Pestmegyei Hirlap, 1898 (11. évfolyam, 1-26. szám)

1898-03-05 / 10. szám

9 szám. A föld népe. A jó magyar föld népe meg van háborodva. Lelketlen izgatok, pokoli számítás­sal élve, nem a józan gazdasági szo­­czializmust oltották a vérébe, hanem édes, szívbe kapó dajkamesék alakjá­ban a kommunizmusnak, a közös tu­lajdon eszméjének egy veszedelmes tanát, mely ime most a földosztás alak­jában tör ki a lelkükből. Mesélték soká, hogy a király hó­napok óta szurdolmányban jár a nép között s készíti őket elő a nagy osz­tozkodásra, mert a király a magyar népnek hű barátja, igazi atyja. Mesél­ték, hogy a trónörökös nem halt meg, hanem bujdosik s a föld népével akarja visszaszerezni a koronáját s minden magyar embernek 100 láncz földet fog kimérni a papok meg az urak földjéből. És igy tovább. Az izgatók be­mutattak néhány szegény földmives­­nek alakokat, akikre rámondták, hogy ez itt a miniszterelnök, ez a belügy­miniszter, ez Kossuth Ferencz úr, s hogy mindezek a legnagyobb titokban azon dolgoznak, hogy biztos határidő­re meg legyen a várva-várt nagy föld­osztás, melyre már annyi idők óta ké­szíti őket elő a sötétben ólálkodó iz­gatók hada. Csak így tudja megmagyarázni magának a józan fölfogású polgár em­ber azt a jelenetet, mikor az erősza­koskodó tömegből kiválik egy jóképű magyar alak, s a mellét kidüllesztvén, odakiáltja az alispánnak: — Úgy merje ránk küldeni a csendőreit, hogy baj ne legyen! Mert én czoczilista vagyok ám! Ezzel a nagy mondással aztán meg van elégedve a szegény, mert azt hiszi, hogy most nem mer egy lépést se tenni se az alispán, se a csendőr, mert ő szoczialista. Mikor aztán a csend­őr rohammal kergeti szét, sőt sortü­­zet is ad közéjök,­­­ nem tudja meg­érteni a dolgot s mindenáron panasz­ra akar menni a királyhoz. Mert ő megmondta, hogy czoczilista, a csen­dőrök mégis lőttek. Az ilyenekből látszik, hogy a sze­gény nép nincsen tisztában azzal, hogy mozgalma micsoda irányú. Az a ma­gyar paraszt, ki az »enyém, tied, övé a szentségét olyan hűségesen meg tudta tartani és soha még csak nem is vá­gyakozott a máséra, — most hirtelen ki van cserélve. Persze hiányzanak a népet fölvi­lágosító elemek. Nem tudjuk, hogy ki éri legközelebb a népet, de úgy sejtjük, hogy a magyar tanítói és lelkészi kar­nak megint egy fontos miszsziója nyí­lik az országban a nép fölvilágosítására. Hogy mikép lehetne fölvilágosítani a népet, — annak persze kevesen is­merik a módját. Pedig volna ám an­nak módja, csak kutatni kellene utá­na az arra való okos embereknek. A földosztásról, teszem fel, — el kellene mondani, hogy bezzeg nem­csak Szabolcsból meg Hevesből áll az ország. Ha már osztozkodásról beszé­lünk, akkor minden magyarnak egy­forma jussa van a szülőhazájához. Hát számítsuk ki, mi lenne földosztás ese­tén. Vagyunk ugyanis magyarok tizen-­ nyolcz millióan, hála az Istennek! Van pedig ebben a birodalomban 13 millió hektár. Egy-egy szegény ma­gyarra jutna tehát nem egészen két­harmad hektár. Tessék hát osztozkodni, de igaz­ságosan ! Mert, hogy mivel van több jussa Bálincz Gergely uramnak ott Szabolcs­ban, mint nekem, a­ki vagyok olyan jó magyar, mint ő, nem tudná meg­magyarázni Bálincz Gerő. Vagy tán, mert ő czoczilista? No, hát én is fel­csapok czoczilistának! De tovább is mehetnénk ám az igazságban. Szomorú papirosokon van kimutatva, hogy a magyar földet átlag 60% jelzálogteher nyomja. Hát tessék megmagyarázni annak a szegény föld­művelő népnek, hogy mi az! Tegyék meg azt, a­mit egy kitűnő polgártár­sunk megtett, mikor meghallotta, hogy a falujabeli emberek fel akarják osz­tani a földet. Elhivatta magához a három leg­öregebbet s azt mondta nekik! — Hát jól van! Mondják meg még mielőtt ő maga — a felesége birtokát képezte. Mert tetszik tudni, — történnek csodák még! — Sanyi nős ember. A legényélet egy viharos évtizede után mindene elúszott, ő maga pedig adósságban, így tehát beevezett valami gazdag házasság nyugtalan révébe. Azt hitte, nőül vesz két óriás bérházat s ráadásul egy szerelmes özvegyet. A házak háromemeletesek, a félemeletet nem számitva­; az asszony nálánál tiz évvel idősebb, de legalább csúf. Hanem szerelmesnek szerelmes és­­ féltékeny. Kérdyné a férjét elhalmozta gyöngéd­ségével. Különben pedig őrizte és szemmel tartotta minden oldalról, amit könnyen tehe­tett, kissé kancsal