Üzenet, 1937 (2. évfolyam, 1-12. szám)

1937-01-01 / 1. szám

örömödet. Aki pedig Istenhez viszi el 1937. szomorú­ságát és Istennek köszöni majd az újév örömét, annak elnémult és hiábavaló emberi dicsekedése helyett új, igaz dicsekedése lesz ebben. Jézus Krisztus tegnap és ma és mindörökké ugyanaz ... az én Megváltóm. Általa lesz bizonyossággá az a hit, hogy a megnyílt ajtó mögött vezető újévi utunk elején is, folyamán is, meg végén is csak az történhetik velem, amit Isten végez felőlem. Dicsekedhetem már a holnappal, mert Krisztus­sal a holnap is az enyém,­­ vagy itt, vagy az Istennél. Murányi György. _A_z iddb Lassú, megszokott mozdulattal letépted az újesz­­tendő naptárának első lapjait és észre sem vetted, hogy életed egy darabját dobtad a papírkosárba. Ugyanekkor pedig feled fehér lett akarva-akaratlanul a leküzdhetetlen, sorsodhoz és életedhez nőtt, ismeretlen arcú rém: az idő. Ott jár veled egész életeden át és hűségesebb, mint az édesanyád. Nem futhatsz el tőle, mert az időtől senki sem szabadulhat el. Ő az élet legnagyobb hatalmassága. Vagy talán még sohasem omlottál össze az Örökkévalóság nagysága előtt ? Még sohasem érezted magad roppant kicsinynek és élete­det végtelen rövidnek? Még sohasem imádkoztál gyöt­rődve, hogy rohanjon tova az óramutató a fájdalmak idején, vagy álljon meg a boldogság pillanatában ? Az idő öröktől fogva lényeges része a létnek, amelyet ismersz, s mert hatalmas elismersz, de hogy ne legyen nádtetőt, a szülőházat, a templomot, a harangokat, a kereszteket? Lenn a Balaton partján a kis libapásztor lányok is lengették babos kendőiket. Elindultak. András csak nézte az öreg Balatont — mert amellett haladtak — és gondolkozott. Vájjon milyen lesz majd a sorsa? Az életük? Nem fog e még összetörten visszajönni a faluba könyörögni egy falat kenyérért? Meglátják-e még valaha a Balatont, kékes hullámait, a halászokat és a madarakat? Minden nap áthaladtak egy-egy falun. Ott meg­pihentek. Egy két napra munkát is vállaltak, azután indultak tovább. Áthaladtak a Dunán is. Az Alföldön jártak. Meghallották, hogy Kecskemét környékén sok munka kínálkozik, akár egész életükben ott maradhat­nak. Hát arrafelé fordították vándorkocsijuk rúdját. Útközben ugyan még több kenyérlehetőség is kínál­kozott, de a kecskeméti aranyhomokról csodás dolgo­kat hallottak, hát az nagyon csábította őket. Végre megérkeztek az ígéret földjére. Paradicsom ugyan nem várta őket, helyette hepehupás barlangós parlag. Szőlő­­művelésre szegődtek. Homokba vágták a kapát és megkezdődött a „gyöngyélet.“ Azóta eltelt 50 év. A gyöngyéletből keserves küzdelem lett, aminét a jó ember még büntetésül se kívánna felebarátjának. Egy ígéret és remény után száz tragédia és csalódás. Jobb ezekről nem is be­szélni. Azóta Kárpátiék családi fészkébe berepült már három galambka pár, három fiú és három leány. Sőt Isten kegyelméből már két kis unoka is ott tipródott nagyanyó szoknyája körül. Ebben a népes otthonban érezni lehetett, hogy itt valamit nélkülöznek a lelkek. És valóban. Sok mindent nélkülöztek. Hiányzott a régi falu, a régi ház előtted homályosan rettegett hatalom megismerned is kell! Nézz hát szembe bátran az Időnek három arcá­val: Múlttal, Jelennel és Jövővel, hogy megismeré­sedből