Homok, 1920. november (1. évfolyam, 66-89. szám)
1920-11-26 / 86. szám
Kecskemét, 1920. nov. 26. Nemzetvagyon-eladás. A Tröszt részvénytársaság a minap az Arad —Hegyaljai helyiérdekű vasutat eladta a románoknak. Nem kérdezzük, hogy a Tröszt mennyit nyert rajta. Ellenben ebből az adásvételből leszűrünk magunknak egy szomorú tapasztalatot. Még mindig vannak emberek, akik cserebere tárgyává tudják tenni a magyar nemzetvagyont, mintha az nem fogyatkozott volna meg már úgyis eléggé. Hát pótolhat egypár százezer múlandó értékű rongyos román lej egy maradandó nemzeti értéket! Sokszorosan nyom a latban, hogy a szóbanforgó elkótyavetyélt nemzeti érték a demarkációs vonalon túl van, tehát jelentős irredenta eszköz lehetett volna. Nemzetmentő és irredenta munkát a haza testéről leszakított területeken csakis úgy végezhetünk, ha ott értékeink vannak. Nemhogy a meglevőt nem szabad eladni, hanem inkább újat kellene vásárolni. Ha a megszállott területekről a magyarok mind elmenekülnek a megcsonkított anyaország testére s nemzeti értékeinket a demarkációs vonalon talán rorom áron elherdáljuk, akkor igazán ne várjuk az elrabolt területek visszafoglalását. Summa summárum: az aradi vasút eladása nemcsak oktalan cselekedet, hanem hazafiatlan is, mint minden nemzetvagyon eladás. S akinek kisded koponyájában megfogamzott e nemzetellenes gondolat, megérdemelne huszonötöt, a kemény kisgazda kezektől. Nagy ünnepség lesz dec. 5-én Budapesten A „Védő Ligák Szövetsége“ Budapesten folyó évi december hó 5-én, vasárnap délelőtt 11 órakor leplezi le a Szabadságtéren a megszállott és elszakításra ítélt országrészek négy szobrát. Nemzeti büszkeséggel, elfojtott haraggal — mondja a Liga vezetősége — állítjuk a világ szeme elé Észak, Dél, Kelet és Nyugat szobrait, melyek minden egyes magyar lélek adományából létesültek, hogy lássák dacos akaratunkat, mely vissza fogja szerezni újból az ezeréves Magyar hazát. Ezen a napon mindenki ünnepi ruhába öltözik, fellobogózzák a fővárost, díszbe öltöztetik az országot, kürtök harsogása, harangok zúgása és ágyuk dörgése mellett fogják a szobrokat leleplezni. Minden templomban a Himnusszal kezdődő és a Szózattal végződő istentisztelet tartatik, fennhangon imádkozzák el a minden magyarok Hiszek egyét, a Hiszek egy Istenben, Hiszek egy hazában, Hiszek egy isteni örök igazságban, Hiszek Magyarország feltámadásában. A leleplezés pillanatában minden templom minden harangja megszólal és fél óráig hirdeti eskünket, hogy igenis, visszaszerezzük teljes épségében az ezeréves Magyarországot. Ugyanakkor lesz felszentelve a magyar irredenta zászló is, melybe Szent István birodalma minden vármegyéjének elenére van behímezve. Ezt a zászlót zászlóanyák helyett az egyházak veszik védelmükbe. Mivel az előkészítő bizottság úgy határozott, hogy a szobrok minden egyes élő magyar ember adakozásából állíttatnak fel, ezért minden létektől 20 fillér szedetik be. Minden egyes törvényhatóság küldöttséget M O Jil O M l1. oldal S6. szám Franciaország nem szerel le. Parisból jelentik, hogy a lefegyverzési bizottság kijelentette, hogy Franciaország nem szerelhet le addig, amíg két fő feltétele nem teljesül: 1. Németország teljesítse a versaillesi békeszerződés valamennyi feltételét, melyek a lefegyverzésre vonatkoznak, 2. hogy külön ellenőrzési