Magyar Alföld, 1914. január-június (4. évfolyam, 1-26. szám)

1914-01-04 / 1. szám

3. oldal. Dr. Mihálovics Alajos volt a szónok, aki föllépett egy rögtön­zött emelvényre és a következő beszédet vágta ki: „Nagyságos elnök urunk! Ezt a kis teret a fáklyák fénye vilá­gítja be, de annál nagyobb tűz és lelkesedés lobog Félegyháza minden egyes polgárának a szi­vében, mert ma alkalmuk van nagyságodat, mint királyi taná­csost üdvözölni. Az isten az ég­ből lenézett a földre és látta ezt a szegény országot, de különö­sen meglátta ezt a szerencsétlen Félegyházát, ahol behozták a helypénzt és a kocsikra elren­delték a lámpák alkalmazását (borzasztó!). Hogy a helybeli polgárok fölszabaduljanak a 48-asok zsarnoksága alól, azért adta az országnak Tisza Pistát, a megyének Teleky Jancsit és a városnak Szabó Sanyit.“ Így beszélt a Lojzika, de még ennél mondott bolondabbat is. Ugyanis Szabó azért kapta volna a királyi tanácsosságot hogy csináljon rendet Félegyházán és küzdjön mindaddig, amíg a mun­kapárti üstökös diadalmasan föl nem tűnik az égen. Utána Ferenczy Károly, a Kal­már ügyvéd bojtársa tartott egy kis parázsbeszédet, hogy csak úgy szikrázott a szeme. Karcsika „történelmi pillanatnak“ nevezte a mai napot, mert még ilyen Félegyházán nem volt. Szabó Sándor krokodilkönnye­ket hullajtott az utcakövezetére, amint az ablakon kihajolt s kérte a megjelenteket, hogy tovább is küzdjenek Magyarország eltip­­rása érdekében. Tehát van már egy eleven tanácsosa a királynak Félegyhá­zán is és nemcsak az isten, ha­nem a király is letekintett Fél­egyházára. Petőfi gyerekéveinek a váro­sában tehát ezután már boldo­gok lesznek az emberek, elpusz­tul majd a nyomorúság és ez a csúnya Petőfi mégis így verselt hajdanában: Itt a nyilam, mibe lőjtem, királyi szék van előttem. Belelövöm bársonyába, Hogy csak úgy porzik kínjába. Bizony, kellemetlen ember volt ez a Petőfi, de azért szobrot neki!... Tóni-est. Betyárból lesz a legjobb pandúr. Vernizage, Vernizage, azt a kutyafáját. Tóni, a Molnár Tóni teljes előkelő lényében bemutat­kozott a Papló hasábjain. Szo­batiszta alat­ban berohant a szer­kesztőségbe és becsületszavára kijelentette, hogy disznólkodni akar. A szerkesztőség azonban határozatiig kimondotta, hogy ha az anyakönyvvezető disznól­kodni és gorombáskodni akar, akkor fizessen soronként a nyilt­­térben kettő koronákat és ott disznólkodjon. A katholikus ala­pon álló lapnak ugyanis nem le­het semmi kifogása az ellen, hogy a m. kir. állami anyakönyv­vezető a nemzeti szinű szájfaival ki ne álljon a nyilttér dögterére és soronként két koronával ne járassa le az egész anyakönyvi hivatal tekintélyét. Nem is lehet ezen csodálkozni, hiszen mindenki tudja, hogy Tóni korengedéllyel jutott az anyakönyvvezetői stájfnihoz. A gyermekszínészeken kívül ő volt az első, aki már gyermekkorá­ban szerepelni kezdett és anya­könyvezed­­ett. Nem ment a dolog egykönnyen. Illetékes he­lyen ugyanis folyton a vizsgákat, a komolyságot, a tekintélyt, a tudást hangoztatták a protekció­val szemben. Végül azonban bombaként hatott az érv, hogy egye fene a tudományt, hiszen az anyakönyvvezetőnek semmit sem kell tudni, így azután a gyermekből pap lett, akárki lát­hatja. Félelmetes és veszedelmes anyakönyvvezető. A gyors és olcsó anyakönyvelő. Híres természete ottan sem hagyja nyugton. Míg előtte állnak a felek, gyereke­ket beszél beléjük. Jó szerencse, hogy gyötrelmeiket azonnal eny­híti, mert lyukat is beszél a ha­sukba. Tóni összeadási művele­teit azonban sokan viccnek tart­ják és a városháza kapuinál meg­állnak sokszor a lakodalmasok tanácskozni. Össze vagyunk-e mi adva vagy sem ? Tóni hírlapírói babérokra is