Pestmegyei Hirlap, 1896 (9. évfolyam, 1-53. szám)

1896-10-10 / 42. szám

IX. évfolyam. 42. szám. KECSKEMÉT, 1896. okt. 10. Pestmegyei Hírlap Szerkesztőség és kiadóhivatal . Megjelenik minden szombaton. Nyilter sora 30 kr. Hirdetések jutányosán. TELEFONSZÁM 32. Negyedévre 1 frt 50. Egyes szám ára 12 kr. Egyleti és társulati hirdetés 2 frt. Bírósági és városi »tert. A Görög egyház uj épületében. Nyilttér és hirdetés előre fizetendő. 42.592 szerző. — Egy kis színházi elmélkedés. — Irta: Márkus József. A legutolsó országos népszámlálás alkalmával annyi színpadi szerzőt számláltak össze Magyarországon, a mennyit e sorok élére bigyesztettem. Egy fia-szerzővel sem kevesebbet. De minthogy a legutolsó népszámlálás óta már hat esztendő telt el, feltehető, hogy ez a szép szám még megszaporodott, s ez idő szerint annyi dráma-, színmű-, vígjáték- és bohózatíó van az édes magyar hazánban, mint talán a világon sehol másutt. A számukat, persze, — a legközelebbi népszámlálásig legalább, — nem lehet egész preczizitással megmondani, mert a magyar színpadi szerzők legtöbbje — titkos! * Beszéljük tehát egyelőre a nem titkosakról. És itt aztán önkénytelenül elmegy az embernek a kedve az élczelődéstől, az eredeti vígjátékok és bohózatok nagyon komolyan hangolják az embert. A napokban egy színházi emberrel beszéltem, aki ott mozog a deszkákon s szép egy pár tucat mindenféle rendű és rangú darabon végigházasodott, végigfelsült, vagy végigepizódoskodott, a mai eredeti színpadi irodalomról lévén szó, azt mondta: — Azt kell hinnem, hogy a magyar embernek nincs vérében a darabkás. Nem született rá! Az én színészem talán túlságosan sötéten nézi a dolgot, de egy kétségtelen, hogy az utóbbi esztendők színpadi termése közt akárhány olyan darab volt, amely akaratlanul is a fentebbi sötétvérű konklúzióra juttatja az embert. Az Akadémia és egyéb színpadi pályázatok babérai valóságos élcelődés tárgyai lettek nálunk, sajnos, a pályanyertes darabok miatt s akárhányszor hallani az íróskörökben ilyen dialógust: — Nem pályázol az idén a Tee kydíjra ? — Isten ments! Még megtalálnám nyerni ! Milyen blamázs! Kritikus körökben pedig így élczelődnek egyes premierek előtt. — Nem hallott valamit X. darabjáról? — Nem, de már előre is bizonyos, hogy egy kis elnézésre szorul, — hiszen pályadíjat nyert!* Kétségtelen, hogy a magyar írónak, az irodalomnak semmiféle ágában sincs olyan nehéz helyzete, mint a színpadon. A lírikus poétáink semmivel sem írnak rosszabb verseket, mint az idegenek, akik rosszat írnak. A novellistáink is csak lépést tartanak valahogy, ha nem is Turgerjevvel ésJay de Maupassant-el, de a külföldi irodalomnak Herczeg Ferenczeivel, de a magyar színpadi szerzőknek . . . Ezeknek csakugyan nehéz helyzetük van! Mert tessék versenyt futni Sardouval, Augierrel, Pailleronnal, Leraultre-el, Bisonnal! Mert a magyar szerzőknek igenis ezek a versenytársai. Színpadjainkon ezeknek az uraknak vannak ott a darabjaik és színházba járó közönségünk ezeknek a színpadi mestereknek az alkotásaihoz van hozzászoktatva. Természetes tehát, hogy ugyanazt a kritikai mértéket alkalmazzák Prém József úrra, Dumas Sándor úrra! * És legelső sorban ez a baja az eredeti színpadi irodalomnak! Jó magyar darab azért nincs manapság, mert a legjobb is jóval gyöngébb a közepes franczia darabnál, s a kritika meg a közönség egyenlő mértékkel mér mind a kettőnek. Az »egyenlő mérték« pedig itt a legnagyobb igazságtalanság. A magyar színpadi irodalom gyönge, fejlődésben lévő csemetéje nemcsak hogy a kritikai vihart ki nem állja, de a szerető kertésznek minden