Pestmegyei Hirlap, 1897 (10. évfolyam, 1-51. szám)
1897-01-02 / 1. szám
1. szám.PESTMEGYEI HÍRLAP első napon, amikor megjelent, harminczezer példányban vették meg. Három nap múlva ez a szám megkétszereződött. A czim: Friss Újság. A kíváncsiság, a hirlapolvasás, a kérdés és uj meg uj kérdés, mind csak — Éva anyánk bűne! Almanach 1897-re.* Hiába iparkodik elröppenni az idő: a kalandáriom utóléri. A kalandáriom az esztendőnek lelkiismerete: ebbe áll, megmutatja neki a képét és azt mondja: látod ilyen vagy te. De nemcsak a röppentő esztendőt, a mi silány 96-osunkat kergeti nyomban a kalandáriom : elébe vág és immár ott terem a 97-esnél. Amint frissen nyomott ívei kikerültek a nyomda száz hengeres és kerekes házából, sorra kopogtatja az ország házait és palotáit s bejelenti magát. Íme itt vagyok, friss ruhában, friss kedvvel, én, az immár nem ismeretlen mérője az időknek. Almanach a nevem, félig arabs név, de azért tőrölmetszett magyar a szívem, lelkem, az egész mivoltom. Nem jövök nektek jövendőt jósolni, mint ama régi kollégáim, akik a százéves jövendőmondónak baglyokkal és kisértetes kígyókkal fölczifrázott figuráját hozták ebbetek. Adom inkább a jelent, megmutatom nektek hol vidám, hol melankólikus hangon, hogy milyen formájú a jelen, hogyan éreznek, meg gondolkodnak a jelen emberei, mindezek a ti embereitek, akik egymással összevissza fontátok az élet fonadékát. Poétaemberek, művészemberek beszélnek belőlem hozzátok és ha ti meghallgatjátok az ő szavaikat, hát mi más gyönyörűséget akartok még ? . . . A bekopogtató új Almanach igyen szól a házak és paloták küszöbén és talán nincsen senki, aki erre a szóra ne nyitná meg nagy örömmel az ajtót. Tíz éves jó hírnév az ajánlólevele, finom műveltség és okos humor a hangulatra: régi kedves vendége az Almanach a magyar házaknak. Gyorslábú hírnöke lévén a esztendőnek már ime itt is van, holott az új esztendő még csak lassan csoszog a nyomába. De jó hogy itt van az ő fürgesége meg frisseségével: igen kellemesen emel bele titeket az új esztendőbe. Legyen ő az a bizonyos aranyhíd, amelyen átsétáltok a régi időből az újba. Az Almanach kopogtat az ajtótokon. Hoz nektek szebbnél-szebb dolgokat. Fogadjátok be a pitvaron és ne is eresszétek el többé. Meglássátok mit találtok a vándortarsolyában. Nem árulunk el sokat belőle, csak ime kicsenjük belőle azokat a bevezető szentencziákat, amikkel útra bocsájtotta ezt az elegáns, fürge legényt az ő nevelőapja, Mikszáth Kálmán. Tízparancsolat ez, a szónak kalandáriumi értelmében, tíz különböző év Almanachjának bevezető szózata, amik szép sorba vannak ebben a kötetben egybegyűjtve s amiket — jól tudjuk, hát mért ne árulnak el — valami kedves, szeretetreméltó lázzal vár a közönség. Az Almanach pompás szépirodalmi részén kívül van tehát még egy — hogy aktuális szót használjunk — történelmi kiállítása, a Mikszáth Kálmán humoros, hangulatos, sziporkázó előszavainak szemenszedett gyűjteménye, amit bizonyára kedves ajándékul fogad a magyar publikum. De nem szólunk sokat az Almanach belső dolgairól: győződjék meg azok mivelt Almanach az 1897. évre. Szerkeszti Mikszáth Kálmán, Egyetemes Regénytár XII. évfolyam III—IX. kötete. Singer és Wolfner kiadása. Ára disskötésben X art. Járói minden kedvelője a szép dolgoknak. E helyett álljon itt magának Mikszáth Kálmánnak legutolsó írása, mely ott díszeleg az Almanach elején. Figyeljetek tehát: Előszó az 1897. évi Almanach-hoz. Fogaras, okt. 23. 