A Kecskeméti Katona József Kör Évkönyve az 1913-32. évekről (Kecskemét, 1933)
74 Ó, szörnyű Sors, kit összetett kezekkel Láttunk munkálni... Hogy is ünnepeljen A szolga könny, mit szégyensisteregve Dob föl szívünk ma, hogy mint istenekre Bámuljon rátok, Jókai, Petőfi? ... Hát nem lopták le még érzékfölötti Napfényetek, mit még a kő is áhít? S szabad még zengeni a csillagoknak Egy szebb világ álomrapszódiáit? Jókai Kecskeméten írta és 1925 február 28-án felolvasta Marton Sándor alelnök. 1842-ben egy kora októberi zivataros éjszakán érkezett a fiatal Jókay Móric, nála tíz évvel idősebb Károly bátyja kíséretében Kecskemétre abból a célból, hogy az itteni kollégiumban törvény tanuló diákká legyen. Vasútnak akkor még híre sem lévén, nemes urakhoz méltóan — mert a szegény diákok bizony gyalog vándoroltak — a saját ekhósszekerükön indultak Komáromból és még így is három napba telt, hogy megközelíthették a sártengerben úszó Kecskemétet. A város éjjeli nyugalmát őrző bakter éppen elénekelte éberségének jeléül az időponthoz mért mondókáját. Éjfél után óra kettő — dícsértessék a teremtő, amidőn utasaink beeveznek a budai országútba torkolló Nagybudai utcára, amely ezt a hagyományos nevet viselte már századok óta; ki hinné hát el, hogy az a kocsin ülő szerény jövevény félszázad múlva olyan nagy méltósághoz jut Kecskeméten is, hogy az ősi Nagybudai-utcára megtisztelő lészen a Jókai név. Az éjjeli bakter útmutatása mellett hamarosan rátalálnak a Budai-utcával szemben a városi vendégfogadóra, az egyetlen helyre, ahol akkor nemes ember megszállhatott. „Cserepes“ volt a népies neve akkor is, az maradt mindmáig, tekintet nélkül arra, hogy milyen sokszor változott a rendeltetése, amíg utoljára városi kórházzá lön. Mi hozta a jómódú nemes ifjút a Csallóköz messze távolából oly nehezen megközelíthető Kecskemétre, jogot tanulni, amikor egy komáromi fiúnak olyan könnyű közlekedése lehetett a Dunán Pest városával, ahol a Pázmány alapította s később államosított egyetem országos költségen