kutató szerv alakuljon, mely meg is kezdje a működését. Minden állatorvos határon van a keleti marhavész megakadályozása ügyében. Illetékes helyről tudósítanak bennünket, hogy nem áll az a tény, mintha a ragadós tüdőlob áttörte volna a demarkációs vonalat és a mi állatállományunkat is pusztítaná. A keleti marhavész csak lengyel területen, mégpedig Vilna kerületében lépett fel. Erdélyben nem a keleti marhavész, hanem a ragadós tüdőláb fenyegeti az állatállományt. Egyetlen védekezés ez ellen, hogy a gyanús és a fertőző állatokat lebunkózzák. A betegség annyira veszélyes, hogy ha nem sikerül elszigetelni, az állatállomány 80 százaléka elpusztul. Magyarországon 1871 ben és 1882-ben lépett fel katasztrofális jeleggel. A földmivelésügyi minisztérium a betegség behurcolásának megakadályozására az összes állatorvosokat, az ország határára küldte ki. Erdély, Felvidék, Bánát és Bácskából nem szabad marhákat behozni és az erre vonatkozó engedélyek már hatálytalanítva lettek. 75 éves matrónát elzárásra ítéltek a románok. Nagyváradról jelentik, hogy az ott székelő vadász hadtest bíróságának jegyzőkönyvvezetője, Kunson Béláné, mivel egy ott lakó főhadnagy, aki hónapos szobát bérelt nála, a bérösszeggel hónapokon át adós maradt smucignak nevezte a főhadnagyot, a hadbíróság a 75 éves matrónát öt napi elzárásra és 5000 lej fizetésére ítélte, meneszt Budapestre ezen alkalommal, hogy az irredenta szobrokat megkoszorúzzák. Az ünnepély sorrendje a következő: 1. Himnusz. Éneklik az egyetemi énekkarok. 2. Szentmisét, mond P. Zadravecz István tábori püspök. • 3. Zászlószentelés. A zászlót megáldják : dr. Csernoch János bibornok, Magyarszág hercegprímása, v. b. t. L. a római katholikus egyház nevében; Petri Elek református püspök a református egyház nevében ; Raffay Sándor ág. ev. püspök az ág. ev. egyház nevében; Józan Miklós esperes, az unitárius egyház nevében. 4. Szoborleleplezés. Beszédet mond: Urmánczy Nándor, a V. L. Sz. elnöke. 5. Dr. Sipőcz Jenő Budapest székesfőváros polgármestere, a székesfőváros közönsége nevében átveszi a szobrokat. 6. Szózat. Éneklik az egyetemi énekkarok. 7. A szobrok megkoszorúzása. 8. Tisztelgő elvonulás: gyár tisztmester, akik az orosz kincstár részére is dolgoztak, a szűcsök szintén. A szövődé egy műegyetemi tanár vezetése alatt állott, a gépeket a táborbeli iparosok készítették. A tiszti bádogosok, lakatosok, kovácsok szintén igen jó teret találtak maguknak, igaz, hogy jól is dolgoztak. A gombkészitőknek egy időben annyi munkájuk volt, hogy nem győztek s igy azután akadt segítőtársuk az agyaggombosokban,akik szintén magyarok voltak, valamint a cserép edényesek is. Bognáraink állandóan túl voltak halmozva munkával. Magyar asztalos műhely volt több is, ezeknek kezdetben nem valami jól ment, de később elhalmozták őket is munkával. A szíjgyártók s kötélgyárosok mind magyarok, az orosz kincstár részére dolgoztak. Igen jó üzletük volt a konyak, likőr, rum gyárosoknak, egy erdélyi tanár vezetése alatt igen jó nevű drogéria-féle, kis chemiai gyár alakult, amely szintén aranybányának bizonyult. A festőipar, ruhafestés szintén az ő találmánya volt, de ezt elfoglaltsága miatt átadta erdélyi tiszteknek, akik később festékanyag hiánya miatt korlátozták az üzemet. Hentesipar volt több is magyar kézen, s a kefegyár egy jogász