Kecskeméti Ellenőr, 1903 (2. évfolyam, 1-78. szám)

1903-01-04 / 1. szám

2. oldal. Mit szólna ehhez az egész összeg­hez egy magasabb rangú hivatalnok — csak egy esztendei nyugdíja fejé­ben is ? Vagy a szegény szolga, diploma nélküli embernek talán negyed, vagy . . . tizedrésznyi gyomort alkotott az Isten ? Ennek „joga van“ egy életen keresztül dolgozni, aztán mikor már hasznát nem tudják venni, akkor „joga van“ koplalni? De hát az a szolga, akit 70—80 éves korában elcsapnak a várostól — mert már öreg! — és végkielégítést sem kap, csak 5 — 6 írt havi nyug­díjat ? Ilyen „busás nyugdíj“ mellett aztán elmehet az a vén rogyott ember — koldulni. S mi fizetése van például a városi négy darab . . . házi szolgának ? Húsz kemény pengő frt egy-egy hónapra. Hát takaríthat ebből meg va­lamit ? Vagy elmehet ezen „állás“ mellett még valami mellékes mun­kára ? Ha aztán egyszer elnyűvi őket a ne­mes város, hát megtaláljuk őket — mint a kifacsart czitromot a korcsmárosné szemétdombján — a rothatni való tár­gyak közt. Hát van ehhez lelke a városnak? Hát van ehhez szíve annak a „humanismussal“ telitett kebelű sokat emlegetett intelligencziának? De még . . . elnézheted te ezt közgyűlési bizottsági tag? Hisz nem csak „ezekről“ beszé­lek én, hanem száz ilyen emberről. Száz ilyen szegény, szerencsétlen szolga­emberről. Nézzük csak. Ott van­nak a várost szolgáló „nyári kocsi­sok“, a­kiket nyáron lenyúznak a csekély fizetéssel, télen pedig felakasz­tanak a­­ füstre egy garas nélkül. Továbbá az utczát tisztogatók nagy­része,­­ az se kell télire. S micsoda nyomorúságos az ösz­­szes városi szolgák nyugdíja! S mi­csoda az is, hogy a tisztviselők nyug­díja kezdődik visszaható kezdettől, a nyugdíj­törvény alapján, a szolgáké és rendőröké pedig csak . . . évtize­dekkel később! Hát aztán mondja ezt nekem va­laki, hogy nem a nagyok csinálják önmaguknak a boldogságot ! Darányi földművelési miniszter a környezetével működve behozta azt, hogy a nagyobb uradalmakban a régi szolgákat a tisztességes bérükön felül, ha már 20 — 30—40 évig szolgáltak , kitüntetik, megajándékozzák ; a cse­lédnépet a cselédpénztárral végső na­pokig tisztességesen ellátják; itt meg a város úgy „atyáskodik“ a 20 — 30— 40—50 évig küzdő szolga­néppel, hogy a háza borsódzik minden becsü­letes lelkű embernek, ha azok „nyug­dijára“ és végső napjaira gondol. Somogyi János. Manczi végre is megsokalta ezt a tolako­dást, s erélyesen rátámadt a legényre: — Mondtam már többször, hogy ne kisérgesen engem, Kajla Menyus. Most utoljára mondom, hogy vége szakadjon ennek a tolakodásnak. Van nekem jó, derék vőlegényem, a­kit senkivel fölcse­rélni nem akarok, és nem is fogok. Hát most már ehez tartsa magát. Isten áldja meg ! S a leány kipirult arczc­al és min­den izében remegve, a faképnél hagyta a legényt. Kajla Menyus nem volt se holt, se eleven, annyira meglepte ez a nem várt kategorikus visszautasítás. De azon nyom­ban bosszút forralt gonosz lelkében. — No, várjatok csak! majd rátok terítem én a vizes lepedőt, hogy megke­­serülitek! — mormogta, öklét fenyegetőleg fölemelve. Nem sokára ajánlott levél érkezett Bársony Pista kezeihez, melyben azt írja valami ismeretlen jóakarója (?!) hogy a Beke Manczi ugyancsak éli ám a világát. Esze ágában sincs a messze távolban ka­tonáskodó Bársony Pistára gondolni. A falu nagy körcsmájában, hová ünnep dé­lutánján tánczva gyülekezik össze a fia­talság, ő körülötte rajonganak legjobban a legények: a Szőke Bandi, a Darmos Palkó, a Tercsi Laczi. Hát vegye tudo­­domásul, hogy a Beke Manczi kezét ő tőle már rég elhegedülte szent Dávid. Erre a rettenetes hírre úgy elkese­redett a daliás huszár, hogy alig találta többé helyét, s mély elbúslakodásában még katonai kötelességéről is megfeled­kezett, a­miért aztán be is zárták 8 napra a kóterbe. Kiszabadulása után menten levelet írt Manczinak, a­miben elmondta hűtlennek, csalfának, esküszegőnek, és sorait azzal fejezte be, hogy