Reformátusok lapja, 1932 (18. évfolyam, 1-50. szám)

1932-01-10 / 1. szám

„ Ez a falum... Ez a falum, öreg, akácos fészek. Hozsánnaszót sem ejtett szájam, hogy rámzöldültek itt a rétek. Úgy álltam meg, mikor megjöttem, mint akire még hosszú út vár, de elfolyt az út már mögöttem. REFORMÁTUSOK LAPJA tétlen hatalmát, az Isten eleve elrendelésében az a taní­tás van benne, hogy Isten király a jövendő évek felett is, a jövők fekete függönyén csak az ő szeme lát át, a holnapot az ő parancsa hozza közel. Mindnyájunk számára ki van rajzolva az út, amelyiken járnunk kell. Aggódó, lázas világban, milyen nagy nyugalom és bé­kesség az Isten gyermekeié, közel van az Úr minden őt hívóhoz. Beteljesíti az őt f­élőknek hívását. Az az Isten, aki a jövendőnket kiszabja, nekünk atyánk, aki szeret bennünket. A szeretetnek az ösvényét vágta a jövendő kőszirtjei között. Ahelyett, hogy panaszkod­nánk, keseregnénk a jövendő felett, hívjuk őt, vigyük eléje minden kérésünket, találkozzunk a gyülekezettel együtt a templomban ővele, akinek a szeme őreá vi­gyáz, annak ő megadja az eledelit. A mi református hitünknek vértanúi, hősei azért voltak olyan nyugod­tak, amikor vallásukért gyötörték és üldözték őket, sze­génységben és ínségben a mi református népünk azért tudott olyan hűséggel tűrni, mert az előre elrendelő Isten jóságában hitt. Nem a mi akaratunk nádszálára építi Isten a jövőt, hanem az ő hatalmának oszlopaira. Nem a mi szeszélyünk fugalma vagy lehellete viszi egyik vagy másik irányba életünk hajóját, hanem az ő szent lelke titokzatos ereje visz bennünket tovább. Ebben a hitben még ezer nyomorúság közt sem fogunk kétségbeesni. Én nem tudom: itt értek össze — tornyok, boglyák s akácai fölött — az álmaink fehér felhője? ... Értünk virág itt egy sem bomlott, nem vártak itt mireánk. Édes, úgy jöttünk, mint bolygó koboldok, mint eltévedt királyi­ sár­jak, — pedig kenyerünk is csak álom — kik mindig-mindig csak kacagnak, mert lelkük kelet fényvesszője, s ha megverik e csendet, csodák, tavaszok echóznak belőle . . . Ez a falunk, öreg, akácos fészek, elfelejtjük itt koronánkat s meghajtunk majd nádereszének. Aba, 1929. ‘ TANKA JÁNOS ‚^^<i<^cKfcScK^c^s^c)SOK§cscKSCScs-c®c§a^!^<3<SCiSoí A szegény özvegy diócskája Irta SZÁSZ KÁROLY — Higyjétek el, kedves atyámfiai, — végezte vasárnapi prédikációját a Márk evangéliumából vett ige alapján az öreg nagytiszteletű úr — ma is kedvesebb a gazdag adako­zóknál az Isten előtt olyan szegény özvegy asszony, aki ha csak két fillért dob is a templom perselyébe, de azzal min­denét odaadja a szent célra . . . Azután felhangzott a záróének fenséges dallama: Hallók, Uram, szent igédnek Gyönyörűséges hangját.. . És felálltak — mintegy vezényszóra — a leányok és aszonyok s megindult a sor kifelé, hogy nyomukban a férfi­nép következzék, hosszú, méltóságos menetben. Az öreg nagytiszteletű — meghajlott vállain 75 esztendő nehéz terhével — reszkető térdekkel lépegetett le a kated­ráról s verejtékező homlokát törölgetve, lassan ment át a kis udvaron, megpihenni az őt mégis csak fárasztó szent szolgálat után, fehérfalú, barátságos kis­­múzeumjában Leoldotta palástját, elhelyezte a szekrényben s letele­pedett az öreg karszékbe, melynek fakó bőrhuzala erősen foszladozott már. Nem csoda! Ez a karszék körülbelül egy­idős a nagytiszteletüvel, ki gyermekkorában — odahúzódva apja ölébe — buksi fejét sokszor hajtogatta álmosan a szék támlájára. A nagytiszteletü úr néma pihenését egy idő múlva ko­pogás zavarta meg. — Hozta Isten, kurátor uram ... — Magam is igyekeztem, nagytiszteletü uram. Köszön­jük a mai lélekerősítő szép igéket. .. — Istené a hála . .. — Hanem aztán aggodalmam is van ám elég — foly­tatta a kurátor. — No, mi az, kurátor uram? Talán hogy nem ömlik az egyházi adó? — kérdezte szelíd mosollyal a nagytiszte­letű úr, hosszúszárú pipáját tömködve. — Hogy nem ömlik? Még csak nem is folydogál, alig­­alig csurran-csöppen. Pedig immár utána vagyunk nemcsak aratásnak, cséplésnek, hanem a szüretnek meg kukorica­­törésnek is. Ilyet nem láttam még soha, pedig Dömötörkor beléptem én is a hatvanba — Isten segítségével. — Aki Isten nevével szól, annak megvan a vígasztaló­­dása a legnagyobb nyomorúságban is, kurátor uram — felelt a nagytiszteletű úr. — Hogyan is írta meg az Úr Jézus *_»____ ____________—----«" 1. szám. Muraközy Gyula lemondása A budapesti Kálvin-téri egyházközség lelkészvá­lasztása végleg befejezést nyert. A választás jogerőre emelkedett s a pesti egyházmegye esperese kiadta a budapesti egyházközség részére a megválasztott lelkész meghívására vonatkozó engedélyt (koncesszát). Ennek következtében Muraközi­ Gyula lelkész az egyháztanács elnökségéhez benyújtotta az egyházta­nácshoz intézett lemondását, amellyel az egyháztanács január 10-én tartandó egyháztanácsülésen fog foglal­kozni. Természetes dolog, hogy mivel a budapesti lel­készválasztás jogerőre emelkedett s így a törvény értel­mében Muraközy Gyula köteles most már a budapesti lelkészi állást elfoglalni, a kecskeméti református egy­háztanács nem tehet mást, mint belenyugodni a meg­­változtathatatlanba s elfogadni a lemondást, bármeny­

Next