Kecskeméti Ellenőr, 1904 (3. évfolyam, 79-155. szám)

1904-07-03 / 105. szám

2. oldal. KECSKEMÉTI ELLENŐR 1904. július 3. szárnyaló eszméi eljuthattak a Kárpátok kincses bérceitől ie a kék Adria partjáig, hogy kifejezést adjanak egy nemzet ér­zelmeinek, melyek telisdedtek­ voltak bús panaszkodással, folytó keserűséggel. Dalban csendült meg ezelőtt, min­tegy 50—60 éve, a magyarok ajkán az érzések legigazabb kifejezése, melyben egy tetterős eszme alakult testté és vált intézménnyé lelkes, dalos honfiak kö­zött. Együttérzéssel, szívek dobogásának lelkes összekapcsolásával testesítették meg a magyar dal fölkarolásának nemes, magasztos eszméjét. A fenséges szép magyar dal bölcsője a magyar szabadságharc idejében ringott először, amikor a magyar dalosok közös akarattal egyesültek egy zászló alá és intézménynyé tették a dal művelését. Alakultak, szervezkedtek és egybe­tömörültek. Az ország különböző helyein egyesületek jöttek létre és zengzetes ma­gyar dalokkal termékenyítették a haza szent földjét. És amikor elmúlott a nemzet örök­­emlékű harca, melyet a szabadságáért, a függetlenségéért vívott, akkor kezdett iga­zán nőni a még zsengéjében levő esz­méje a magyar dal mindjobban való felkarolásának. A magyar dal egyre jobban zengte a sokat küzdött nemzet érzelmeit és hir­dette feltámadását. A régi időkbe, 1864-be nyúlik vissza jelenleg létező dalárdánknak, a mai „Kecskeméti Dalárdádnak keletkezése is. Ettől az időtől kezdve művelője a dalnak e ma már virágzó egyesület. Hosszú, negyven esztendeje immár, hogy a ma­gyar nemzeti kultúra fejlesztésének hű­séges művelője a dal terén ez az egye­sület. Azóta sokat járt-kell az ország különböző nagy városaiban hirdetni a magyar dal dicsőségét, hogy hírnevet, elismerést, kitüntetést nyerjen ki magának és saját városának Kecskemétnek. Tudjuk ma már édes mindnyájan, hogy a Kecskeméti Dalárda mindig ki­tüntetéssel tért vissza dalhódító körútjai­ról negyven éves életete alatt. Mindezek mellett pedig legfőképen helyi kulturális fejlődésünk hathatós elősegítője és támo­gatója mindig. Négy évtized dicsőséges múltja vo­nult el felette, melynek eredményét köz­elismerésre méltó tényezők igazolják. Ennek a négy évtizedes életnek méltó megünneplése mindnyájunk óhajtása ! A Kecskeméti Dalárda összenőtt ve­lünk e hosszú négy évtized alatt. Nagy, hozzávaló ragaszkodásunk. S amikor fennállásának negyvenéves jubileumát egy nálunk 1907-ben­­tartandó országos Dalárversenybe akarja beleilleszteni, csak természetes, hogy nem fogunk elzárkózni a dalárda memorandumában igen helye­sen kifejtett ama kérelem elől, hogy törvényhatóságunk 1907-re Kecskemétre hívja meg az Országos Dalár­egyesületet. A Kecskeméti Dalárda memorandu­mának hírére általános­­lett a hangulat a mellett, hogy 1907-ben Kecskeméten tartassék meg az országos dalárverseny. A különben gyönyörű memorandumot egész terjedelmében közöljük, hadd be­széljen az maga a kecskeméti közönség­nek helyettünk, remélve, hogy a benne kifejtett indokokat elfogadja mindenki és pártolni fogja a dalárverseny eszméjét. A memorandum így szól: Nagytekintélyű Városi Tanács! A „Kecskeméti Dalárdának“ 1904. évi junius hó 12. napján tartott közgyű­lése határozatából egyesületünk nevében az alábbi tiszteletteljes kérelmünkkel já­rulunk a nagytekintélyű városi tanács elé és esedezünk, hogy ezen kérelmünket jó indulattal fogadni, tárgyalni és azt pár­toló tanácsi határozattal a nagytekintélyű törvényhatósági közgyűlés elé bocsátani méltóztassék. Nagytekintélyű Tanács! Hazánkban a dalegyleti intézmény meghonosulása mintegy 50—60 évre ve­zethető vissza. Ezen időben alakultak a mai szervezetükben látható dalos egyesü­letek. Ezen időt megelőzőleg is vannak mű történelmi feljegyzéseink