lévén . . . Különben hí­zelegve ápolta férjét, olyannyira, hogy ez nemcsak betelt a sok czirogatással, de ala­posan meg is unta. Ha ez az asszony »szép férjecskének« nevezte, Sanyi szinte átkozta azt a szépséget, mivel ezt a, bár gazdag csúfságot megszerezte. Bármilyen nagyra is volt keskeny lába kicsiny voltával, néha­nap­ján az esztendőnek a mahmuth körmeire kivánkozott. Sanyi felesége tudniillik nem mulasztott el egyetlen alkalmat se, hogy kedveskedjék neki egypár sajátkezüleg hímzett papucscsal. Minden születésnap, minden névnap hozott számára­­ papucsot. Papucscsal emlékez­tette egybekelésük napjára, papucsot talált férjecskéje a húsvéti tojásban, és a karácsonyfa alatt is ott ékeskedett az elmaradhatatlan papucs. Annyi a papucs, mikor különben is papucs alatt nyögött! Nem is viselte aztán boszúságában, csak éjjel, reggel alig hogy felkelt, lábát már beszorította a czipellőbe, pedig hát bővelkedett a papucsban, volt neki s minden szin és árnyalatban, számtalan min­tázatban. Volt papucsa gyapjúból, selyemből, sém­liából gyöngygyel kirakva, aranyhímzés­­sel, varottas kivitelben — annyi, hogy boltot is nyithatott volna. És a különböző papucsok e tömegét öt ruhaszekrény aljában szépen sorba állítva, felesége nyilvántartotta és min­den áldott nap megszemlélte és megolvasta. Hazudnánk, ha azt állítanók, hogy Sa­nyi ezeket a papucsszemléket szívesen látta. Nem szerette, ha a felesége kiszámította a párokon, hány év óta tartja őt magát papucs alatt. Szegény ember olyan volt, mint a rab madár, bár kalitkája elég szépen meg volt aranyozva. Sőt sétára is mehetett, csakhogy nem egyedül. A felesége rajta ragadt, mint a bojtorján. A klubba nem engedte, hiszen nem kísérhette volna e zárt körbe. Inkább a házhoz hívta tarokk­ partnereit, vagy a kávéházba vitte. Sőt ilyenkor nem is fukar­kodott a pénzzel, s nem szidta, ha veszített, hiszen másra úgy sem költhet. Néha­napján az asszony elvezette férjét az operába vagy a nemzetibe, s hetenkint egyszer a népszín­házba, mivel a könnyebb fajtájú darabokat leginkább kedvelte. Sőt ha Sanyi jól viselte magát , ha nem kapta rajta, amint valami szépség felé pislogott, még azt is megengedte, hogy felvonás közben rágyújtson egy czigaret­­tára. Ezt persze csak az utczán szívhatta el. És mivel Kérdyné nem követhette Sanyit az ajtó elé, egyedül ezek voltak szabadságá­nak röpke pillanatai. Röpke pillanatok oly­annyira, hogy a nő, daczára féltékenységének, mitől sem tar­tott. Hiszen egy felvonáskoz alig 10 perc­. Pedig 10 percz hosszú idő annak, aki fel tudja használni. És Sanyi tudta ! Alig, hogy elül kilépett az utczára, már a hátsó ajtón benn termett hajdani tanyáján, a kulisszák mögött. A karhölgyecskével is, ki magára vonta volt figyelmét, hamar tisztába jött, hogynem egy dupla háromemeletes háziúr! Hiszen a kicsike nem tudta, hogy az asszony neve áll a telekkönyvben. Sanyit tekintette háziúrnak, mivel neki fizette a házbért. (Azért az udvari lakó ért a második emeleten, a cselédlépcső mellett.) Aztán milyen szeretet­reméltó háziúr, aki lakójának adja a pénzt a házbérre és egyébre is ... . Hálás is volt a kicsike háziura iránt és vigasztalta szenvedéseiben. És Sanyi is könnyebben tűne el nappal a papucskormányt, mióta éjjel papucsban felszökhetett a más­odik emeletre egy édesebb rabságba .... Egyszer reggel, mikor Sanyi felesége el akarta tenni férje papucsait, észrevette, hogy nem egy párból valók. Nosza, keresni kezdte mindegyiknek a párját. De nem bírt ráakadni. Jobban szemügyre vette a hímzett lábbeliéit, az egyik olyan idegennek tetszett. Nem emlékezek rá. Megvizsgálta. Hiszen ez nem is az ő hímzése, ez nyomorult gyári munka. Hogyan jött ide ez a papucs? Szive mélyében sötét gyanú fogamzott. Mialatt Sanyi, mit sem sejtve, az újságait böngészte, a felesége hosszabb ideig konferált a házmesterrel. A derék tót asszonyt azu­tán felkísérte a második emeletre, hol az udvari lakásnál (a cselédlépcső mellett) be­csengetett. Jó ideig tartott, míg a kisasszony jelentkezett. Az ilyen színházi népség későn szokott kelni. Végre megjelent a kardalosnő­­ az ajtóban, ámulva látván a háziasszonyt, ki PEST MEGYEI HÍRLAP . A villamos és gőzvasutak átalá­­nos megítéléséhez azt hisszük az itt elmondottak teljesen elegendők. A tervezet különös részeiről jö­vőre.

Next