1896. (Singer és Wolfner kiadóhivatalának.) Kaptam a sürgönyöket, már a másodikat, hogy az előszó a körmükre égett, hogy küldjem postafordultával, hogy már úgyis az utolsó, a tizedik. Hát én hiszem, hogy sürgős, de nekem is sürgős dolgom van. Ha ezt a négy-öt napot fel nem használom, mandátum nélkül megyek haza. Itt még sok igazítani való van. A városiak aprehendálnak, hogy igen keveset tartózkodtam köztük az öt éves ciclus alatt. Mondtam nekik, hogy idejövel épen egy olyan kerületen mentem keresztül, ahol viszont azért neheztelnek a képviselőre, hogy mindig a kerületében ült, ahelyett, hogy az országgyűlésen lett volna. — Igen, igen, — jegyzé meg a pártelnököm, — de legalább egyszer mégis el kellene jönni a forráshoz, ahonnan az erőt meríti az illető. Hát erre is vissza tudtam vágni. — Hol látta azt, kedves bátyám uram, hogy a patak a maga forrásához jöjjön? Csatangol szerteszét, de vissza nem jön .. . A városiak végre is jó emberek, lehet velük beszélni, azonfelül többnyire per tu pajtásaim, de a falvak! A falvaktól fázom egy kicsit. Itt már képtelen vagyok a riposztokra, ha valami közbeszólással felém találnak suhintani. Az összes tudományomat épen most szedem be, fel s alá járva a szobában , két napja magolom az elmondandó beszédemet: »Fratilor allegatori! Mulcamesce que meace primit que candidat de deputat ... Itt van ni ! Már megint kiesett egy szó az eszemből. Hogy melyik? Csak az egészről tudom, mit jelent: »Köszönöm nektek választó testvérek, hogy elfogadtatok engem képviselő-jelöltnek«, de hogy melyik közüle a »köszönöm«, melyik az »elfogadtatok«, nem vagyok a megmondhatója. Nem képzelhetik, kérem, milyen keserves munka! Vagy a szavakon volna több gummi arabikum, vagy az emlékezetem tábláján. És mégis meg kell lenni. A főispán is, a kortesek is azt hajtogatják: »meg kell lenni, valamit neked is tenned kell a népért.« Hiszen belátom. Tanulok is, csak úgy csurog rólam a verejték: Multumesce qua mence primit... De legalább önök ne háborgassanak a sürgönyeikkel. Miképen jut eszükbe olyasmi, hogy én most előszót írjak az Almanachba? Hivatkoznak a táviratban írói reputatiómra, a közönségre, mely mohón várja az előszót. Igen, igen, a hálás közönségre ! Képzelem, milyen türelmetlenül csoszog már. ígérik, hogy csak most az egyszer küldjem még el a kéziratot, ezzel letelik a tíz év (amenynyit ígértem) s soha se kérnek többet. Figyelmeztetnek, ne csonkítsam meg az utolsó évben a virtust — tízszer írni ugyanazon thémáról. Ah istenem, olyan kábult a fejem. Nem is tudom, én vagyok-e én ? Igazán én írtam volna önöknek itt előszót ? . . . Most hozza a hírt a hajdú, hogy az egyik zászlómat letépték és összetörték az idevaló magyar vargák és hogy száz oláh vokssal most már többet kell behoznom. Lesz ami lesz, nem tesz semmit! Csak kérem ne sürgönyözzenek többé, akár nem én vagyok. Mert itt ilyenkor, a választás alatt, a sürgönyök, amiket kapok és küldök, sajnos nyílt titkok. Egy