Pestmegyei Hirlap, 1898 (11. évfolyam, 1-26. szám)

1898-01-01 / 1. szám

4 osztálynak nem teljesítette óhajait a végzet, a kereskedő elégedetlen az üzleti év mérle­gével s a hivatalnok-sereg, az értelmi elő­kelőség nem találta meg az utat kitűzött czélja felé. Van mindenkinek oka panaszra. Az egyiknek sok az adója, a másiknak kevés a jövedelme... Ilyenforma a panaszko­dás minden téren s ezt a panaszt el kell fo­gadni. Még az is zsörtölődik, akit boldogulása felé vitt az esztendő ... Ez már emberi ter­mészet ! Csakhogy ott,­ ahol az igazságnak ha­tározottan ellent mond a panasz szava,­­ meg kell jelenni a bírói szónak is és ítélni szigorúan, önzetlenül. A nemzeti állam életében nemcsak az egyes ember panasza s az összesség saját kü­lön keserve dönt és nem szabad a történe­lemnek ezeket a panaszhangokat vésni a ma­radandó érczlapokra. Van magasabb szemhatár is, mely fö­lött eltekintve, egészen más képet nyerünk az ország állapota felől, mint a milyennek lát­szik egész közelről. Mindenfelé a friss erő dagadó forrása bu­zog s az alkotás munkája folyik roppant szor­galommal, önérzettel és becsvágygyal. Nincs tere az állami életnek, mely ne mutatna fel hatalmas konszolidácziót s minden egyes lépés, a­mit előre teszünk, fölér egy évtizeddel. . A­mit századok harczai letaroltak e ha­zában, azt felépítette egy-két emberöltő s a mai kor fia, ha végigpillant csak a saját fér­fikora alkotásain,­­ büszkeséggel, becsület­tel eltelve érzi, hogy ebben a nemzeti újjá­születésben neki is megvan a maga szerény része. Ez a renaissance pedig éppen egy fél­százada kezdődött. A ránk köszöntő új esztendő jubiláris év, mert a nemzet újjászületési esztendeje, 1848 óta éppen ötvenedszer fordult meg nagy pályáján a világegyetem csillagrendszere, mi­kor az új évbe léptünk. Jól esik látnunk, hogy a nagy idők em­bereiben mennyi politikai bölcsesség volt s mennyi hazafiús szeretet. Jól esik tudnunk, hogy azok, a­kik ötven év előtt áldozatot hoz­tak a haza javának, a nemzeti életnek, ezt az áldozatot meg nem bánták, s még nagyobb örömmel kell konstatálnunk, hogy az a nagy nemzeti erő, melyet a polgárjogok kiterjesz­tésével minden magyar szívbe beoltottak, meg­hozta hatalmas kamatait. A nemzet nem volt,­­ de van és lesz sokáig. Az az időszak, melyen át Széchenyi, Kossuth és Deák nagy munkája egymásban folytatását nyerte, történetünk legfényesebb korszaka, melyet mi még nem méltányolha­tunk eléggé, mert a közelség még elfogulttá tesz bennünket. A fény nagyon is vakít, a szomorúság nagyon is elkomorít. E jubiláris esztendő fordulóján föl kell jegyeznünk azt is, hogy mi — a­kik láttuk e félszázad munkájának eredményeit, — nem hiába éltünk, különösen ha van benne vala­mi részünk. Pedig van !... A polgár bármilyen csepp­­je is a nemzettengernek, azért a hullám nem jön létre nélküle. Mi e hazának, e nemzetnek fiai vagyunk s részesei a nemzeti munkának, — de részesei a nemzeti dicsőségnek is. Isten áldása minden magyarra az uj esztendőben l­ágyat, pedig mindjárt lefeküdtem. Azután el­­sántikálhat még vagy fél esztendeig, míg tel­jesen meggyógyul a lábacskája, addig pedig mindig fog fájni. Ez megint szép biztatás. Mondhatom! A