokott viselni, meghalt férje ajándékát. A lánc nem volt helyén. Mi ez? Álmodik talán? Feltápászkodott, hogy maga köré tekintsen. Az ágy, a falak, a padló, a szé­kek tele voltak koszorúkkal és csok­rokkal, melyeken szalagok függtek. Jóllehet fényes nappal volt, ma­gas gyertyatartókban hat gyertya égett. Körülötte mélységes csend. Még az óra sem mert lélegzeni, messze tünt idők, bizalmas tanúja. Bremieux asz­­szony megkísérelte visszaemlékezni, de képtelen volt erre. A virágok nyomasztó illata eltompította érzékeit. Kétségbe­esett erőlködéssel félretolta a virágo­kat s odavánszorgott az ablakhoz. Remegő kézzel félrehúzta a füg­gönyt, kinyitotta az ablakot s mohón szívta, a beömlő levegőt. Örjítő öröm fogta el. Az a tudat, hogy lélegzik, hogy él. A szive megint szabályszerűen dobogott, halántékáról a nyomás eltűnt. Bizonyára — mint az utóbbi idő­ben már annyiszor — megint elájult s szive percekig nem dobogott. Emiatt aztán halottnak vélték! . . Bremieux asszony rátalált kicsiny aranyláncára. Valami új dobozban he­vert. Reszkető kézzel megindította az óra ingáját s mo­solygott a megszo­kott ketyegés hallatára. Azután egy­más után eloltogatta a gyertyákat. Ekkor suttogó hangokat hallott a szomszéd szobából. Összerezdült. A leánya és a veje. Halkan be­szélgetnek. Már előre mélységesen meghatva attól a nagy örömtől, melyet váratlan megjelenése kelteni fog, odatámolyog az ajtóhoz, hogy gyermekét karjaiba zárja s könnyek és csókok közt igy szóljon hozzá: — Igen én vagyok! Még léleg­zetű, még élek és szeretlek ! Ekkor . . . ismét ez a rettenetes gyengeség. Félájultan nekitámaszkodik a falnak. A szomszéd szobában a nevét emlegetik. Leánya szól halkra tompított han­gon : — Szegény mama! Ha arra gon­dolok, hogy téged, vagy gyermekün­ket ilykér kellene elvesztenem! Rette­netes volna! Azután a vő hangja, mely hide­gen és megfontolva válaszol: — Rettenetes volna igaz. Hanem az más is volna. Anyád hatvannyolc éves volt! — Sőt egygyel több. Hatvan­­kilenc. — Szép kor. Sohasem hittem volna, hogy súlyos szívbajával meg­éri. Utóbb már igen meglátszott szen­vedéseinek nyoma az arcán. Termé­szete is egészen megváltozott. Mosta­nában már oly túlságosan érzelgős volt! Miránk ez nem volt ugyan ha­tással, de az öregek szomorúsága ra­gadós. Charlotteunk oly szokatlanul csendes és tartózkodó lett. Épen nem olyan, mint az ő korabeli gyermekek! Ez engem nagyon aggaszt . . . Rád is hátrányos volt a vele való együtt­­lét. Olyan szokásokat vettél fel, me­lyek egyébként nem a tieid. Be kel vallanod, hogy sohasem voltunk a magunk urai! Te nem akartál utazni, sőt még a házból is alig léptek ki miatta. Még a rendes éjjeli nyugal­mad sem volt meg, mert mindig attól kellett tartanod, hogy felvernek s el­hívnak hozzá. Ez káros befolyással volt egészségedre is . . . — Ez igaz. Magam is éreztem, hogy egyre gyengülök, csak nem akar­tam bevallani magamnak. De ha még sokáig tartott volna, összeroskadtam volna. Jobb a halál, mint ez a hosszas kínos haldoklás. — Anyagilag is előnyös ez a halál­eset. Most nem kell fizetni a járadé­kot. Nemsokára házat vehetek, ami aranyos jövőt biztosít Charlottenak . . — Levettem mama nyakáról a láncot, melyet oly szívesen viselt. Le­gyen a gyermeke, emlékül szeretett nagymamájáról. Az öreg hölgy mozdulatlanul állt. Nem mert tenni egyetlen lépést, ne­hogy elárulja jelenlétét. A langyos nyári levegőt, mely az ablakon beöm­­lött, jéghidegnek érezte. Azután újra veje hangját hallotta. — Ne menj be hozzá. Jobb, ha nem látod többé. A halottkém mind­járt itt lesz, hogy kiállítsa a halotti bizonyitványt ... Én majd szeretni foglak helyette is . . . Ölelkeztek s a fiatal asszony fel­­sóhajtott: — Szegény mama! . . . Igazad van, így jobb. Neki is nekünk is. Eltávoztak. Bremieux asszony úgy állt ott, mint egy sóbálvány. — Irgalmas isten! Mily könnyen megvigasztalódtak! Mintha már évti­zedek óta halva volnék! Megtántorodott. Tűnő erővel leoldotta nyakáról a láncot és visszatette az új dobozba. Fehér ajka halkan suttogta: — Szerettem volna magammal vinni a sírba, , de ők nem akarják. Unokáimnak szánták. Egy pillanatig habozott, aztán megállitotta az óra ingáját. Majd oda­lépett az ablakhoz s óvatosan, zajta­lanul becsukta. Azután remegő kézzel szép sorjában­ ism­ét meggyujtotta a gyertyákat. Vissza­ akarta tenni he­lyükre a koszorúkat is, de erre már nem volt ideje. Szédülni kezdett s érezte, hogy ereje fogytán van. Alig, hogy le tudta magát vetni az ágyra. Melle zihált, halántékaira a nyomás visszatért. A virágillat fojtogatta s esz­mélete lassan tűnni kezdett. — Jobb igy, mondta a gyerme­kem. Jobb ha meghalok ... ám jó, készen vagyok! Az orvos mindjárt itt lesz, hogy kiállítsa a bizonyitványt Kecskemét 1 -fő szám.

Next