bizonyosság és biztonság származzék. Az első szigorú arc a Múlt. Úgy áll előtted, mint kemény, kegyetlen és könyörtelen bíró, aki megítél tégedet. Megfellebbezhetetlenül és örökreszólóan. Min­dent, ami mögötted áll. Amit tettél és amit nem tettél. A Múlt kemény vonásai feléd tárják minden bűnödet, mindent, amit elmulasztottál, amit rosszul tettél, ami jóvátehetetlen és visszavonhatatlan. Kegyetlen és bor­zalmas a múlt arca, mert meddő alkalmak, földrehullt imádságok és eltévedt életkeresések márványából fa­ragták ki. S túl ezeken jelenti a múlt, hogy bilincsbe vagy verve, hogy korlátok közé vagy szorítva, hogy gátlásaid vannak, egyszóval, hogy nem vagy szabad. Az Idő: a Múlt, a Biró, a Korlát, a Teher, amitől nem tudsz megszabadulni s ha ehhez kötöd az élete­det felemelkedés helyett leroskadsz és összeomlasz. Az Idő második arca voltaképpen nem is arc: érintkezési hely, vonal, pillanat, ahol és amikor a Múlt és Jövő találkoznak. Szent csók, amiből az Élet fakad. Láthatatlan átmenet, mint a szivárvány színei­nek egymásbafonódása. És mégis mindent itt észlelsz, érzel és akarsz. Itt szakad rád a jóvátehetetlen és vissza nem térő Múlt mázsás sziklája és itt érzed a Jövő boldog remegését. Itt teljesedsz ki, mint a tavi­rózsa, amely a vízből kúszik elő s a levegő leheli rá a szint és illatot, de ő maga e kettő talál­kozásán teregeti szét szirmait. A Jelen megfoghatat­lan örökkévalóságában sírsz és örülsz, szenvedsz, vagy boldog vagy­ itt élsz. Életed pedig eszerint jelenti a felfelé emelkedést, vagy alázuhanást, amint magadat a levegője, a zsalugáteres ablakok, a jó szomszédok, a Balaton, a nagytiszteletű úr, a kántor úr, a karcsú templom a domb tetején, a két zsoltározó harang, és legjobban a hit szép gyakorlása, a tisztességtétel, az istentisztelet és a könyörgés. A lelkek nyomorogtak és szomjúhoztak, így teltek az évek. Néha kijött közébük egy lelkipásztor, hozott vigasztalást a keserűségre, de ez mind nagyon ke­vés volt. Egyszeresen új élet kezdődött azon a pusztán. Isten szeretete uralkodott a lelkek felett és szűkölködő sorsban élő áldozatos szívek megalkották a lehetet­lent: egy imaházat építettek azon a pusztán. Csinos, fehér hajlékot Luther és Kálvin egyszerűségével. Kárpáti András vezetett a biztatásban, adako­zásban, lelkesítésben és kőrakásban. Pedig már közel járt a nyolcvanadik esztendőhöz. De nálánál imádsá­­gosabb lelkű ember alig volt a széles pusztán. Min­denki tudta, hogy az ősi hit buzgólkodik benne. András ráncos arcán sokszor megcsillantak a könnyek. Amikor nem hiába nyílt ki Isten házának az ajtaja, és hóviharban, forróságban, záporesőben messze kilométerekről jöttek a hívek a lélek italáért. És sohasem hiába. Bizonyságtevést, bizonyságtevés követett. András nagyon boldog volt. Szinte a régi seregben érezte magát. Új gyülekezetét nagyon meg­áldotta az Isten. Két vágya már teljesült az öreg Kárpátinak. Nemes szivek hajlékot emeltek Istennek a szilaj ho­mokon. Ő már abban Úrvacsorázhatott is. Még egy vágya volt. Szent álom, oh, ha még meghallgathatná lelkes, nagy családjának kicsike harangját? Hátha még meg is kongathatná azt? Elhúzhatná. Erős vár a mi Istenünk!? Hát nem volna boldogabb kiáltás, mint az övé: „Uram, minden vágyam teljesült általad !“ 3

Next