Pestmegyei Hirlap, 1893 (6. évfolyam, 1-112. szám)

1893-01-01 / 1. szám

Kecskemét, 1893. VI. évfolyam. 1. sz. Vasárnap, január 1. Pestmegyei Hírlap MEGJELENIK HETENKINT HÁROMSZOR: VASÁRNAP, SZERDÁN ÉS PÉNTEKEN. Előfizetési árak: Egész évre 6 írt, félévre 3 frt, negyedévre 1 írt 50 kr. Egy hóra 50 kr. Egyes szám ára 4 kr. Szerkesztő és kiadó : SOMOGYI JÁNOS. Főmunkatárs: HONTHY ISTVÁN. Szerkesztőség és kiadóhivatal, III. tized, Nagy- Budai utca 41. szám. Hirdetések díjszabály szerint. Bélyegdij minden beigtatás után 30 kr. Felhívás előfizetésre. Jelen számunkkal lapunkra új elő­fizetést nyitunk. Mikor a „Pestmegyei Hírlap“ meg­kezdte pályafutását, megadtuk a pro­­grammot. Ez a programm ma sem változott és nem is fog változni. Nem változott, mert éreztük, láttuk és tapasztaltuk, hogy közönségünket­­ kielégíti és tudtuk, hogy rég nélkülö- s­zött hiányt pótolunk. Nem fog változni, mert a mi meg­kezdett utunk biztos: mutatja a párt­fogás, melyben az olvasóközönség ré­szeltetett bennünket s bizonyítja a közszükséglet, mely lapunkat pótol­hatatlanná teszi, nem lévén sem Kecs­keméten, sem pedig a megyében he­­tenkint többször — főkép háromszor megjelenő lap. A „Pestmegyei Hírlap“ ezentúl is – társadalmi, szépirodalmi, tanügyi, köz­­művelődési és közgazdasági tartalom­mal jelenik meg. Munkatársaink di- Szed névsora a biztosíték, hogy min­denkor megfelel feladatának s Kecske­métnek s egész Pest megyének nélkü­lözhetetlen orgánuma lesz. Mi állhatatosak teendőnk a jövőben is; ezt az állhatatosságot kérjük ed­digi­­. előfizetőinktől is. A nagy­kö­zönségnek pedig kérjük pártfogását,­­ hogy munkánknak ne csak erkölcsi di­adala, hanem anyagi sikere is meg­legyen ! Előfizetési áraink — mint a lap homlokán olvasható — egész évre 6 frt — 12 korona, félévre . . 3 frt — 6 korona, negyedévre 1 frt 50 kr. 3 korona. A ki akár helyben, akár vidéken egy negyedévre előfizet, ajándékba kapja a „PESTMEGYEI HÍRLAP NAPTÁRÁ“-t. Isten velünk! A szerkesztőség és kiadóhivatal. pestsmegyei­­falap tárcája. XTré­visor. Lelkem! leihez mennél ez újév reggelén, Kinek adnál hálát, fia nem az Istennek, A ki átsegítve a múltak tengerén, Megmutatta arcát a vidám jelennek. Lelkem ! hova szádnál ez újév reggelén, Ha nem a végtelen jóságé Atyához, Kiben egyesül a szeretet, hit * remény, S kinek a tiszta szív szent hálával áldoz. Lelkem ! kitől kérnél szebb jövőt e honra,­­ Ha nem a világnak hatalmas Urától, Ki édes enyhülést nyújt a fájdalomra, Bár ezerek dőlnek egyetlen szavától. Szállj magasba lelkem! s mennyit e szív­­ adhat, Bár csekély és gyönge, vidd föl égbe hálám, S kérjed szent kegyelmét Istened-Uradnak : : Hintse szét áldását magyarok hazáján ! Tóth István. ______ | Ú­j esztendő. Már megint új!? Tavaly, azelőtt meg, azelőtt is igy mondták s mi új volt benne? ! Az emberek ugyan nem. De talán a szén- • védések ? . . . _ Hogy ki tisztelte meg az újra kezdődő 305 napból álló időtartamot az „új“ jelző­vel, nem tudom, de annyit hallottam róla, hogy azon emberek közül való volt, a­kik mindent rózsaszínben látnak s azért arra a­­ fejelés esztendőre is azt mondta, hogy „új.* I­s alapos a gyanú, hogy annak a rózsaszem- s üveges illetőnek alig volt más célja, mint­­ szépszerével új — — reménykedésre bírni­­ a halandót. Szép, szép, de sokan azt tartják­­ erről a reménykedésről, hogy az „ü n á m i- ‘ t á s n á t“ nem egyéb.