pályázik. Most a Naplónál pró­bált szerencsét, azonban nem le­hetett nagyon szobatiszta, mert többször kiküldték a Nyílttérbe. Amit kint csinál, azért nem vál­lal felelősséget a szerkesztőség. A kitűnő nyílttéri levelező ugyanis amerikai ízó hírlapíró. Fizet, hogy írhasson. Napok óta járt terhe­sen ezzel a drága sorokkal. Hogy lehet egy vénasszony ilyen álla­potban? Azzal is henceg Tóni, hogy a Magyar Alföld munkatársa volt. No már ezt kereken tagadjuk. Tóni nem volt munkatársa a Magyar Alföldnek soha. Nem le­hetett pedig azért, mert nem tu­dott egyáltalán írni. Ő csak plety­kákat hordott hozzánk, lepocs­kondiázta a város­­és társadalom vezető embereit. A bírákat, a ta­nácsnokokat, az ügyvédeket. Sorba, aki csak jött. Most azu­tán arról panaszkodik, hogy őt a volt munkatársat kiadjuk. Plety­­kázó vénasszonyt, nagyképű­ fon­­toskodót igenis kiadunk, ha éppen azokat sorakoztatja föl ellenünk, akiket azelőtt kapcarongyoknak tekintett. Lássa nem űzü­nk be­csületrablást. Visszaadjuk ennek a becsületét. Pardon. Pardon. Egy cikket tényleg írt nekünk Tóni. De az olyan durva és disznó volt, hogy borsódzott tőle a hátunk. Az in­telligencia két vezető emberét rántotta le benne és azt írta Be­­retvás Pálról, hogy úgy szalad­gál, mint nádfonat közt a levegő és ez a nagyszerű Tóni támadja most a Magyar Alföldet — a hangjáért. No Tóni ismét vissza­adjuk az elrabolt becsületet. Ugyanakkor azonnal kikötötte, hogy a cikkért strohmant állít­sunk. Meg is ígértük neki. És ő undorodik a strohman-rendszer­­től. A cikkért eljárás is van fo­lyamatban és most már enyleg kiadjuk Tónit folytatva. Ott azután majd azoknak a kezéből, akiket Olgyai vászon­­pusztító mellett fölvezetett, visz­­szakaphatja az elrablott­­ be­csületét. Tóni, a hírlapíró, a betyár­becsületre hivatkozik, amelyet nekünk kötelességünk lett volna betartani. Nohát itt a tévedés és ez jellemzi az ő limonádé pik­torán hízott erkölcsi fölfogását. Nekünk semmi közünk sincs a Tóni­ becsületbeli fölfogásá­hoz. Ő tarthatja ezeket az er­kölcsöket, mi nekünk nem kel­lenek. De azt tudjuk, hogy be­tyárból lesz a legjobb pandúr. A pandúrokkal pedig semmiféle közösséget nem vállalunk. Tónival, a szocialistával nem vitatkozunk. Sajnáljuk, ha jóba­rátunk, mert "nekünk inkább i­gen ellenségesek kellenek. A mun­kásságnak Tonira csak anya­könyvi ügyekben van szüksége. Hát azt hiszi Tóni, hogy azért, mert hatra bevág már a tőke ellen is tud és mer hat vágást intézni ? Pacsuról, Nagy Lajosról elmondta ugyan néhányszor ala­posan a véleményét, de ez még kevés a forradalomhoz. Azt el­hisszük, hogy Tóni tönkretenné a tőkét, ha tőle függne. Külön­ben sincsen nekünk szükségünk olyan emberre, aki a saját fejét is csak azért becsüli valamire, mert véletlenül rajta van a­­ szája. Végül azt írja Tóni, hogy töb­bet nem fog írni. De mi fogunk ám, még­pedig humorosan, mert az egész társaságot nem vesszük komolyan. Az Olgyai-féle társu­lat tagjainak lehet rőmnyi előneve és házóneve. Lelóghat az előne­­vü­k a földig, csóválhatják, ahogy akarják, de mi nem vesszük komolyan a truppot, amelyben nincs egy szemérnyi sem abból, amit mi festőktől elsősorban megkívánunk — egyéniség és tehetség, gyalogvajda látogattak el Kecs­kemétre és a város mindössze öt darutollal ajándékozta meg őket. Ilyen apró ajándékok előfor­dultak máskor is. Pálfi „őnagy­­ságának“ esztergomi lovaskato­nái, Moharai János hadnaggyal az élükön, megvendégeltettek és egy-egy csizmát kaptak aján­dékba. Rákóczinak is küldött a város ajándékot, de küldött a többi földesuraknak is. Egy alkalom­mal küldöttséget menesztett a város, amely 137 aranyat, 46 fo­rintot, 8 tallért, 444 forintot