Alföldi Hiradó, 1908. november (1. évfolyam, 81-105. szám)
1908-11-01 / 81. szám
Tanügyi viszonyaink, v. Az iskolában egyenlőség, rend és fegyelem uralkodik, ahol nincs kivétel, nincsenek személyes tekintetek; ahol a tanuló épenséggel csak annyit ér, mint amennyit tesz s amennyire kötelességének megfelel, e szerint nyervén igazságos erkölcsi jutalmazást, vagy büntetést, és amint megérdemli: dicséretet vagy megrovást. Az iskolának főelve, melyet gyakorlatilag és szigorúan érvényesíteni kell, hogy a tanuló egy s ugyanazon tanítási és nevelési rendszer kötelezettsége alá vetessék és e rendszer követelményeinek megfelelőleg a tanító és tanár a növendéket, bárki fia legyen is az, nem dédelgeti, akaratát, tetszését, szeszélyét, melyek előtt a szülők csupa merő majomszeretetből sokszor talán meghajolnak, nem veszi tekintetbe, ha makacsságot, dacot, engedetlenséget tapasztal, melyet szép szóval, jóakaratú intéssel, dorgálással eloszlatni, kiirtani nem bír, akkor fokozatos büntetéseket kell alkalmazni, kellő szigorral fellépni, részint példaadás végett, részint az iskola a növendékek közös célja s az erkölcsi alap érdekében. Ezen eljárásból, a közös mértékkel alkalmazott büntetésekből ama tanulságot meríti a növendék, hogy az iskolai törvény minden személyes keresetek fölött áll és hogy ezen törvények őre, képviselője, végrehajtója, a tanár, aki egyszersmind igazságos bírája tanítványainak. És a szép példa vonz, hát a tanítvány fogékony lelkületére, az igazság érzete — melyet tanárainál tapasztal — felébreszti benne az igazságszeretetet és képessé teszi őt arra, hogy mind önmagával tisztába jöjjön, vagyis helyesen ítéljen maga felől, mind pedig másokat is alaposan s igazságosan ismerjen meg. így szokik a tanuló már az iskolában mind ahoz, mire az életben is szüksége van, t. i. az igazságszeretethez, a munkához, szorgalomhoz s a kötelesség pontos, lelkiismeretes teljesítéséhez. A növendék tanulmányai közben, illetve annak előhaladásával mind nagyobb szellemi tevékenységet fejt ki, vagyis az erős képesség növekedik benne, mégpedig oly arányban, amint a feladat, a munka folytonosan nehezebb lesz, de egyszersmind ez által a tanuló tudványa, kitartása, szellemi fogékonysága is emelkedik, s nemkülönben megtudja azt, hogy voltaképen mire képes, mit bir tenni s ha látja, tapasztalja önmagánál a sikert, mely fáradozásait, igyekezetét koronázza, felébred benne az önérzet, hogy úgy mondjuk ambíció, mely őt arra ösztönzi, hogy a pályára, melyre hajlamai vezetik, mind jobban kiképezze magát . Ily módon kívánja az iskola feladatát, neveléstani célját megoldani, mit a család, a szülők otthon könnyen megmagyarázható okokból nem teljesíthetnek s így a kiképzés további része az iskolát illeti. Az iskola tehát elsősorban a családot érdekli, és kell, hogy annak fennállása s helyes irányú működése szivén feküdjék. A család lépteti életbe az iskolát s biztosítja lételét, amennyiben akár közvetve, akár közvetlenül hozzájárul annak fenntartásához s igy az érdek s kötelezettségből kifolyólag, mely az iskolával szemben rá háramlik, méltányos, jogos kívánalmakat is táplál és táplálhat is — vagyis befolyását érvényesítheti az iskola szervezetére s igényelheti, kívánhatja, hogy ne csak nevelést adjon az iskola a tanítványnak, hanem megadja neki a szilárd alapot, a kellő szakismeretet is, mely őt képessé tegye arra a Temetőben. Mint lehelet, picziny ajkon, Lágy szellő kél a sirhanton. Panaszát rá súgva mondja . . . „Szomorúfűz hervadt lombja“ Olyan