mindig aranyos kedélyű Királyfi Józsi meg, mikor a szomszédból átjött hozzám (egy­kori násznagyához), rettentő komolysággal, hogy szinte megijedtem arczától, azt beszélte, hogy vele is történt hasonló szerencsétlenség, midőn önkéntes korában a kaszárnya lépcsőin lejövet nagyot ugrott, neki is megrándult egy ér a lábában, osztán föl is dagadt a bokája akkorára, mint egy hétliteres kulacs. Csak egy hónap múlva mehetett ki a gyakorlatra s még akkor is fájt a lába. No ez meg még szebb biztatás. Hogy a menydörgős menykő csapjon bele százszor valamennyi lábficzamodásba! (csak az enyémbe ne!) Hát már az egész világnak kificzamodott a lába? Nem elég, hogy hány embernek kificzamodik az esze? — Fakad­tam ki, türelmemből végkép kifogyva. Végre hát csakugyan le kellett mégis fe­küdnöm nekem is. Gondoltam, pár nap nem a világ. Hátha én szerencsésebb leszek, mint halandó kolb­­­áim ?! Volt is dolga a szósborszesznek. Min­dig hallottam, hogy csoda gyógyszer. Kossuth Lajos is azt használta: hát én miért ne kezelhetném magam ezzel, ha nem vagyok is világhírű férfiú ?! Pár nap múlva benéz hozzám egyik, épen erre járt derék fiatal orvos s műértőleg megvizsgálja a lábamat. — Nincs semmi komoly baj! — szólt biztatólag. — A sósborszesz is jó, de én még (II.) Ünnep volt az elmúlt héten Kecs­keméten, lélekemelő szép ünnep. A város kö­zönsége által épített, monumentális új szék­ház művésziesen berendezett közgyűlési ter­mét avatták fel. Csak mi, a kik a város falai között élünk, — a kik látjuk ezen kunyhókból ösz­­szerakott nagy városnak a folytonos fejlődé­sét, — a kik tanúi voltunk és vagyunk, hogy mint nőtt itt a nádfedeles, szerény paraszt is inkább ajánlanám a hideg borogatást (prizm­nitzkötést) óránként alkalmazni, s meglátja b­ó úr, hogy rövid időn elhagyja az ágyat. Ehet-ihat a­mit csak tetszik, de ne sokat, ne­hogy megártson a gyomrának. Bravó! — kezdtem megvigasztalódni... Elmúlik azonban ismét pár nap. Szor­galmasan rakom a borogatást; se nem ettem, se nem ittam többet, mint a mennyi dukált, de az ágyból csak nem kelhetek föl. Üm! — gondolom , hát ilyen az orvosi beszéd ? Elkezdtem nyugtalankodni. Magamhoz kérettem hát kedves házi orvosomat, ő is feküdt nagyon betegen, de azért mégis csak eljött hozzám — habár zárt hintón is. Annak is elpanaszoltam bajomat töviről hegyire. — Oh kedves b­ó úr! nem halálos a baj! Csak tessék a priznitz-kötés folytatni, de nem minden, hanem csak három órában! Sőt este még egy kis sziksás lábvíz is jótékony hatással lesz. Remélem, hogy rövid időn föl­épül. No hála istennek ! Ha máskét orvos is egybehangzóan ígéri, úgy bizonyosan hamar­jában fölkelhetek. Ez a remény csillant át lelkemen s kezd­tem alaposan megvigasztalódni. Beszélhet már nekem a Herkó Páter is, rá se hederítek. Hisz 2 doktor, még­pedig ki­tűnő szakértő doktor mondta, igen, komolyan mondta, hogy rövid időn felgyógyulok. Igaz, hogy nem egy időbe mondta. De mindegy. A­mi 2 doktor, az a doktor, ha különböző idő­ben is. PEST ME­GYE­I HÍRLAP Kecskemét ünnepe, házak helyein sok díszes, kényelmesen be­rendezett palota,­­ a­kiknek czipője még ismeri a mostan már kikövezett s asphalt járdával ellátott tiszta