Pestmegyei Hirlap, 1893 (6. évfolyam, 1-112. szám)
1893-01-01 / 1. szám
Kecskemét, 1893. VI. évfolyam. 1. sz. Vasárnap, január 1. Pestmegyei Hírlap MEGJELENIK HETENKINT HÁROMSZOR: VASÁRNAP, SZERDÁN ÉS PÉNTEKEN. Előfizetési árak: Egész évre 6 írt, félévre 3 frt, negyedévre 1 írt 50 kr. Egy hóra 50 kr. Egyes szám ára 4 kr. Szerkesztő és kiadó : SOMOGYI JÁNOS. Főmunkatárs: HONTHY ISTVÁN. Szerkesztőség és kiadóhivatal, III. tized, Nagy- Budai utca 41. szám. Hirdetések díjszabály szerint. Bélyegdij minden beigtatás után 30 kr. Felhívás előfizetésre. Jelen számunkkal lapunkra új előfizetést nyitunk. Mikor a „Pestmegyei Hírlap“ megkezdte pályafutását, megadtuk a programmot. Ez a programm ma sem változott és nem is fog változni. Nem változott, mert éreztük, láttuk és tapasztaltuk, hogy közönségünket kielégíti és tudtuk, hogy rég nélkülö- szött hiányt pótolunk. Nem fog változni, mert a mi megkezdett utunk biztos: mutatja a pártfogás, melyben az olvasóközönség részeltetett bennünket s bizonyítja a közszükséglet, mely lapunkat pótolhatatlanná teszi, nem lévén sem Kecskeméten, sem pedig a megyében hetenkint többször — főkép háromszor megjelenő lap. A „Pestmegyei Hírlap“ ezentúl is – társadalmi, szépirodalmi, tanügyi, közművelődési és közgazdasági tartalommal jelenik meg. Munkatársaink di- Szed névsora a biztosíték, hogy mindenkor megfelel feladatának s Kecskemétnek s egész Pest megyének nélkülözhetetlen orgánuma lesz. Mi állhatatosak teendőnk a jövőben is; ezt az állhatatosságot kérjük eddigi. előfizetőinktől is. A nagyközönségnek pedig kérjük pártfogását, hogy munkánknak ne csak erkölcsi diadala, hanem anyagi sikere is meglegyen ! Előfizetési áraink — mint a lap homlokán olvasható — egész évre 6 frt — 12 korona, félévre . . 3 frt — 6 korona, negyedévre 1 frt 50 kr. 3 korona. A ki akár helyben, akár vidéken egy negyedévre előfizet, ajándékba kapja a „PESTMEGYEI HÍRLAP NAPTÁRÁ“-t. Isten velünk! A szerkesztőség és kiadóhivatal. pestsmegyeifalap tárcája. XTrévisor. Lelkem! leihez mennél ez újév reggelén, Kinek adnál hálát, fia nem az Istennek, A ki átsegítve a múltak tengerén, Megmutatta arcát a vidám jelennek. Lelkem ! hova szádnál ez újév reggelén, Ha nem a végtelen jóságé Atyához, Kiben egyesül a szeretet, hit * remény, S kinek a tiszta szív szent hálával áldoz. Lelkem ! kitől kérnél szebb jövőt e honra, Ha nem a világnak hatalmas Urától, Ki édes enyhülést nyújt a fájdalomra, Bár ezerek dőlnek egyetlen szavától. Szállj magasba lelkem! s mennyit e szív adhat, Bár csekély és gyönge, vidd föl égbe hálám, S kérjed szent kegyelmét Istened-Uradnak : : Hintse szét áldását magyarok hazáján ! Tóth István. ______ | Új esztendő. Már megint új!? Tavaly, azelőtt meg, azelőtt is igy mondták s mi új volt benne? ! Az emberek ugyan nem. De talán a szén- • védések ? . . . _ Hogy ki tisztelte meg az újra kezdődő 305 napból álló időtartamot az „új“ jelzővel, nem tudom, de annyit hallottam róla, hogy azon emberek közül való volt, akik mindent rózsaszínben látnak s azért arra a fejelés esztendőre is azt mondta, hogy „új.