Katolikusok Lapja, 1940 (17. évfolyam, 1-20. szám)
1940-03-17 / 6. szám
Husvét. Ragyog a hold a kék égen, Minden örül ez ünnepen. A kis templom csöpp harangja, Tavasz szellőcske susogja, — Madár is zengi az ágon, örültj a feltámadáson! A virágok illatoznak, Szívekből is a bűn kivesz, Legszebb ruhájukba bújnak. Fehér télből zöld tavasz lesz, Szívekből is a bűn kivesz. — ■ Fénysugár a keresztfákon: Örültj a feltámadáson! Pir*@st©jás« Nyúlország királya kiadta a rendeletét: minden tehetséges nyúl piktor sietve nyúljon a rókafarkecsethez és pingáljon olyan szép tojást, amilyent csak tud, hogy attól minden gyerekember a száját nyitva felejtse, ha ránéz. Aki a versenyben győz, díjat nyer és személyesen oszthatja ki tojásait a jóviseletű gyermekeknek. Nosza lett sürgés-forgás a hosszúfülű-rövidfarkú társadalom polgárai között! Káposztarágó elhatározta, ő csupa zöld tojást fest, olyan színűt, mint a legfinomabb káposzta, az biztosan tetszeni fog az embereknek, mert szívesen termesztik a zöld színű káposztanövényt. Sutafarok inkább tarkabarkát mintázott. Ahhoz nem kell sok ész. Minden kisnyúl hozzádörgöli a farkát és már kész is! Minek annyit fáradozni, komédiázni! Tarka az élet is, illik hozzá a tarka tojás is. Gondolatban, ötletben nem volt hiány. Kicifrázták amilyen remekül tudták a többiek is. Csak Tapsifüles nem nyughatott. Föltette a nagy okulárét és úgy tanulmányozta a madarak tojásait, melyiktől leshetne el valamiféle gyönyörűséget. Művész famíliából származott őkelme, sehogy?n volt megelégedve azzal, amit látott. Besétált tehát a városba, látott a kirakatokban mindenféle cukortojást cifrábbnál-cifrábbat, — de érezte, hogy ez se az igazi. Amint így szemlélődik látja, hogy minden gyermek meggyónt, megáldozott, arcuk piros az örömtől, boldogságtól, mert közeledik húsvét! Még az égen a felhők is pirosak az örömtől, hogy e nagy ünnepen az Úr feltámadott. Hopp! — megvan! — ugrott Tapsifüles vidáman és illaberek... már otthon is termett jól megrakodva piros festékkel. Ásott egy mély meszesgödröt, abban feloldta a piros festéket, belerakta a tojásokat éjszakára. — hajnalban kiszedte és ragyogó pirosra fényesítette. Nyúlfogú koma el akarta lesni a nagy művész titkát, vagy ha azt nem lehet, hát megfogadta: él-hal, de megszerzi a gyönyörű tojásokat. Éjszaka a ház közelébe lopódzott s már készítette a zsákot — mikor zsupsz! — belepottyant őkegyelme a piros-meszesgödörbe. Még a füle is alig látszott ki, mikor a nagy sivalkodásra összeszaladt az erdő népe és kimentette a tolvajt. Elkullogott szégyennel... a Tapsifüles család pedig megkapta a kitüntetést és törvénybe iktatták, hogy ezentúl minden évben ők szállíthatják a pirostojást a gyermekeknek, mert a piros szín fejezi ki legjobban a húsvéti örömet és boldogságot, amelyet az édes Jézus feltámadásán érzünk a Szívünkben. Tapsiék már talicskázzák a tojásokat, csak panaszkodnak, hogy az idén nagyon keveset szállítottak tyúkarnyók a festőműhelybe és így nem jut majd minden jó gyermeknek. Ha találkoztok Tapsifülessel , mondjátok meg neki: tiszteltetem, rólam már tavaly is megfeledkezett, pedig jó vagyok, nagyon szeretem a Jézuskát. Ide nem baj, ha az idén se kapok tőle tojást, csak engem is szeressen a Jézuska. Erény gyakorlat: A nagyhéten menjetek, pajtikák, minél gyakrabban a templomba és vigasztaljátok a szenvedő Ur Jézust. Isten végez. Mikor nagy Napóleon az orosz hadjáratra készült, egyik jó barátja komolyan intette és óvta ettől a veszedelmes kalandtól. De hasztalan! Napoleon, a világ ura csak nevetett és fölényesen legyintett a kezével. Hát majd meglátjuk, — momdá a jó barát, — ismered bizonyára a régi közmondást: ember tervez, Isten végezi — Napóleon nemcsak tervez, hanem végez is! — kiáltotta haragosan, szikrázó szemekkel a sorstól már nagyon elkényeztetett uralkodó. A jó barát keserűen távozott. Napóleon pedig elindult az oroszországi hadjáratra, de szerencsecsillaga ott mindörökre lehanyatlott. És Szent Ilona szigetén, a száműzetés keserű napjaiban Napoleon is alázatos hittel vallotta: ember tervez, Isten végez! —— Ezért a földért... Egy ifjú ember egyszer hazát változtatott. Külföldre vándorolt, ahol jobban ment a sora. Régi hazáját már régen elfeledte s nagy’ ritkán, mint valami ködös álomra gondolt vissza. Vallotta és hirdette, hogy ott az embernek a hazája, ahol jól megy a dolga. Teltek-múltak az évek, míg végre jött a nagy világháború, mely az ifjú otthonmaradt édesapját is fegyverbe, a haza védelmébe szólította. Ezekben az időkben a fiatalember kezdett többet gondolni régi hazájára. Egyszercsak sürgöny jött, hogy atyja elesett a haza védelmében a dicsőség mezején. Mikor a háborúnak vége lett, a fiú hazaindult. Látni akarta mégegyszer azt a hazát, melyért atyja életét adta ... Szívszorongva ért a határra. S mikor rálépett az édes anyaföldre, leborult és megcsókolta azt. Aztán keresztet állított azon a helyen s nagy betűkkel ráíratta: Ezért a földért halt meg az én édesapám! Mi is leborulhatunk ezekben a napokban saját lelkünk előtt s ráírhatjuk vérbetűkkel: ezerkilencszáz évvel ezelőtt, azon a nagypénteki délutánon ezért a lesekért halt meg Jézus Krisztus, az Isten fia.