Reformátusok lapja, 1936 (22. évfolyam, 1-38. szám)
1936-01-05 / 1-2. szám
1. szám REFORMÁTUSOK LAPJA 3 máz, majd alázatos imádság a gyermeki szív teljes hitével szárnyal a magasság felé. Úgy érzem, mintha a kicsiny szoba falai hirtelen eltávolodnának egymástól, egy óriási templomban lennénk, ahol az angyalok serege vigasztalja és tölti be szent, igaz áhítattal a megszeppent csöppségek szívét. Az Ámen halk szava után kitárul a csomag s íme a kis, fázó lábakra meleg harisnya, meztelen, didergő testekre jó ruhácska kerül. Az előbb még zúgolódó, megkeseredett szívű szülők ajkán elhal a panasz, a kicsinyek szívét valami névtelen boldogság tölti be, a kis gimnazisták szívébe valami ismeretlen meleg lopódzik. Amikor néhány perc múlva csendesen elbúcsúztunk, mindnyájan örömmel éreztük szívünkben, hogy nemcsak énekeltünk, bibliát olvastunk, imádkoztunk, nemcsak ruhát hoztunk a ruhátlanoknak, hanem ennél sokkal több történt: „a Mester járt itt.“ Burián L. oooooooooooooooooooooooooooooooooooo Bölcsőtől a koporsóig 1935. dec. 18.-tól—dec. 31.-ig. Megkereszteltettek: Könyves István, János, Bakó Béla, Blaskovics Mária Terézia, Varga Te Erzsébet, Almási Julianna. Házasságukat megáldották: Takács László és Hilip Etelka, Takács István és Bartucz Julianna, Fető Sándor és Deák Ilona. Eltemettettek: Katona Sára 2 és fél hónapos, Budai Ambrusné 38 éves, Faragó Sándorné 75 éves, Simon Józsefné 63 éves, Nagy László 16 hónapos, Szabó Sándor 2 hetes és Vincze Mihály 41 éves korban. Cevél egy rongyos mosz Nagyon megindított a panasza. Nemcsak őszinte részvéttel érzem át fájdalmait, de amenynyire csak lehet, igyekszem segítségére menni s amint láthatta, az első lépést már meg is tettük. Most karácsony táján láttuk meg igazán, hogy mekkora a nyomorúság és milyen nagy szeretetre van szükségünk, hogy minden bajt orvosolni tudjunk. De engedje meg, ha mégis rosszalásomat fejezem ki egy mondata miatt. Azt írja: „azért nem járok templomba se, mert oda mégis ünneplő ruhába kellene menni“. Hát ez az, amiben olyan sokan tévednek, őseink lenge magyarban, kaszával, kapával a kezükben jöttek a templomba naponkint és eszükbe se jutott, hogy ünneplő ruhát kellene felvenni. Az ünneplő ruhát a lelkükön hordozták. Mert az Isten azt nézi, ami a szívben van. Egész nyugodtan eljöhet kopott, sőt rongyos ruhában is az Isten házába, csak a szívében hozzon ünnepi érzéseket. A jó Isten nem botránkozik meg ezen, de azon igen, ha az ön kopott ruháján valaki megbotránkozna. Az a menyegzői ruha, amelyet a királyi lakomáról szóló példázatban az Úr megkíván, az Isten ajándéka. Nem az útfélről összehívottak hozták magukkal, hanem kapták ott, az Úr közelében, önnek is lehet ilyen menyegzős ruhája, ha áhítattal leborul az Isten előtt és magába szívja az ő igéjének tanítását, de az is megtörténhetik, hogy azt, aki a saját ékes és ünneplő ruhájában gőgösködik, lakoma nélkül bocsátja el az Úr. Nagyon boldog lennék, ha a legközelebbi istentiszteleten megpillanthatnám az ön kopott ruháját és megérezhetném lelkének fényességét. Lelkipásztor, vezérek, diplomások, politikusok kigúnyoltak. Majdnem börtönbe zártak, amikor a Gyermek Királyról beszéltem nekik. Mindnyájan azt kiabálták tele torokkal, amit a vallásellenes egyesületeik programja hirdet: itt nincs hely számára, itt hiába keresed. Nekünk más a megváltónk: a vér és arany... amint így elzüllötten szomorúan vándoroltam a nagy orosz éjszakában, hallottam magános házakból, itt-ott megmaradt templomokból ég felé szálló igazi imádságot, ami olyan volt, mint az angyalok éneke egykor a betlehemi mezőkön. .. Ez a halk, elnyomott hang mégis erősebbnek tűnt föl, mint az erőszak, a tagadás, a káromlás szava. Az utolsó mondatokat már a szobámban mondotta, ahová hazaértünk. Meggyújtottam a lámpát. Teát akartam készíteni, nem engedte. Leültünk. Máris tovább beszélt. — Amikor Csehszlovákiába jutottam, itt is olyan beszédeket hallottam, mint a Szovjetnél. Sok a panasz, elégedetlenség, csak magukkal törődnek az emberek. Igazságtalanság, erőszak uralkodik s a bűn ezerféle penészvilága lepi el a köz- és magánéletet, mert az Isten és emberszeretet napja nem ragyog fölöttük. — A németeknél másként lesz, gondoltam. Csalódtam. Föllobogózott városok utcáin mindenütt óriási tömeget láttam. Jöjjetek, tegyünk tisztességet e Gyermeknek — mondtam nekik. Nem hallgattak reám. „Van nekünk Vezérünk, ő a mi megváltónk! Az ősgermán vérnek nincs szüksége egy kereszten meghalt Szenvedő kiontatott vérére!“ Kiabáltak felém... Egyszerű híveknél, egyetemek tudósainál, templomokban kicsiny közösségekben azért nagy nehezen itt is ott is ráakadtam a Gyermek Király jászolbölcsőjére. — És a többi országokban van-e állandó boldog karácsony? — kérdeztem a szomorúan beszélő bölcset. — Nem sorolom el, hogy kicsi és nagy népek mennyire csak látszat karácsonnyal áltatják magukat. Csak jelszó a vallás, de parancsait, következményeit nem vállalják. „Keresztyén Európában nincs hely Krisztus számára ...“ — De a legnagyobb csalódásom még el sem mondtam. Hallottam a rádióból, olvastam az újságokban, hogy valahol Svájcban szoktak össze-