­­ Ez ugyan kissé sötét világnézet, de azért mégis van valami igaz benne, mert sokat­­ megcsal a remény. És mégis mily nagy áldás az emberre : s a remény . . . Mi volna az ember remény nélkül? A jónak várása elválaszthatatlan lényünk- s től; mig a síron innen vagyunk, és bennünk­­ a remény. S igy van ez jól. Midőn az isteni­­ gondviselés belénk oltotta a reményt, ép­p­oly bölcsen cselekedett, mint midőn átlátat­­i­­­lan sűrű fátyollal födte el szemeink elől a­­­­ jövőt.­­ E kettő nélkül nem lehetne élni. Remélni, remélni ... Ki az, a­ki nem , s remélne, sorsában javulást nem várna? ! • Remény­ünk mindnyájan és minden jót... Reméljük, hogy a dúló zivatar alábbhagy s a sötét, haragos ég szelíd kékké lesz fö­löttünk. Reméljük, hogy a fájdalom, mely tépi, szakgatja szívünket, holnap elcsittul ; a veszedelem, mely Damoklész kardjaként fenyeget, elmúlik; reméljük, hogy ellensé­­­­günk kibékül s barátaink száma meg­­­növekedik.­­ Reménylünk, de — — csalódunk nagyon ! sokszor ... De azért mégis csak föl a re­­­­ménynyel! A csüggedés és a kislelkűség­­ szégyenletes tulajdon. A csalódás ugyan fáj,­­ de a fájdalom és a szenvedés oly elválaszt­hatatlan az emberi élettől, mint a keserűség a tenger vizétől.­­ Hisz tudjuk, mi lenne a tenger vizével,­­ ha elveszítené sóskeserűségét. Azért hát­­ reméljünk tűrhetetlenül, még akkor is, ha az egész élettapasztalatunk reménytelenségre­­ csábít. Mert ha minden ellenünk esküdött­­ is, még mindig emeljen fel bennünket az a­­ hit, hogy minden a földön megsemmisült­­ jogos reményünk túl a síron bőven kárpó­­t­­olva lesz.­­ Azért hát bizalommal fogadjuk az új­­ esztendőt, fogadjuk „új“-nak és reméljünk­­ tőle minden jókat. Varga Mihály: Jövendő. Nem arról írunk, a­mi bizonytalan, mert hisz’ azt szokták mondani: „nem tudni, mit hoz a jövő“. De igenis­­ Írunk arról, a­mi bizonyos. Jobban mondva bizonyosnak kell lennie, meg kell történnie a jövendő­ben, ebben az újévben, melybe a mai nappal lépünk. Ez a jövendő csak úgy lesz ránk nézve áldásos, ha beteljesedik , ha tel­jesedésre juttatják azok, a­kiket illet. Ma, az újév napján, mikor még­­ élénken emlékezetünkben van, a­mit­­ tegnap a Szilveszter-napi hálaadáskor­­ a szószéken a papok ajkáról hallot­tunk, hogy hány lélekkel ajándékozott meg bennünket az Úr kegyelme s há­nyat szólított ki ez árnyék­világból, — ma ismét arról írunk, hogy mit kell tenni a jövendőben a közegész­ségügy érdekében. Ez az a jövendő, melynek áldást kell ránk hoznia, mely­nek teljesedésbe kell mennie ebben az új esztendőben! Isten szolgája az Úr bölcseségének tudja be a lelkek szaporulását vagy fogyatkozását, s mi reális emberek — minden jámbor hitünk megsértése nélkül — a közegészség jó vagy rossz állapotának. És ez okozza azt, hogy úgy Kecs­keméten, mint megyénk minden más városában és községében a lefolyt évben nagy mérvben felülmúlta a ha­lálozások száma a születések számát, s hogy nem szaporodott, de bizony fogyott, pusztult a nép ! Ha nem látogatott volna meg ben­nünket a kolera s más járványok­­ egész sora, még akkor sem lennénk máskép. Még akkor sem lehetne sza­porulatról, csakis fogyatkozásról be­­­­szélni. Mert hiszen a közegészségügyre alig fordítottunk gondot az egész év­t

Next