Kecskeméti Ellenőr, 1904 (3. évfolyam, 79-155. szám)
1904-07-03 / 105. szám
2. oldal. KECSKEMÉTI ELLENŐR 1904. július 3. szárnyaló eszméi eljuthattak a Kárpátok kincses bérceitől ie a kék Adria partjáig, hogy kifejezést adjanak egy nemzet érzelmeinek, melyek telisdedtek voltak bús panaszkodással, folytó keserűséggel. Dalban csendült meg ezelőtt, mintegy 50—60 éve, a magyarok ajkán az érzések legigazabb kifejezése, melyben egy tetterős eszme alakult testté és vált intézménnyé lelkes, dalos honfiak között. Együttérzéssel, szívek dobogásának lelkes összekapcsolásával testesítették meg a magyar dal fölkarolásának nemes, magasztos eszméjét. A fenséges szép magyar dal bölcsője a magyar szabadságharc idejében ringott először, amikor a magyar dalosok közös akarattal egyesültek egy zászló alá és intézménynyé tették a dal művelését. Alakultak, szervezkedtek és egybetömörültek. Az ország különböző helyein egyesületek jöttek létre és zengzetes magyar dalokkal termékenyítették a haza szent földjét. És amikor elmúlott a nemzet örökemlékű harca, melyet a szabadságáért, a függetlenségéért vívott, akkor kezdett igazán nőni a még zsengéjében levő eszméje a magyar dal mindjobban való felkarolásának. A magyar dal egyre jobban zengte a sokat küzdött nemzet érzelmeit és hirdette feltámadását. A régi időkbe, 1864-be nyúlik vissza jelenleg létező dalárdánknak, a mai „Kecskeméti Dalárdádnak keletkezése is. Ettől az időtől kezdve művelője a dalnak e ma már virágzó egyesület. Hosszú, negyven esztendeje immár, hogy a magyar nemzeti kultúra fejlesztésének hűséges művelője a dal terén ez az egyesület. Azóta sokat járt-kell az ország különböző nagy városaiban hirdetni a magyar dal dicsőségét, hogy hírnevet, elismerést, kitüntetést nyerjen ki magának és saját városának Kecskemétnek. Tudjuk ma már édes mindnyájan, hogy a Kecskeméti Dalárda mindig kitüntetéssel tért vissza dalhódító körútjairól negyven éves életete alatt. Mindezek mellett pedig legfőképen helyi kulturális fejlődésünk hathatós elősegítője és támogatója mindig. Négy évtized dicsőséges múltja vonult el felette, melynek eredményét közelismerésre méltó tényezők igazolják. Ennek a négy évtizedes életnek méltó megünneplése mindnyájunk óhajtása ! A Kecskeméti Dalárda összenőtt velünk e hosszú négy évtized alatt. Nagy, hozzávaló ragaszkodásunk. S amikor fennállásának negyvenéves jubileumát egy nálunk 1907-bentartandó országos Dalárversenybe akarja beleilleszteni, csak természetes, hogy nem fogunk elzárkózni a dalárda memorandumában igen helyesen kifejtett ama kérelem elől, hogy törvényhatóságunk 1907-re Kecskemétre hívja meg az Országos Daláregyesületet. A Kecskeméti Dalárda memorandumának hírére általánoslett a hangulat a mellett, hogy 1907-ben Kecskeméten tartassék meg az országos dalárverseny. A különben gyönyörű memorandumot egész terjedelmében közöljük, hadd beszéljen az maga a kecskeméti közönségnek helyettünk, remélve, hogy a benne kifejtett indokokat elfogadja mindenki és pártolni fogja a dalárverseny eszméjét. A memorandum így szól: Nagytekintélyű Városi Tanács! A „Kecskeméti Dalárdának“ 1904. évi junius hó 12. napján tartott közgyűlése határozatából egyesületünk nevében az alábbi tiszteletteljes kérelmünkkel járulunk a nagytekintélyű városi tanács elé és esedezünk, hogy ezen kérelmünket jó indulattal fogadni, tárgyalni és azt pártoló tanácsi határozattal a nagytekintélyű törvényhatósági közgyűlés elé bocsátani méltóztassék. Nagytekintélyű Tanács! Hazánkban a dalegyleti intézmény meghonosulása mintegy 50—60 évre vezethető vissza. Ezen időben alakultak a mai szervezetükben látható dalos egyesületek. Ezen időt megelőzőleg is vannak mű történelmi feljegyzéseink a karének fellendüléséről.. — Azonban a magyar dalegyesületek bölcsőjét az 1848—1849-es idők ringatták. A szabadságharc leverése és a zsarnoki hatalom féktelenkedése volt a felnevelő dajkájuk. Abban az időben alakultak e célú egyesületeink, amikor a kényuralom a gondolatra, a szabadszóra békét vert, amikor az eltiport magyarnak