utczáknak nehány év előtti piszkos, mindent ellepő porát, és bosz­­szantó nagy sarát, — a kik látják ennek a józan, igazi magyar népnek azt a csodálatos tevékenységét, azt a mesékbe illő nagy szor­galmát, — melylyel a pusztákból paradicso­mot, dús kamatot hozó gazdaságokat terem­tett, s mi tudjuk igazán méltányolni s ér­deme szerint megítélni Kecskemét nagy ha­ladását, mely a maga formájú egyszerű vi­déki városok között valóban első helyen áll s népének magas intelligentiájáról, munka­szeretetéről tesz tanúbizonyságot. Nagyon jól mondja a város élő króni­kása, az aranytollú főjegyző, ifj. Bagi László, az ezen díszközgyűlésen felolvasott tanácsi jelentésben, hogy ennek a városnak missiója volt, mert a környék védelme, rendezése az ő vállaira nehezedett. De meg is felelt ennek a nagy feladatnak Kecskemét olyan emberül, hogy példát vehet róla az ország bármely vidéke. Nem is maradt siker nélkül Kecs­kemét vasszorgalma, mert most, a­midőn mindenfelé századunk modern betegsége, a socializmus keríti hatalmába az ingadozó, gyönge embert. Kecskemétnek környéke tiszta attól, áll szilárdan és hódíthatatlanul. Nem fél itt az irányadó elem, hogy a népben jó talajra talál ez a szörnyű irány, mert­ van ellene olyan hathatós orvosságuk, mely min­den kecskeméti ember­­életszüksége, létfölté­tele : a szorgalmasság, a becsületes munka. Nagy örömünk van tehát, a­midőn Kecs­kemét ezen szép haladásáról szólhatunk, úgy is, mint igazi kecskemétieknek, de úgy is, mint magyaroknak. Mert Kecskemét népének fejlődésében a magyarság józan munkássá­gának, becsületes törekvésének tiszta sikerét, biztos jövőjét látjuk.­­ Ez a szorgalmas nép nehéz munkájával összekeresett filléreit nem rakja garmadába, nem teszi el megnenészedni a láda fiába Ne várj csak Tóvárossy Jenő! Majd megmutatom én,­ hogy különb ember leszek, mint te voltál ? Én nem fogok egy hétig fe­küdni az ágyban, se félévig sántikálni, az már szent igaz! Jaj, de e meggondolatlan hetvenkedésért keserv­esen meglakoltam. Hiába volt minden gyógykezelés, ha gondozás, priznitzkötés kvantum százis, láb­­vízvétel nagy dézsákkal, csak nem bírtam lábra állani. Mit csináljak ? szerelmes Jézuskám ! Már csakugyan csúffá akar tenni ez a lábficzamo­­dás? tépelődtem és emésztődtem a fájdalom és aggodalom miatt. Nagynehezen fölvánszorogtam az ágy­­ból, botra, székre s mit tudom én, még mi­féle bútorra támaszkodva; s a mint kitekin­tettem az udvarra, remek tavaszi idő pom­pázott s én táján gyönyörködve szemléltem a zöld pázsitot, mely a virágágyak széleit kö­­rtté, a zöldellő bokrokat, melyek a lengedező szél érintésétől hajtogatták felém gyönge lom­­bocskáikat, — és a tavasz legelső, legkedvesebb színüket, az illatos ibolyát! Oh mily jó lenne már künn lenni a madárdalos szabadban s tele tüdővel szívni be az éltető levegőt és elindulni a pacsirták édes dalán ?! Mikor teljesedik már be ez a hű vá­gyam ? mely most, hogy három hét óta a szoba rabja vagyok, annál vehemensebb erő­vel tölti be keblemet! Lehangolt kedélylyel támolyogtam vissza ágyamba. Alighogy magamra húzom a paplant, belép régi jó építőmesterünk, kit mi közönsé­gesen csak maiszternek hívunk. 1. szám.

Next