Pestmegyei Hirlap, 1897 (10. évfolyam, 1-51. szám)

1897-01-02 / 1. szám

1. szám.PESTMEGYEI HÍRLAP első napon, amikor megjelent, harminczezer példányban vették meg. Három nap múlva ez a szám megkétszereződött. A czim: Friss Újság. A kíváncsiság, a hirlapolvasás, a kér­­dés és uj meg uj kérdés, mind csak — Éva anyánk bűne! Almanach 1897-re.* Hiába iparkodik elröppenni az idő: a kalandáriom utóléri. A kalandáriom az esz­tendőnek lelkiismerete: ebbe áll, megmutatja neki a képét és azt mondja: látod ilyen vagy te. De nemcsak a röppentő esztendőt, a mi silány 96-osunkat kergeti nyomban a kalan­dáriom : elébe vág és immár ott terem a 97-esnél. Amint frissen nyomott ívei kike­rültek a nyomda száz hengeres és kerekes házából, sorra kopogtatja az ország házait és palotáit s bejelenti magát. Íme itt vagyok, friss ruhában, friss kedvvel, én, az immár nem ismeretlen mé­rője az időknek. Almanach a nevem, félig arabs név, de azért tőrölmetszett magyar a szívem, lelkem, az egész mivoltom. Nem jö­vök nektek jövendőt jósolni, mint ama régi kollégáim, akik a százéves jövendőmondónak baglyokkal és kisértetes kígyókkal fölczifrá­­zott figuráját hozták eb­betek. Adom inkább a jelent, megmutatom nektek hol vidám, hol melankólikus hangon, hogy milyen formájú a jelen, hogyan éreznek, meg gondolkodnak a jelen emberei, mindezek a ti embereitek, akik egymással összevissza fontátok az élet fonadékát. Poétaemberek, művészemberek beszél­nek belőlem hozzátok és ha ti meghallgat­játok az ő szavaikat, hát mi más gyönyörű­séget akartok még ? . . . A bekopogtató új Almanach igyen szól a házak és paloták küszöbén és talán nin­csen senki, aki erre a szóra ne nyitná meg nagy örömmel az ajtót. Tíz éves jó hírnév az ajánlólevele, finom műveltség és okos hu­mor a hangulatra: régi kedves vendége az Almanach a magyar házaknak. Gyorslábú hírnöke lévén a esztendőnek már ime itt is van, holott az új esztendő még csak lassan csoszog a nyomába. De jó hogy itt van az ő fürgesége meg frisseségé­­vel: igen kellemesen emel bele titeket az új esztendőbe. Legyen ő az a bizonyos arany­­híd, a­melyen átsétáltok a régi időből az újba. Az Almanach kopogtat az ajtótokon. Hoz nektek szebbnél-szebb dolgokat. Fogad­játok be a pitvaron és ne is eresszétek el többé. Meglássátok mit találtok a vándor­tar­solyában. Nem árulunk el sokat belőle, csak ime kicsenjük belőle azokat a bevezető szen­­tencziákat, amikkel útra bocsájtotta ezt az elegáns, fürge legényt az ő nevelő­apja, Mik­száth Kálmán. Tízparancsolat ez, a szónak kalandáriu­­mi értelmében, tíz különböző év Almanach­­jának bevezető szózata, amik szép sorba vannak ebben a kötetben egybegyűjtve s amiket — jól tudjuk, hát mért ne árulnak el — valami kedves, szeretetreméltó lázzal vár a közönség. Az Almanach pompás szép­­irodalmi részén kívül van tehát még egy — hogy aktuális szót használjunk — történel­mi kiállítása, a Mikszáth Kálmán humoros, hangulatos, sziporkázó előszavainak szemen­­szedett gyűjteménye, amit bizonyára kedves ajándékul fogad a magyar publikum. De nem szólunk sokat az Almanach belső dolgairól: győződjék meg azok mivel­t Almanach az 1897. évre. Szerkeszti Mik­száth Kálmán, Egyetemes Regénytár XII. évfo­lyam III—IX. kötete. Singer és Wolfner kiadása. Ára disskötésben X art. Járói minden kedvelője a szép dolgoknak. E helyett álljon itt magának Mikszáth Kál­mánnak legutolsó írása, mely ott díszeleg az Almanach elején. Figyeljetek tehát: Előszó az 1897. évi Almanach-hoz. Fogaras, okt. 23. 