Országos Ellenőr, 1907 (6. évfolyam, 1-41. szám)

1906-12-29 / 1. szám

2. oldal. sok és nem tudjuk elfogni, nem tudjuk megtalálni, mert egyre követ ez bennünket és mi előttünk kutatjuk. A boldogság alapja a megelégedettség, mely a legszebb, de legnehezebb események egyike. A mai ideges, gyorsan élő kor nem akarja ezt megérteni. Mindenki többre vágyik, többet akar, mert látja, hogy annak vagy annál több van, holott a kicsinyes ember nem tudja azt megérteni, hogy az, akinek több van, aki gazdag, aki vagyonos, még nem feltétlen boldog. A boldogsághoz nem elegendő a pénz, sok pénz. De sok szegény gazdag van a világon, aki beteg, aki életunt, aki szerencsétlen. Mert hát a pénz nem boldogít, csakhogy ezt a különben ép testű és érzékű ember, aki pénz szűkében szenved, nem tudja megérteni, holott örülhet, hogy a pénztől eltekintve mindene megadatott. Megelégedettséget tanultunk az új esztendőben, ha az elmúltban elégedetlenek voltunk, ha kedvetlenül végeztük munkánkat, végezzük örömmel; ha nem hittünk és reméltünk munkánk eredményében, higyjünk és reméljünk, de ne várjunk valami különösebb csodát, kizárólag önmagunkra támaszkodjunk és boldogok leszünk, így a nemzet is boldog lesz, ha fiai egymást megértve, egymást tisztelve és becsülve, egy úton haladnak, nem pedig széjjel húznak, egymásra féltékenykedve, egymást irigyelve, teperik, gyűrik, dögönyözik honfitársaikat. A történelem nem egy példával szolgálhat, hogy mire vezetett egy nemzetnél a marakodás, gyűlölködés, testvérháború. Ettől óvjon meg bennünket úgy a jövő, mint az utána következő végtelenségig nyúló esztendőkben a magyarok Istene! Addig is boldog új esztendőt e nemzetnek és minden igaz hű fiának ! Mi újság? Mit írjunk? Kit üssünk? December 23-án a déli (féltizenkettő előtti) gyorsvonattal Budapestre akartam utazni és lekéstem. Kint voltam a rendes időben, de hogy 20—30 perczet késett a gyorsvonat — azért késtem le én is. A dolog története — tanulság gyanánt — a következő: Sok százan vártunk az I-ső, II-ik és III-ik osztályú várótermekben a mostanában mindig 10—20—30—40 perczet, sőt órahosszakat késő vonatokra Kecskeméten. Jelezve volt, hogy 20—30 percznyi késése lesz a gyorsvonatnak most is. Noha ez nem nagy baj, hisz úgy is oda ér az ember, ahova akar, ha egy kicsit később is. A szegedi személyvonat (a 12 órás) egy kevéssel előbb roboghatott be Budapest felöl, mint a gyorsvonat Szeged felöl Budapest felé. Úgy, hogy az ember a pályaudvaron csupán a Szeged felé menő, azaz indulni akaró vonatot láthatta, de a Szeged felöl érkező gyorsvonatot nem. Vártuk is többen a csengetést, a szójelzést a beszállásra, de nem hallottuk. Egyszer csak azt látjuk, hogy a gyorsvonat bontakozik ki az »állomány tömkelegéből« és robog egyenesen Budapest felé. Többen lekéstünk, azaz lemaradtunk. Én roppant fontos dologban utaztam volna fel, de mentem hát a főnöki irodába és roppant megbotránkozásomat fejeztem ki afelett, hogy nem »csöngettek« és »jeleztek«, szóval úgy, hogy én hallottam volna. Bent az irodán egy »nem hivatalos úr« azzal fogadja szavamat: »Hogyne csöngetne és kiabálna beszállásra a portás, akinek nincs más dolga?!« — Ezzel én kikelve, éles hangon mondtam, hogy »Ki meri azt állítani, hogy úgy csöngetett és kiáltott volna az a portás, hogy én hallottam?!« Erre jön be Barlós táncztanár panaszra, hogy ő is ép úgy járt a gyorsvonattal. — Most kiléptem a peronra és azt mondtam a száz és száz várakozónak, hogy »Ki mondja meg azt közülük, hogy úgy csengetett és jelzett volna beszállásra a portás, hogy én (és többed magammal, akik lekéstünk) hallottam volna?« Mindenki a »nemcsöngetés« mellett nyilatkozott. — Most az iroda elé léptem és kijelentettem, hogy aki többé azt meri mondani, hogy úgy csöngettek és jeleztek, hogy én hallottam, az hazug, gazember. És én — Isten engem úgy segéljen ! nem is hallottam. Pedig ott voltam és ott állottam kint, a perronon beszélgettem a szikrai szöllőtelep felügyelőjével. Őt is megkérdeztem később: ő se hallott csöngetést és beszállásra jelzést egy kukkot se. Bajlós táncztanár ép úgy lekésett, mint én. Tehát igy már hárman vagyunk'". . . Most jön a 1 7-es« számú rendnek őre és azt mondja, hogy: igenis, ő hallotta a jelzést is, meg a zörgetést is. Végre a száz közül egy, aki hallotta! Igen, de hol hallotta ? Hol állhatott akkor? Talán a III-ik osztályú perronrész előtt? Erre se vághattam egyebet, mint azt, hogy: »Hazudik, ha azt meri mondani, hogy én hallottam!