magát kisírni sem volt szabad, abban az időben, amikor szabadságra vágyó lelkünk szárnyaszegett madárként csüggedten állt hazánk , a siralom és gyász tanyája felett. De megcsendült a dal, az édes magyar dal, leányaink és legényeink ajkán ! Dal csendült a rab madárról, a költöző gólyáról, a tavasszal visszatérő fecskéről, a szabadon szálló felhőről ! S mintha új életre támadt volna a nemzet Keblének minden érzelmét, szabadságért hevülő szivének minden dobbanását dalba öntötte. S mintha az erdők, a mezők virágai szebben virultak volna, mintha az ég dalos madarai szebben daloltak volna. Dal csendült hegyen, völgyön, dal csendült mindenütt. Mintha érezte volna a nemzet, hogy oly kincsre talált, melynek értékét rajta kívül nem ismeri senki, melyet el nem vehetnek, bilincsbe nem verhetnek, rabságra nem vethetnek, melyben a nemzet él, mely által a nemzet felt imád, nem feledi a múlt dicsőségét, eloszlatja a jelen sötétségét, e hazajobb jövőjébe vetett édes reményét szebbé, a hitet erősebbé teszi. Kecskemét, e nemes, minden szépre, jóra fogékony lelkes magyar város közönsége a dal kultuszába sem maradt el, hanem e téren is lelkesedéssel vette kezébe a zászlót, s magasan, — mint az alábbiakból kitűnik, — dicsőségesen lobogtatta. 1864. évben már szervezkedve látjuk a kecskeméti dalosokat. Szorgalmaszobájukban dühöngő Búza János, add ide azt a fényes fogatot, add ide a kastélyodat és vedd érte a mi szegénységünket. Elég volt már neked a jó módból. Cseréljünk. Eszetlen vagy, édes uram? fékezgette Magda, aztán kikiáltott a kis udvaron: ne garázdálkodjatok, gyerekek ! Szörnyű, hogy milyen vásott ez a két fiú ! — Hát miért nem fogadunk melléjük olyan tudós urfit, mint az uraság, aki nevelésre kaparná. — Mert nincs benne módunk lelkem. — Hisz ez az, ez az a nagy igaztalanság ! És kaján irigységgel követte a könynyen gördülő hintót, a melyen az uraság robogott a székvárosba doktor úrért. — Egy lovának a kantárából három tinót is vehetnék: dünnyögött az elégedetlen ember. Belevetette magát az ablaknak háttal álló karossékbe és fejét az asztalra fektetett karjára nyugtatva soká zsörtölődött úgy befelé.__________________* Megnyílt a kis ajtó. A Karapy uraság lépett be. Csak ketten voltak a szobában: a kasznár meg az uraság. — Mindig irigy szemmel nézegetsz felém, én meg ti felétek. Költözettek át a kastélyba, én meg itt húzom meg magam enyéimmel a ti portátokon. Na hát ekkorra bolond se járt még szabadon. És csak Búza János lenne még nála is nagyobb bolond, ha nem megy bele a cserébe. Úgy ment a dolog, olyan egy kettőre, akár a tündérmesékben. Még félig se járta meg napi útját az a legfényesebbik gólyabis odafenn és Búza János családjával egyetemben elfoglalta a kastélyt. A kasznár szinte hüledezett a gyönyörűségtől, hogy hajlongott előtte a sok cifra szolga. Drága köntösöket hoztak számukra. Az asztal csak úgy görnyedezett a sok finom eledel alatt. Másnap a reggelinél díszes pongyolában ült mellette a felesége, remek bársony zekécskékben a két kis fia._______ A boldogságtól kezdetben nem vette észre, ami pár nap múltán a szemébe tűnt, hogy az ő örök vidám felesége most olyan szótlan, szomorú. A két kis fián is megakadt a tekintete: olyan volt az ábrázatuk, mint a fehérített vászon. Nem is a Magda formája volt az az asszony, de a Karapy nagyságos asszonyé, akinek mindig olyan az ábrázata, mint a falon függő festett kép. A két gyermek is mása volt az uraság csenevész fiainak. Eleinte csak hitegette magát Búza János, hogy ő azért mégis jó cserét tett. De hova hamarább könnye csordult a cserén Mindenkép titkolni akarta, de végre kitört belőle, ami a szívét folytogatta: — Jaj, de szerencsétlen vagyok. Pedig még aztán következett a roszsza. Egy napon arra ébredt, hogy meghalt az egyik fia. Most aztán kétségbeesett zokogással ordította: — Jaj, de megcsalódtam a cserén Jaj, de boldog voltam és jaj de boldogtalanná lettem ! . . . Kincsekért odaadtam a boldogságomat, jaj, de megcsalódtam ! Magyar nemzeti hadsereg, érte a magyar kesereg.