1896. (Singer és Wolfner kiadóhivatalának.) Kaptam a sürgönyöket, már a másodi­kat, hogy az előszó a körmükre égett, hogy küldj­em postafordultával, hogy már úgyis az utolsó,­ a tizedik. Hát én hiszem, hogy sürgős, de nekem is sürgős dolgom van. Ha ezt a négy-öt na­pot fel nem használom, mandátum nélkül megyek haza. Itt még sok igazítani való van. A vá­rosiak aprehendálnak, hogy igen keveset tar­tózkodtam köztük az öt éves ciclus alatt. Mondtam nekik, hogy idejövel épen egy olyan kerületen mentem keresztül, a­hol vi­szont azért neheztelnek a képviselőre, hogy mindig a kerületében ült, a­helyett, hogy az országgyűlésen lett volna. — Igen, igen, — jegyzé meg a pártel­nököm, — de legalább egyszer mégis el kel­lene jönni a forráshoz, a­honnan az erőt meríti az illető. Hát erre is vissza tudtam vágni. — Hol látta azt, kedves bátyám uram, hogy a patak a maga forrásához jöjjön? Csatangol szerteszét, de vissza nem jön .. . A városiak végre is jó emberek, lehet velük beszélni, azonfelül többnyire per tu pajtásaim, de a falvak! A falvaktól fázom egy kicsit. Itt már képtelen vagyok a ri­­posztokra, ha valami közbeszólással felém találnak suhintani. Az összes tudományomat épen most szedem be, fel s alá járva a szo­bában , két napja magolom az elmondandó beszédemet: »Fratilor allegatori! Mulcamesce que meace primit que candidat de deputat ... Itt van ni ! Már megint kiesett egy szó az eszemből. Hogy melyik? Csak az egész­ről tudom, mit jelent: »Köszönöm nektek választó testvérek, hogy elfogadtatok engem képviselő-jelöltnek«, de hogy melyik közüle a »köszönöm«, melyik az »elfogadtatok«, nem vagyok a megmondhatója. Nem képzel­hetik, kérem, milyen keserves munka! Vagy a szavakon volna több gummi arabikum, vagy az emlékezetem tábláján. És mégis meg kell lenni. A főispán is, a kortesek is azt hajtogatják: »meg kell lenni, valamit neked is tenned kell a népért.« Hiszen belátom. Ta­nulok is, csak úgy csurog rólam a verejték: Multumesce qua mence primit... De lega­lább önök ne háborgassanak a sürgönyeik­kel. Miképen jut eszükbe olyasmi, hogy én most előszót írjak az Almanachba? Hivatkoznak a táviratban írói reputa­­tiómra, a közönségre, mely mohón várja az előszót. Igen, igen, a hálás közönségre ! Kép­zelem, milyen türelmetlenül csoszog már. ígé­rik, hogy csak most az egyszer küldjem még el a kéziratot, ezzel letelik a tíz év (a­meny­nyit ígértem) s soha se kérnek többet. Fi­gyelmeztetnek, ne csonkítsam meg az utolsó évben a virtust — tízszer írni ugyanazon thémáról. Ah istenem, olyan kábult a fejem. Nem is tudom, én vagyok-e én ? Igazán én írtam volna önöknek itt előszót ? . . . Most hozza a hírt a hajdú, hogy az egyik zászlómat le­tépték és összetörték az idevaló magyar var­gák és hogy száz oláh vokssal most már többet kell behoznom. Lesz ami lesz, nem tesz semmit! Csak kérem ne sürgönyözze­­nek többé, akár nem én vagyok. Mert itt ilyenkor, a választás alatt, a sürgönyök, a­miket kapok és küldök, sajnos nyílt titkok. Egy