« — Következik a történet csiklandósabb része. Elém állít az állomásfőnök úr és — a portásnak minden előzetes kihallgatása nélkül — rámtámad, hogy: »Mért nem hallgatnak az urak, mit lármáznak és beszélgetnek! Aki annyit utazik, — mint a szerkesztő úr — az figyeljen és hallgassa meg jobban a csöngetést!« Ebből kerekedett csak parázs összetűzés! Kértem végtére a panaszkönyvet. Mikor írtam, oda jön az állomásfőnök úr és így szól: »Ön tegnap azt kérdezte itt kint egyik tisztviselőnőtől: » Mi újság ? Mit írjunk ? Kit ÜSSÜnk?« Hallottam: »Hát Ön ezt így szokta?!« Erre én félbe hagytam a »panaszkönyvet.« Lassan lehiggadtam és jót mosolyogtam az eset fölött! Itt egy úr, aki zokon veszi tőlem, ellenzéki, kuruczvérű újságírótól — Kecskeméten! — hogy újságot kérdezek, hogy írói témát, tárgyat keresek, hogy minden áron »Ütni« akarok! Hát én bizony írni és minden áron Ütni akarok, ha van mit és kit! Hát mit csinálna Kecskeméten, ilyen forrongó kedélyű ellenzéki városban az újságíró, ha nem ütne?... Igen, de ha nincs igazságom, majd visszaütik! És ha itt is, ebben a a lekésés ügyében, nincs igazságom, majd feljelentenek érte és majd megbüntetnek. Még a büntetést is kiállom, ha haszna lesz belőle a közönségnek. Azt a hasznot várom belőle, hogy jövőre majd jobban csöngetnek, élesebben kiabálnak és meghalljuk mi is, akik most lekéstünk a gyorsvonatról. De ki tudna ennyi vonatkésés után igazán és figyelmesen alkalmazkodni perczről-perczre a vonat indulásához? . . . A portás azonban kiáltson harsányan és csöngessen élesen, mert ha jól tudom, nem a közönség van a vasútiakért, hanem a vasútiak vannak a közönségért! Most aztán : béke velünk. Csak a javulást nem ígérhetem meg. Jövőre is azt kérdezem: »Mi újság? Mit írjunk? És — Kit üssünk!« — Ezt kérdezem még a-------- vasútnál is! Somogyi János: „ORSZÁGOS ELLENŐR 1906. deczember 29. Boldog újesztendőt kívánunk lapunk előfizetőinek és olvasóinak. Gulner Gyuláné meghalt. Gulner Gyulát, városunk nagynevű főispánját súlyos csapás érte. Forrón szeretett neje, ki egy egész életet küzdött át vele, megjárva a küzdés és dicsőség utait, elköltözött az élők sorából. Az elhunyt temetése folyó hó 28-án d. e. 11 órakor volt Budapesten, a Kossuth Lajos utca 20. sz. alatt levő gyászházból, honnan a beszentelés után Abonyba viszik, hol 29-én d. e. 11 órakor helyezték örök nyugalomra a családi sírboltban. A főispánunkat ért súlyos csapás általános rokonszenvet és részvétet keltett s főispánunk gyászában mi is a legigazabb szívvel osztozunk. Közgyűlés. Kecskemét th. város törvényhatósága e hó 29-én tartotta ez évi utolsó rendes havi közgyűlését, melynek nevezetesebb pontjait a város közönsége és az árvaszék 1907. évi tőkepénzeinek elhelyezésére kijelölendő pénzintézet megállapítása, több ajándékozási, eladási ügy képezte. Ezen közgyűlésen alakították újra a leállítási bizottságot s választották meg 1907. évre a számonkérő szék, az igazoló választmány tagjait s töltötték be a közigazgatási bizottságban megüresedett tagsági helyeket. A közgyűlés, tekintettel a választásokra, igen nagy látogatottságnak örvendett. Halálozás. Bodó Lajos, az osztrákmagyar bank kecskeméti fiókjának főnöke folyó hó 22 én hosszú szenvedés után csendesen elhunyt. A kecskeméti társadalom egyik közkedveltségű tagja dőlt ki vele az élők sorából. A gyászszertartás 24-én ment végbe az abaúj megyei Tomoron. Nyugodjon csendesen. Szent-Gály Gyulát, zeneiskolánk hírneves direktorát, a Kecskeméti Dalárda karnagyát a Magyar Zenepedagógusok Egyesülete alelnökévé választotta. Az igazán fényes kitüntetéshez a legmelegebben gratulálunk. — Ajándékozás. Zimay Károly rendőrkapitány a város szegényei részére egy hordó bort ajándékozott, amit a menház lakói, mint újévi ajándékot fognak megkapni.