az életben többé látni sem akarja, sőt megátkozta, hogy verje meg a mindenható Isten mind a két ke­zével, és hozzá tette, hogy ne próbáljon ám neki írni akárki is, valami megtehető levelet, mert ő olvasatlanul elégeti. Mikor ennek a Beke Manczihoz küldött levélnek Kajla Menyus neszét vette, örömében majd tótágast állt, mert látta istentelen tervének sikerültét. Hisz ő készítette a Bársony Pistának szóló levelet, a­mit azonban mással íratott le, nehogy magát elárulja. De a szegény Manczit, a­ki szerényen visszahúzta magát minden nyilvános mulatságtól, s csak akkor érezte magát boldognak, ha Pistájára gondolt, ez az égbekiáltó hazugságból eredő levél iszo­nyúan lesújtotta, hogy alig lehetett többé szavát venni, csak bánkódott és sírt szü­netlenül, mig végre a lelki fájdalom súlya ágyba döntötte, s az orvosi tudomány tehetetlenségével szemben naponkint egyre jobban sorvadt, hogy igaz sajnálat fogta el, a ki betegségében meglátogatta, apja pedig, a­ki a lányát bálványozásig szerette, közel volt már a megőrüléshez. Bársony Pista sem tudott nyugodni, bánta a hirtelenkedését, mert gyötörte az aggodalom, hogy hátha nem is igaz a levél tartalma, s csak valami irigye eszelte ki ezt a gonosz praktikát, hogy őt a leánytól elidegenítse. Hosszú vajúdás után el is határozta, hogy ebben az ügyben biztos tudomást kell szereznie. Karácsony előtt rapportra jelentkezett: — Jelentem alásan kapitány úr ! pár napi szabadságot kérnék. KECSKEMÉTI ELLENŐR Van-e jövője a kisiparnak? Nem is tudom, hol kezdjem, hisz annyi sok mindent lehetne ezen kérdés körül összeírni, hogy egy körforgógép pa­­pírtömkelegét is megtöltené. Annyi azonban bizonyos, hogy a technikai vívmányok mai előre­haladott korában igen bajos a kisipar kérdésének meleg thémája körül forgolódni. Ma a kisipar kérdése nemcsak me­leg, de egyúttal izzó is és érinteni alig lehet. Még ezelőtt alig néhány rövid év­tizeddel mindenkit bámulatra ragadott a gőzerő a csodatételeivel s ma már ez csak amolyan harmadrendű tényező az ipar és tudomány szolgálatában. A mindenki által szintén megcso­dált és magasztalt légszesz, szintén így járt. Lépésről-lépésre látjuk, hogy kiszo­rítja ezt szolgálattételeiből a villamosság. Ma írni a kisipar kérdéséről ! A­mikor, mint egyik halhatatlan írónk nagyon találóan megjegyzi, hogy : a villámot hámba fogják, hogy vele ko­csikat vontassanak. A­mikor már semmi távolságot nem ismerve egyik országból a másikba, sok száz kilométerre, egymással közvetlen be­szélgetést folytathatunk. A­mikor már vasúti hálózatunk kö­vetkeztében a világ és ország távoli és közeli vidékei, úgyszólván egymáshoz és a fővárosokhoz vannak csatolva, — való­ban igen nehéz feladat a fenti kérdésről olyan alakban értekezni, hogy az érdekelt tényezők részéről egyoldalúsággal, hogy ne mondjam , elfogultsággal ne vádoltat­­hatnánk. Úgy vagyunk különösen mi vidéki és fővárosi kisiparosok egymással, mint Ausztria Magyarországgal, hogy mind a kettő azt vitatja, hogy a másik megrövi­díti. Tényleg azonban úgy viszonylik a két állapot egymáshoz, mint Faragó ál­mának 7 kövér és 7 sovány tehene, t. i. hogy a sovány tehenek elnyelték a kö­véreket és még sem lettek kövérebbek. Nem lehet tagadni, hogy a fővárosi ipar — rendelkezésére álló kedvezőbb viszo­nyok folytán — a vidék kisiparát fel­emészti, s egy két sajátos természetű iparág kivételével a teljes megsemmisü­léssel fenyegeti. Úgy nem lehet tagadn azt sem, hogy a fővárosi kisiparosoknak is, — minden kedvező körülményeik da­czára — meg van a maguk súlyos terhe, s nekik is meg kell küzdeni, még­pedig hatalmasan a kifejlett, de nem egészen egészséges versenynyel. Minthogy pedig úgy a vidéki, mint a fővárosi iparososztálynak meg­van a maga érdeke, önkénytelenül az a kérdés merül fel : milyen eljárást kellene kö­vetni, hogy mindkét csoport érdeke ki­elégített és a kisipar érdekében már oly régen kezdett, de a kezdetnél tovább még 1903. január 4.

Next