szót se, egy szisszenést se, kedves Sin­ger és Wolfner urak ! Isten ments, ha itt ki­sülne, hogy én vagyok az a bizonyos ilyen nevű író, aki húsz éve művelem jól-rosszul a magyar faj nyelvét, kultúráját. No csak az kellene nekem! Még majd azt találnák mon­dani : — Mit akar itt az úr ? Mért nem megy követnek azokhoz a kiket szolgál, a magya­rokhoz ? Jaj ! mingyárt a föld alá sülyednék szé­­gyenletemben; jaj de megvolnék akadva, mert a feleletben vagy magamat kellene lekicsi­nyíteni, ami nem jó volna rám nézve, vagy a magyarságot kellene leszólnom, ami nem volna igazságos. Hiszen elég szép a fajunktól, hogy Jókai Mórt megválasztja olyan tiszta magyar helyen, mint Karczag, azt a Jókai Mórt, aki hatvan éve szerzi a dicsőséget a magyar névnek. Mi ehhez képest az én húsz éves munkásságom ? Semmi. Ha kiszorultam a magyarok lakta vidékről, hát kiszorultam, punktum ! Végre is ki tehet arról, hogy nincs elegendő kerületünk, vagy hogy annyi nagy emberünk van ? Az egyik a Kossuth szemeit fogta be, hát azért jár neki a mandátum, a másik a Tisza ablakait verte be, megilleti a polgári koszorú; a harmadik aktivus állam­titkár unokaöcscsének a sógornéját vette nőül. Mindnyájának meg van a becsületes jogczi­­me. Nem vagyok bolond, hogy be ne lássam, mert ha be nem látnám is így lenne. Olvasom, hogy Ernuszt Kelemen se jön be most a Házba, se Horváth Lajos, se Te­­leszky, se Csernátony, pedig ezek is jó ma­gyarok ... de, amint mondom, kevés a ke­rület és sok a nagy ember, ki ezeket ki­szorítja. Ami engem illet, as én egy csöppet se panaszkodom, örülök, hogy élek. Hiszen elég jó hely ez, jó emberek és nem is állok rosz­­szul, kivált ha sikerül az oláh dikeziót beta­nulnom , ha önök a sürgönyeikkel és az írói voltomra való hivatkozással el nem rontják a d­ancsaimat. Egy pár községem már most is kezd gyanakodni, hogy a jó hangzású nevem Mi­ke­­­szath (románul: kis falu) csak erre az alkomra van fölvéve. Ez a néhány köz­ség nyilván ellenem fog szavazni, ámbár ép­pen ma reggel tanácskoztam a tiszti orvos­sal, nem ülhetne-e ki e falvakban 27-ikére a trahoma (az egyptomi szembetegség) úgy, hogy hivatalosan eltiltassanak a bejöveteltől a választás reggelén. A doktor azonban difficilis ember, nagy szamár és még hozzá német, nincs alkotmá­­nyos érzéke. Nem forszírozom nagyon, mert nincs nagyobb baj. Azt hiszem megleszek, de addig még sokat kell bíbelődni s éppenséggel rá nem érek az előszó megírására. Hova gondolnak az istenért? Még ha ráérnék, se volna szép és illendő, hogy míg itt engem a románok választanak, azalatt is a magyaro­kat mulattassam. A viszontlátásig uraim, amikor megint öt évig leszek az önöké. Mikszáth Kálmán: * Szó sincs róla 11 A kiadó, S. U. J. De nehogy ezt a levelemet közöl­­­­jék le aztán bolondságból előszónak. M. K. —­ A Gazdakör a Páva-utczán lévő Vár­hágó-féle újonnan épített helyiségben (ártézi kuttal szemben) január hó 3-án délután 3 órakor tartja első közgyűlését, melyre úgy az aláirott t. gazdák, valamint az érdeklődő közönség ezennel meghivatik. Tárgy: 1. Az alapszabályok felolvasása, esetleg módosítása. 2. A tagok neveinek felolvasása. 3 Tisztikar választás. 4. Grasselli Miklós m. k. földmives iskolai igazgató felolvasása a »sertés vészről.«

Next