* Is alapos a gyanú, hogy annak a rózsaszem- s üveges illetőnek alig volt más célja, mint szépszerével új — — reménykedésre bírni a halandót. Szép, szép, de sokan azt tartják erről a reménykedésről, hogy az „ü n á m i- ‘ t á s n á t“ nem egyéb. Ez ugyan kissé sötét világnézet, de azért mégis van valami igaz benne, mert sokat megcsal a remény. És mégis mily nagy áldás az emberre : s a remény . . . Mi volna az ember remény nélkül? A jónak várása elválaszthatatlan lényünk- s től; mig a síron innen vagyunk, és bennünk a remény. S igy van ez jól. Midőn az isteni gondviselés belénk oltotta a reményt, éppoly bölcsen cselekedett, mint midőn átlátatilan sűrű fátyollal födte el szemeink elől a jövőt. E kettő nélkül nem lehetne élni. Remélni, remélni ... Ki az, aki nem , s remélne, sorsában javulást nem várna? ! • Reményünk mindnyájan és minden jót... Reméljük, hogy a dúló zivatar alábbhagy s a sötét, haragos ég szelíd kékké lesz fölöttünk. Reméljük, hogy a fájdalom, mely tépi, szakgatja szívünket, holnap elcsittul ; a veszedelem, mely Damoklész kardjaként fenyeget, elmúlik; reméljük, hogy ellenségünk kibékül s barátaink száma megnövekedik. Reménylünk, de — — csalódunk nagyon ! sokszor ... De azért mégis csak föl a reménynyel! A csüggedés és a kislelkűség szégyenletes tulajdon. A csalódás ugyan fáj, de a fájdalom és a szenvedés oly elválaszthatatlan az emberi élettől, mint a keserűség a tenger vizétől. Hisz tudjuk, mi lenne a tenger vizével, ha elveszítené sóskeserűségét. Azért hát reméljünk tűrhetetlenül, még akkor is, ha az egész élettapasztalatunk reménytelenségre csábít. Mert ha minden ellenünk esküdött is, még mindig emeljen fel bennünket az a hit, hogy minden a földön megsemmisült jogos reményünk túl a síron bőven kárpótolva lesz. Azért hát bizalommal fogadjuk az új esztendőt, fogadjuk „új“-nak és reméljünk tőle minden jókat. Varga Mihály: Jövendő. Nem arról írunk, ami bizonytalan, mert hisz’ azt szokták mondani: „nem tudni, mit hoz a jövő“. De igenis Írunk arról, ami bizonyos. Jobban mondva bizonyosnak kell lennie, meg kell történnie a jövendőben, ebben az újévben, melybe a mai nappal lépünk. Ez a jövendő csak úgy lesz ránk nézve áldásos, ha beteljesedik , ha teljesedésre juttatják azok, akiket illet. Ma, az újév napján, mikor még élénken emlékezetünkben van, amit tegnap a Szilveszter-napi hálaadáskor a szószéken a papok ajkáról hallottunk, hogy hány lélekkel ajándékozott meg bennünket az Úr kegyelme s hányat szólított ki ez árnyékvilágból, — ma ismét arról írunk, hogy mit kell tenni a jövendőben a közegészségügy érdekében. Ez az a jövendő, melynek áldást kell ránk hoznia, melynek teljesedésbe kell mennie ebben az új esztendőben! Isten szolgája az Úr bölcseségének tudja be a lelkek szaporulását vagy fogyatkozását, s mi reális emberek — minden jámbor hitünk megsértése nélkül — a közegészség jó vagy rossz állapotának. És ez okozza azt, hogy úgy Kecskeméten, mint megyénk minden más városában és községében a lefolyt évben nagy mérvben felülmúlta a halálozások száma a születések számát, s hogy nem szaporodott, de bizony fogyott, pusztult a nép ! Ha nem látogatott volna meg bennünket a kolera s más járványok egész sora, még akkor sem lennénk máskép. Még akkor sem lehetne szaporulatról, csakis fogyatkozásról beszélni. Mert hiszen a közegészségügyre alig fordítottunk gondot az egész évt