gyöngédségére rászorul, aki vigyáz, hogy a gyönge csemetének valahogy az eleven húsába ne vágjon. Szegény hazai szerzők! Nektek nem igen van alkalmatok a kritikus-kertész urak részéről azt a gyöngédséget tapasztalni! Ezek az urak az ő kritikai későkkel az eleven húsba vágnak bele s egy-egy szerzővel, aki egy gyönge darabocskával mert előállani, úgy bánnak el, mintha legalább is — hazaárulást követtek volna el. Mikor egyes eredeti premierek után sorra szedem az újságok kritikáit, akárhány van közte olyan, amely hangjára nézne olyan, hogy a hathasábos tározás kritikáját bátran ebbe a pár szóba szoríthatta volna össze a kritikus úr: — Hah, nyomorult gazember, darabot mertél írni? Nesze!* Egy kis elnézés kell a hazai színpadi termelésnek. Ugyanaz az elnézés, amellyel kint a turfon a kétéves csikóra nem raknak annyi terhet, mint a derby-nyertes crack-ra. Egy színpadi szerző pedig csak érdemel olyan bánásmódot, mint egy — csikó! * És kell az elnézésen kívül még valami — tér! Egy ilyen új tere az eredeti színpadi szerzőknek a budapesti Vígszínház. A napokban alkalmam volt ennek a színháznak a dramaturgjával, Szécsi Ferencz írótársammal, erről a tárgyról beszélni, így szól: — Ide azokkal az eredeti darabokkal. A Vigszinház az eredeti magyar színpadi irodalomnak istápolója akar lenni, s ahol egy tehetség mutatkozik, szívesen felkarolja. A vigszinház programmjának első pontja az, hogy magyar Vigszinház akar lenni! Most már csak a hazai szerzőktől függ, hogy azzá legyen. S hogy a Vígszínház hű ehhez a programmjához, azt megmutatta mindjárt az első lépésével, mikor kétezer korona pályázatot írt ki eredeti vígjátékra. Ez a pályázat öt eredeti magyar darabot eredményezett, mely egymásután mind sorra kerül. Éppen most készül a színház e darabok egyikére, Follinusz Aurélnak Az öreg czímű vígjátékára. Az első eredeti darab, melynek a Vigszinház készséggel nyitotta meg a kapuját, ■ Béni bácsi« műsoron van s amennyire én ismerem a Vigszinház dramaturgjának az asztala körül uralkodó elveket, senki sem óhajtja jobban, hogy a Vigszinház repertoire-ján minél több legyen az eredeti darab, mint amilyen eredeti maga a Vigszinház. ... Fel. 42,592 színpadi szerzője Magyarországnak és írjatok ! i ■ 11 ■ > '■n<u íTTi 11 ■in ■ m¥h ■ m ■ nY71 ■ i i «i7¥i i ■T7Tu»ri'»n»ii«)i«ii«iiaii«ii'Bii«i)BTTäTi« íiáTTST Irma-csárdás. Hallja maga aranyos, Jaj de nagyon takaros A ruhája. Hallja maga aranyos, Jaj de piczi, de piros, A kis szája. Fekete szem piczi száj . . . Fáj a szivem nagyon fáj, Fáj magáért. Jaj de göndör a haja, Meghalok az ajaka Tűz csókjáért. * Románcz. Piros Pista a csárdában bemiszik . . . Hogy elfognak a pandúrok azt hiszik. Pedig abból semmi se lesz, igaz-e ? Piros ajkú szőke kis lány, Ülj ide az ölembe! Piros Pista a szőke lányt öleli, Mennyországát kék szemében fölleli, Berohan most a csapláros ijedten: Amott jönnek a pandúrok, A zsandárok vagy heten. Piros Pista a sok pandúrt bevárja, A fejüknek osztán oda kiáltja ; Ha meg akar engem fogni valaha, Legalább a komiszáros Urnak legyen jó lova! Üzeni is a nemes vármegyének, Vegyen lovat a pandúrnak, szegénynek : Felszökik a csárda előtt lovára »Isten veled kis angyalom« . . . Szél sem ér a nyomába! Belenczey Dezső. I ■ 11 ■ 11 ■ n ■ n ■ 11»■ ■ . ■ ■ I i ■ 11 ■ i ■ ■ .. ■ . i ■ ^ ■ i ■ ■) ■ ■ 11 ■ i ■ i > ■ ■ I ■ i. ■ 11 ■ 11 ■ ^ i, Gyerekész. Ferike : Mamuska, ne oltsd el a lámpát, mert nem látok aludni. 1 * Kávé mellett. — Kedves Emmám, úgy látszik, te boldogtalan házas vagy. Hát egyátalán nem tudsz kijönni a férjeddel ? — Oh kedvesem! vele igen, de a fizetésével nem!