bágyadt, olyan árva! Temető az ő hazája! Le-letekint a bús dombra . . . „Ráhajlik a sirhalomra“ úgy szeretek én itt lenni, Egy sirhalmon megpihenni! Nincs jobb helyem a világon . . . „Kis madárka zeng az ágon“ Csak a sír az, mi megnyugtat Bút felejtet, lágyan altat. Menyország a csüdes álom . . . „Temetőbe, sírba vágyom“ Múlandóság bús hazája Te adsz it a szív bajára Benned minden búsan álél . . . „Szomorúan zúg, búg a szél“ A sirhalom hervadt virág Sírra hajló árvafűzág Száraz ágról hulló levél „Csendről, nyugalomról beszél“ Ez a helye a megnyugvásnak, Örök tanyát itten ásnak Sohase kell itt húra kelni . . . „Éde* lesz itt megpihenni“ Essyes sítám ára 3 síílés*. ■.------------------------------------------— —--^-= ~ ^------------=-----------. :-==|======="——"■igii»————— ELŐFIZETÉSI ÁR : SZERKESZTŐSÉG ÉS htrdetések(t ^ kiadó------- — Szarvas utca 3. szám. — A .Nyilttér" sora 40 fillér. ______________________________ FELLETLEM Napilap. ___________________ Vasárnap, (81. szám).908. november ,. Sir választ el a világtól, Bútól, bajtól, csalfa lánytól Lent szeretnék én már lenni . . . „Oda lent majd nem fáj semmi,, Búzavirág, halottak napján. A földi élet csak egy törékeny edény — mondja az irás. Mi van a földben, mi van a föld alatt? Hires tudósok, geológusok, füvészek és ásványtanárok kutatják a föld rétegeit . . . Halál van ott, halál . . . Iszonyú igazsága a megszokott valóságnak! E napon az emberiség halottainak emlékét ünnepli borúsan, sötéten és gyászosan miként fájdalomhoz illik. Megemlékezünk mindnyájan elhunyt szeretteink mellett mindenkiről, kik már megoszszák az örök álmot és nem veri fel többé őket gondja az élet súlyos terheinek. Eső mossa, szélvész pusztítja sírjukat. Csak a kegyelet keresztfája emlékezteti az embert, hogy kedves porokat rejt alatta, kik egykor velünk és értünk élve boldogságunk eseményei valának. Többé nincsenek körülöttünk . . . Hiányukat sohasem érezhetjük annyira, mint e napon, midőn minden szem kénytöl nedves, minden arc a fájdalomtól bánatos, s a halandó beismerni kénytelen, hogy a palota és kunyhó lakosainak egy képen ugyanazon sorsa van: megsemmisülés az enyészet! Isten bölcs rendelete és végzete, hogy a halálba lássa az emberiség kicsinységét s a temetőben az egység nagyeszméjét valósitotta. Az egyház találó és lélekemelő szokása, hogy e napon megfosztja oltárait ékességeitől, s a templom közepén ott áll fekete koporsójával a gyászravatal égő viaszgyertyáktól környezve, melyeknek lassú hamvadása az élet kialvását igen hűen ábrázolja. Figyelmeztetvén bennünket, hogy porból lettünk, porrá leszünk. Ez az örök igazság. Elveszünk, meghalunk . . . A szentírás nagyon is cáfolatlan szavakkal fejezi ki az ember legvégső rendeltetését, midőn azt állítja, „hogy halál ellen nincs orvosság !“ Ezen kijelentés irányadója és legszélsőbb határa az orvosi tudománynak. Halni meg kell mindnyájunknak. Ezt tudjuk, érezzük és látjuk mindnyájan. Mégis sokan úgy élnek, mintha már a földön szövetséget kötöttek volna az örök élettel . . . Csalódásuk azonban rettenetes. Jön a halál, ifjan vagy vénen talál-e bennünket? nem kérdezi, hanem végzi rettenetes megszokott munkáját. A sírban el lesz temetve minden. Álom, remény, boldogság! E nap: könnyek és fájdalmas emlékezések nagy napja. Ezt a napot egyformán ünnepli meg minden vallás és minden felekezet, minden ember, mert e nap: hallottak napja! E napon minden érző szív a temetőbe siet, hogy ott a porladás enyhítő helyén ismé Mi színészek az „OTTHON”-ban találkozunk !