és 20 dénárt, továbbá 144 forintot, egy csomóban 444 forintot és 20 dénárt, valamint 10 szálas csizmát, papucsot és kapcákat, keszkenőket, 6 sajtot, 12 szál darutollat, 3 szőnyeget, 5 patyo­­latot, Karánétól (Kada helyre­asszonyától) szép kivarrott kesz­kenőket és vörösvégü 6 fehér keszkenőt osztottak el. Olyankor is adtak a kecske­métiek ajándékot, ha ökröket és marhákat hajtottak el a porí­­tyázó csapatok. Különösen ara­táskor csípték nyakon az embe­­e­reket, mint napjainkban a vadá­szok a nyulakat. Az emberek nagy része vissza sem került, de megtörtént az is, hogy vissza­váltotta őket a város. A fentma­radt iratok szerint abban az idő­ben a város élete nyavalyás a lakosság miatt, mert számos „embert“ elhordanak. De nemcsak a földesurak, nemcsak a tatár, török, hanem a „püspök uram“ is nyúzta a kecskeméti népet. A dézsma pontosan kijárt és ha egy kissé elkésett a befizetése, mindjárt ide nyargaltak a hajdúk. Egy ilyen nyargalászás alkalmával 12 forintot, egy papucsot, kap­cát kapott a „püspök uram“ íródeákja. Az adózáson és az ajándéko­záson kívül a város fizetett al­kalmazottakat is tartott. Búzás Mihály prédikátornak 70 forint készpénz, 2 verő ártány (ser­tés), száz fej káposzta, 12 fer­tály köles volt a fizetése. A pré­dikátor köteles volt a „mester“ életének is gondját viselni. Mesternek a györgy diákot fogadták meg és fizetése 33 fo­rint készpénz, 3 fertály búza, 1 verő ártány volt és maga vi­selte asztalának és ételének gondját. Tehát már akkor jobb fizetésük volt a papoknak, mint az oskolamestereknek. A nótáriusok (a jegyzők) szin­tén fizetéses alkalmazottak vol­tak. Halasi János deák volt a főjegyző, Máthé deák uram pe­dig az aljegyző. A főjegyzőnek 25 forint készpénz, 1 rend ruha, 6 fertály búza, saru és cipellő volt a fizetése. Az aljegyző 16 forintot, sarut és cipellőt kapott évi fizetésül. A szakácsasszony, Erzsébet asszony fizetése 8 forint kész­pénz, 2 ingváll, 2 kötő, 1 fejre­­való gyolcs, 2 saru, leányainak is egy saru. Ebben az időben volt a vá­rosnak mészárszék bírája is, amely időből a következő piaci árjegyzék maradt fönt. Egy ökör ára 6, 10, 12 forint volt. A te­héné szintén. Egy üsző 5, 9 fo­rint. Egy sertés 50, 60, 70 pénz. Egy malac 30,35 pénz. Egy font szalonna 5 pénz. Egy pár csizma 2 forint. Egy deli csizma 4 arany. Egy kaszás napszám 20 pénz. Egy szőlőmives napibére 10 pénz. Egy boglya széna 50, 75 pénz volt. Hát bizony „boldog idők“ voltak ezek, talán még annak ellenére is, hogy a lakosságot mindvégig sarcolták. Az élet, ha állatias volt is, de semmi sem volt ahhoz képest, ahogy ma kell az embereknek a megélhe­tésért küzdeni. Volt még az elsoroltakon kí­vül egy érdekes adó is, a nősnő pénz. A házasságra kelőket adóz­tatták meg ezzel és azonkívül még mennyegzőpénz alá is von­ták a házasulandókat. Például Izsák uram (az adószedő) 9 fo­rint nőszőpénzt fizetett. A nősző és a mennyegzőpénz között az volt a különbség, hogy egyikkel a férfi, a másikkal a nő adózott. Mennyegzőpénzt fizetett Disziósné 40-et. Tehát a „régi jó világban“ is volt adózás, éppen úgy mint ma, azzal a különbséggel, hogy a nőszőpénzt ma párbérnek hívják. Horváth Ambrus: MAGYAR ALFÖLD 1. szán­. Sárika, Sárika, Kis szentem. A Kecskeméti Napló ör­vendezve adja tudtul azok­nak a keveseknek és kivá­lasztottaknak, akik a kis sajt­takarót olvassák, hogy egy nagyszabású szociális es­télyt (hogy mi a csuda ez, nem tudjuk) fog rendezni a missziótársulat. Az estélyt a városháza dísztermében fog­ják rendezni és még ilyen nagy előadás még nem volt Kecskeméten, mióta a világ fönáll. A nagy szociális előadásra lejön Geőcze Sarolta is, a Sári néni, akit mi már ré­

Next