Reformátusok lapja, 1932 (18. évfolyam, 1-50. szám)
1932-01-10 / 1. szám
„ Ez a falum... Ez a falum, öreg, akácos fészek. Hozsánnaszót sem ejtett szájam, hogy rámzöldültek itt a rétek. Úgy álltam meg, mikor megjöttem, mint akire még hosszú út vár, de elfolyt az út már mögöttem. REFORMÁTUSOK LAPJA tétlen hatalmát, az Isten eleve elrendelésében az a tanítás van benne, hogy Isten király a jövendő évek felett is, a jövők fekete függönyén csak az ő szeme lát át, a holnapot az ő parancsa hozza közel. Mindnyájunk számára ki van rajzolva az út, amelyiken járnunk kell. Aggódó, lázas világban, milyen nagy nyugalom és békesség az Isten gyermekeié, közel van az Úr minden őt hívóhoz. Beteljesíti az őt félőknek hívását. Az az Isten, aki a jövendőnket kiszabja, nekünk atyánk, aki szeret bennünket. A szeretetnek az ösvényét vágta a jövendő kőszirtjei között. Ahelyett, hogy panaszkodnánk, keseregnénk a jövendő felett, hívjuk őt, vigyük eléje minden kérésünket, találkozzunk a gyülekezettel együtt a templomban ővele, akinek a szeme őreá vigyáz, annak ő megadja az eledelit. A mi református hitünknek vértanúi, hősei azért voltak olyan nyugodtak, amikor vallásukért gyötörték és üldözték őket, szegénységben és ínségben a mi református népünk azért tudott olyan hűséggel tűrni, mert az előre elrendelő Isten jóságában hitt. Nem a mi akaratunk nádszálára építi Isten a jövőt, hanem az ő hatalmának oszlopaira. Nem a mi szeszélyünk fugalma vagy lehellete viszi egyik vagy másik irányba életünk hajóját, hanem az ő szent lelke titokzatos ereje visz bennünket tovább. Ebben a hitben még ezer nyomorúság közt sem fogunk kétségbeesni. Én nem tudom: itt értek össze — tornyok, boglyák s akácai fölött — az álmaink fehér felhője? ... Értünk virág itt egy sem bomlott, nem vártak itt mireánk. Édes, úgy jöttünk, mint bolygó koboldok, mint eltévedt királyi sárjak, — pedig kenyerünk is csak álom — kik mindig-mindig csak kacagnak, mert lelkük kelet fényvesszője, s ha megverik e csendet, csodák, tavaszok echóznak belőle . . . Ez a falunk, öreg, akácos fészek, elfelejtjük itt koronánkat s meghajtunk majd nádereszének. Aba, 1929. ‘ TANKA JÁNOS ‚^^<i<^cKfcScK^c^s^c)SOK§cscKSCScs-c®c§a^!^<3<SCiSoí A szegény özvegy diócskája Irta SZÁSZ KÁROLY — Higyjétek el, kedves atyámfiai, — végezte vasárnapi prédikációját a Márk evangéliumából vett ige alapján az öreg nagytiszteletű úr — ma is kedvesebb a gazdag adakozóknál az Isten előtt olyan szegény özvegy asszony, aki ha csak két fillért dob is a templom perselyébe, de azzal mindenét odaadja a szent célra . . . Azután felhangzott a záróének fenséges dallama: Hallók, Uram, szent igédnek Gyönyörűséges hangját.. . És felálltak — mintegy vezényszóra — a leányok és aszonyok s megindult a sor kifelé, hogy nyomukban a férfinép következzék, hosszú, méltóságos menetben. Az öreg nagytiszteletű — meghajlott vállain 75 esztendő nehéz terhével — reszkető térdekkel lépegetett le a katedráról s verejtékező homlokát törölgetve, lassan ment át a kis udvaron, megpihenni az őt mégis csak fárasztó szent szolgálat után, fehérfalú, barátságos kismúzeumjában Leoldotta palástját, elhelyezte a szekrényben s letelepedett az öreg karszékbe, melynek fakó bőrhuzala erősen foszladozott már. Nem csoda! Ez a karszék körülbelül egyidős a nagytiszteletüvel, ki gyermekkorában — odahúzódva apja ölébe — buksi fejét sokszor hajtogatta álmosan a szék támlájára. A nagytiszteletü úr néma pihenését egy idő múlva kopogás zavarta meg. — Hozta Isten, kurátor uram ... — Magam is igyekeztem, nagytiszteletü uram. Köszönjük a mai lélekerősítő szép igéket. .. — Istené a hála . .. — Hanem aztán aggodalmam is van ám elég — folytatta a kurátor. — No, mi az, kurátor uram? Talán hogy nem ömlik az egyházi adó? — kérdezte szelíd mosollyal a nagytiszteletű úr, hosszúszárú pipáját tömködve. — Hogy nem ömlik? Még csak nem is folydogál, aligalig csurran-csöppen. Pedig immár utána vagyunk nemcsak aratásnak, cséplésnek, hanem a szüretnek meg kukoricatörésnek is. Ilyet nem láttam még soha, pedig Dömötörkor beléptem én is a hatvanba — Isten segítségével. — Aki Isten nevével szól, annak megvan a vígasztalódása a legnagyobb nyomorúságban is, kurátor uram — felelt a nagytiszteletű úr. — Hogyan is írta meg az Úr Jézus *_»____ ____________—----«" 1. szám. Muraközy Gyula lemondása A budapesti Kálvin-téri egyházközség lelkészválasztása végleg befejezést nyert. A választás jogerőre emelkedett s a pesti egyházmegye esperese kiadta a budapesti egyházközség részére a megválasztott lelkész meghívására vonatkozó engedélyt (koncesszát). Ennek következtében Muraközi Gyula lelkész az egyháztanács elnökségéhez benyújtotta az egyháztanácshoz intézett lemondását, amellyel az egyháztanács január 10-én tartandó egyháztanácsülésen fog foglalkozni. Természetes dolog, hogy mivel a budapesti lelkészválasztás jogerőre emelkedett s így a törvény értelmében Muraközy Gyula köteles most már a budapesti lelkészi állást elfoglalni, a kecskeméti református egyháztanács nem tehet mást, mint belenyugodni a megváltoztathatatlanba s elfogadni a lemondást, bármeny