Reformátusok lapja, 1925 (11. évfolyam, 1-51. szám)
1925-02-15 / 7. szám
A REFORMÁTUSOK LAPJA 7. szám: utána járással összehozták a megfelelő összeget, ami váltságdíjul volt megszabva s kiváltották szerettüket a fogságból. Ámde ez csak ritkábban történt meg s annyi volt mint egy csepp a tengerben. Ez a rabszolgaság, mely abban az időben szokásban volt — most is megvan. Lelkileg látom én ezt a rabszolgaságot. Az emberiség jó része most is benne van a bűn rabszolgaságába, mely a test mellett a lelket is megöli s képtelenné teszi a váltság tényeinek elfogadására. Péter azt az állapotot hiábavaló életnek nevezi. Valóban az is. Aki csak él és él, de életének nincs semmi öröme, semmi boldogsága, semmi reménye, hiábavaló szolgai élet az. A bűn rabszolgaságában nemcsak azok sínylődnek akik nagy bűnökbe merültek, hanem azok is, kik kisebb vétkeket követtek el. Utóvégre is nem sok a különbség, hogy valakit egy késsel, vagy ágyúgolyóval ölnek meg vagy hogy valakit a tengerbe vagy egy kis patakba dobnak s úgy fulad meg. A vége mindeniknek halál. Az mindegy, hogy a bűn milyen módon pusztítja el az embert, mert az a baj, hogy egyáltalán pusztítja. S mikor elpusztítja, mindenéből kifosztja, lelkéből kiöl minden nem érzelmet s az ember kétségbe esik, akkor a bűn gúnyosan nevet rajtunk s azzal vigasztal, hogy mindenkinek ez a sorsa a világban, nyugodjunk hát bele. Pedig ez nem igaz! Nem mindenkinek ez a sorsa. Vannak kivételek. S akiket az Úr Krisztus megváltott, ezek közé tartoznak. Ő váltságdíjat fizetett értünk, saját életét, ártatlan vérét. Ezzel szemben tehetetlen lett a bűn hatalma. Mivel Jézus lelkünket igy megváltotta nem veszendő holmin — ezüstön vagy aranyon . . . hanem drága vérén. Neki joga van minden emberi lélekhez. Ezt a jogát végtelen szeretetével gyakorolja is. Arra senkit sem kényszerit, hogy találja meg e nagy vakságot, vár mindenkire türelmesen, mig az ember elfogadja azt, belátja, hogy ez a legnagyobb jótétemény, melyben részesülhet. Aki nem fogadja el, önmagát bünteti meg s önmagát fosztja meg e legnagyobb jótéteménytől. Minden bűnből — a lelkek romlásából és pusztulásából csak egy kivezető út van — egy elfogadható váltság, nem arany, nem ezüst, hanem Jézus ártatlan vére. . .. Öröm az égben... Halld az éneket, Most tér haza a tékozló fiú... Mert jó. ..F Tárt karom felé menjetek... Bocsánatért esd, olyan szomorú... ... Az úton állva édesatyja várja: »Az én fiam jön ! ... és az éjszakába könnyezve megy eléje S öleli a szívére . .. Atya szívére megtérő fiát... Öröm az égben ... zengi halleluját... Most tér haza a tékozló fiú... Hadd mondjak el még egyetlen mozzanatot az Ébredésből. Mi volt az Ébredés első jele? Majd két évvel ezelőtt történt egy vasárnapon. Egy nagyobb mezőváros lelkésze egy leányegyházába ment istentiszteletet tartani. Megérkezik és — amint ez gyakori eset — híveit istentisztelet helyett kuglijátékban elmerülve találja. — »Istentisztelet lesz?« — mondja nekik. Az emberek nem hallgatnak rá. A lelkész velük maradt, míg csak abba nem hagyták a játékot és eljöttek vele a templomba. E napon olyan hatalmas volt az igehirdetés, hogy utána felállt egy asszony és hangos bűnvallást tett az egész gyülekezet előtt. Sok arcon könny futott végig. Sok megalázkodás és sok megtérés történt. Az ébredés megkezdődött. Ami ebben a kicsi faluban történt, megismétlődött sok nagyobb gyülekezetben. Azóta több egyházban van egy biztos mag, komoly, Krisztusban élő keresztyének bátor csapatja. Ők megismerték, hogy Jézus szava világosság és Krisztus az élő Megváltó. Magyar testvéreim, Kálvinnak, a mi közös reformátorunknak közös gyermekei, az Evangélium ma és minden időben minden megtérő és hivő számára az üdvösség egyetlen igazi ereje. Hozzá forduljunk vissza Jézushoz, az ő üzenetéhez, belőle árad minden áldás. Áldjátok Istent velünk, hogy kegyelmesen kiárasztotta Szent Lelkét ezekre a mi egyházainkra. Imádkozzunk, hogy ez a láng növekedjék, hogy hívek és engedelmesek maradhassunk. Francia- és Magyarországban ugyanolyan nehézségekkel állunk szemben. Az egyházon kívül, a katholicizmus és a hitetlenség, az egyházon belül közöny és világiasság ostromolnak. — íme a mai időkhöz illő üzenet: ъIdeje már, hogy az álomból felserkenjünk« (Rom. 13. II.) Isten adja, hogy engedelmeskedhessünk neki s átadjuk neki egész életünket. Akkor nyilvánvalóvá leszen az Ő dicsősége. A Drome-vidéki ébredés. A Reformátusok Lapja számára írta: Decornet Boris ref lelkész. II. Néhány éneket és karénekszámot kiváltképpen szeretnek. . . . Öröm, öröm, Istenek öröme Sugárzik át a telkemen! Dicsőség neki! Egy másik gyakori ének ez: Minden kéz Jézus felé tárul! S száll minden tört szív ő felé... ... Ez az idő a Jézusé! Minden kéz ő feléje tárul! Dicsőség fénye hulljon rája. . .. Feltámadt! Menjünk ő elé, Ez az idő a Jézusé. Dicsőség fénye hulljon rája. Ez különösképpen az »ébredés« éneke. Meg kell említenem az egyik legkedvesebb éneket, melynek megragadó a zenéje és a szövege. Íme az első versszaka: Jókai lelke. — Ravasz László előadásából a Kisfaludy Társaság Jókai-ünnepén. — Jókai ezer évig, vagy talán sokkal tovább ült a magyar lélek méhében, amikor megszületett, olyan idős volt, mint maga a magyar nemzet, de azért egész életében gyermek maradt. Ő gyermek volt, mint férj mint hős, költő és mágus. Ilyenné a gyermekek szent kiváltsága, a fantázia tette. A gyermekfantázia boldog felszabadulás a valóság uralma alól, az álmodott világ diadala a létező világ fölött. Tudatalatti világát fantáziaképek töltötték ki s belső életének legnagyobb benyomásai, legreálisabb élményei azok voltak, amiket ébren álmodott. Reá nézve idegen, nyomasztó, ismeretlen volt az, amit mi valóságnak nevezünk. * Történeti regényeiben sok a rege. Regéinek megokolatlan történeti igényei vannak. Nem szabad