dr. vezetésével alakult meg és igen jó nevű üzletté nőtte ki magát. Fogpor-, púder-, paszta-gyár, ska- sulyagyár, faszeggyár, lekvárgyár, pénztárca, ridikülgyár stb. vezetésében a vezetőszerep tisztán magyar kezekben volt. Talán jó lesz megemlíteni, hogy a női szabászat terén a magyar tisztek olyan nevet szereztek maguknak, amely majdnem a párisiakéval vetekedett. A női szabóinknak, akik itthon még azt sem tudták, hogy az mi fán termett, igen sokat köszönhetett a magyar színház is. Erről a színházról különben hihetetlen dolgokat lehetne elmesélni. Ebben a testületben minden ember csupa önzetlenség volt s azért is tudtak olyan kiválót produkálni, amellyel bizony nagyon sok vidéki színházunk nem tudná a verseny felvenni. A színháznak ingyen dolgoztak a tiszti szabók, cipészek, asztalosok, festők, szobrászok, diszítők, szóval az anyagi és erkölcsi siker összes előmozdítói. Bizony, azt nem ritkán hallhattuk orosz magasrangu tisztektől s uraktól, hogy ritkaság ilyen kiállítású s igy megjátszott darabokat látni. Báró Rose huszárezredes a Leányvásár 16 előadásából négyen részt vett s azt mondta, hogy minden tekintetben állja a versenyt a pétervári színházéval. A svéd, dán, stb., missziók szintén a magyar színháznak adták az elsőséget a többi felett, úgyszintén az orosz publikum is. Nehogy azt gondoljuk, hogy csak Operette terén volt a magyar társulat jó, mert a dráma és népszínművekben is sikert ért el. Színre kerültek: a Tatárjárás, Leányvásár, Gül baba, Elvált asszony, Víg özvegy, Limonádé ezredes, Testőr, Baccarat, Az ördög, Kuruc jelenetek stb. A zene- és énekkarok igazán jók voltak. Volt egy 45 orosz fogságom emlékei. Nemcsak én hiszem és állítom, hogy az azsinszki tábor volt az egyike azoknak, ahol a kultúra legmagasabb fokon állott, hanem a vöröskeresztes kiküldöttek is, kik szívesen jöttek hozzánk, mert ott a jól fejlesztett iparokon kívül igen kellemes szórakozást is találtak a három színházban, kávéházakban, koncerteken s elsőrangú éttermekben. 1918 őszén a nyomor igen magas fokra hágott, a fizetés az éhenhaláshoz is kevés volt, hiszen abból legfeljebb 12—14 napig lehetett megélni; a dánsegélyek kimaradtak hónapokig s végül el is maradtak. Azt az urat,aki állítólag a mi pénzeinkkel igen jól spekulált, a vörösök letartóztatták. Mindenki adogatta el értékesebb holmiját. Pár hónap múlva, éppen tél közepén, ott állt az éhes társaság még rongyosabban, még pénztelenebből. A nyomor, a kényszer rávitte az embereket a munkára. Elkezdtek egyesek dolgozni, a kereskedőkön kívül a tiszti sütödében dolgoztak először, persze még ingyen, a másodikak a játékgyárosok voltak, kiknek a dolog jól sikerült. Ezeket ugyan még egyesek elítélték, de rajtuk buzdult fel az egész tiszti lager, látva, hogy milyen könnyű itt pénzt keresni, egymásután alakultak a vállalatok. Gombamódra szaporodtak a magyar tiszti sütödék s mind jól megélt, próbálkoztak osztrákok is, de bizony nekik bekellett zárni a boltot, úgyszintén a németeknek is. Az éttermek tulajdonosai kizárólag magyarok voltak, a kávéházaké szintén, kivéve az egyedüli török kávéházat, amelyik később szintén magyar kezekbe került. A cukrászdák kizárólagosan magyar tisztek kezében voltak. A cipészet és szabóipar terén is szép dolgot produkált a magyar tisztek csoportja, volt körülbelül 25 ma