szót se, egy szisszenést se, kedves Singer és Wolfner urak ! Isten ments, ha itt kisülne, hogy én vagyok az a bizonyos ilyen nevű író, aki húsz éve művelem jól-rosszul a magyar faj nyelvét, kultúráját. No csak az kellene nekem! Még majd azt találnák mondani : — Mit akar itt az úr ? Mért nem megy követnek azokhoz a kiket szolgál, a magyarokhoz ? Jaj ! mingyárt a föld alá sülyednék szégyenletemben; jaj de megvolnék akadva, mert a feleletben vagy magamat kellene lekicsinyíteni, ami nem jó volna rám nézve, vagy a magyarságot kellene leszólnom, ami nem volna igazságos. Hiszen elég szép a fajunktól, hogy Jókai Mórt megválasztja olyan tiszta magyar helyen, mint Karczag, azt a Jókai Mórt, aki hatvan éve szerzi a dicsőséget a magyar névnek. Mi ehhez képest az én húsz éves munkásságom ? Semmi. Ha kiszorultam a magyarok lakta vidékről, hát kiszorultam, punktum ! Végre is ki tehet arról, hogy nincs elegendő kerületünk, vagy hogy annyi nagy emberünk van ? Az egyik a Kossuth szemeit fogta be, hát azért jár neki a mandátum, a másik a Tisza ablakait verte be, megilleti a polgári koszorú; a harmadik aktivus államtitkár unokaöcscsének a sógornéját vette nőül. Mindnyájának meg van a becsületes jogczime. Nem vagyok bolond, hogy be ne lássam, mert ha be nem látnám is így lenne. Olvasom, hogy Ernuszt Kelemen se jön be most a Házba, se Horváth Lajos, se Teleszky, se Csernátony, pedig ezek is jó magyarok ... de, amint mondom, kevés a kerület és sok a nagy ember, ki ezeket kiszorítja. Ami engem illet, as én egy csöppet se panaszkodom, örülök, hogy élek. Hiszen elég jó hely ez, jó emberek és nem is állok roszszul, kivált ha sikerül az oláh dikeziót betanulnom , ha önök a sürgönyeikkel és az írói voltomra való hivatkozással el nem rontják a dancsaimat. Egy pár községem már most is kezd gyanakodni, hogy a jó hangzású nevem Mikeszath (románul: kis falu) csak erre az alkomra van fölvéve. Ez a néhány község nyilván ellenem fog szavazni, ámbár éppen ma reggel tanácskoztam a tiszti orvossal, nem ülhetne-e ki e falvakban 27-ikére a trahoma (az egyptomi szembetegség) úgy, hogy hivatalosan eltiltassanak a bejöveteltől a választás reggelén. A doktor azonban difficilis ember, nagy szamár és még hozzá német, nincs alkotmányos érzéke. Nem forszírozom nagyon, mert nincs nagyobb baj. Azt hiszem megleszek, de addig még sokat kell bíbelődni s éppenséggel rá nem érek az előszó megírására. Hova gondolnak az istenért? Még ha ráérnék, se volna szép és illendő, hogy míg itt engem a románok választanak, azalatt is a magyarokat mulattassam. A viszontlátásig uraim, amikor megint öt évig leszek az önöké. Mikszáth Kálmán: * Szó sincs róla 11 A kiadó, S. U. J. De nehogy ezt a levelemet közöljék le aztán bolondságból előszónak. M. K. — A Gazdakör a Páva-utczán lévő Várhágó-féle újonnan épített helyiségben (ártézi kuttal szemben) január hó 3-án délután 3 órakor tartja első közgyűlését, melyre úgy az aláirott t. gazdák, valamint az érdeklődő közönség ezennel meghivatik. Tárgy: 1. Az alapszabályok felolvasása, esetleg módosítása. 2. A tagok neveinek felolvasása. 3 Tisztikar választás. 4. Grasselli Miklós m. k. földmives iskolai igazgató felolvasása a »sertés vészről.«