a karének fellendüléséről.. — Azonban a magyar dal­egyesületek bölcsőjét az 1848—1849-es idők ringatták. A szabadságharc leverése és a zsarnoki hatalom féktelenkedése volt a felnevelő dajkájuk. Abban az időben alakultak e célú egyesületeink, amikor a kényuralom a gondolatra, a szabadszóra békét vert, amikor az eltiport magyarnak magát kisírni sem volt szabad, abban az időben, amikor szabadságra vágyó lel­künk szárnya­szegett madárként csügged­ten állt hazánk , a siralom és gyász ta­nyája felett. De megcsendült a dal, az édes ma­gyar dal, leányaink és legényeink ajkán ! Dal csendült a rab madárról, a költöző gólyáról, a tavasszal visszatérő fecskéről, a szabadon szálló felhőről ! S mintha új életre támadt volna a nemzet­­ Keblének minden érzelmét, szabadságért hevülő szivének minden dobbanását dalba ön­tötte. S mintha az erdők, a mezők virá­gai szebben virultak volna, mintha az ég dalos madarai szebben daloltak volna. Dal csendült hegyen, völgyön, dal csen­dült mindenütt. Mintha érezte volna a nemzet, hogy oly kincsre talált, melynek értékét rajta kívül nem ismeri senki, melyet el nem vehetnek, bilincsbe nem verhetnek, rabságra nem vethetnek, mely­ben a nemzet él, mely által a nemzet felt imád, nem feledi a múlt dicsőségét, eloszlatja a jelen sötétségét, e haza­­jobb jövőjébe vetett édes reményét szebbé, a hitet erősebbé teszi. Kecskemét, e nemes, minden szépre, jóra fogékony lelkes magyar város kö­zönsége a dal kultuszába sem maradt el, hanem e téren is lelkesedéssel vette ke­zébe a zászlót, s magasan, — mint az alábbiakból kitűnik, — dicsőségesen lo­bogtatta. 1864. évben már szervezkedve lát­juk a kecskeméti dalosokat. Szorgalma­szobájukban dühöngő Búza János, add ide azt a fényes fogatot, add ide a kas­télyodat és vedd érte a mi szegénysé­günket. Elég volt már neked a jó módból. Cseréljünk. Eszetlen vagy, édes uram? fékez­­­gette Magda, aztán kikiáltott a kis ud­­varon: ne garázdálkodjatok, gyerekek ! Szörnyű, hogy milyen vásott ez a két fiú ! — Hát miért nem fogadunk melléjük olyan tudós urfit, mint az uraság, aki nevelésre kaparná. — Mert nincs benne módunk lelkem. — Hisz ez az, ez az a nagy igaz­­talanság ! És kaján irigységgel követte a köny­­nyen gördülő hintót, a melyen az uraság robogott a székvárosba doktor úrért. — Egy lovának a kantárából há­rom tinót is vehetnék: dünnyögött az elégedetlen ember. Belevetette magát az ablaknak hát­tal álló karossékbe és fejét az asztalra fektetett karjára nyugtatva soká zsörtöl­­­ődött úgy befelé.__________________* Megnyílt a kis ajtó. A Karapy uraság lépett be. Csak ketten voltak a szobában: a kasznár meg az uraság. — Mindig irigy szemmel nézegetsz felém, én meg ti felétek. Költözettek át a kastélyba, én meg itt húzom meg magam enyéimmel a ti portátokon. Na hát ekkorra bolond se járt még szabadon. És csak Búza János lenne még nála is nagyobb bolond, ha nem megy bele a cserébe. Úgy ment a dolog, olyan egy ket­tőre, akár a tündérmesékben. Még félig se járta meg napi útját az a legfényeseb­bik gólyabis odafenn és Búza János csa­ládjával egyetemben elfoglalta a kastélyt. A kasznár szinte hüledezett a gyö­nyörűségtől, hogy hajlongott előtte a sok cifra szolga. Drága köntösöket hoztak számukra. Az asztal csak úgy görnyedezett a sok finom eledel alatt. Másnap a reggelinél díszes pongyo­lában ült mellette a felesége, remek bár­­sony zekécskékben a két kis fia._______ A boldogságtól kezdetben nem vette észre, ami pár nap múltán a szemébe tűnt, hogy az ő örök vidám felesége most olyan szótlan, szomorú. A két kis fián is megakadt a tekintete: olyan volt az áb­­rázatuk, mint a fehérített vászon. Nem is a Magda formája volt az az asszony, de a Karapy nagyságos asszonyé, akinek mindig olyan az ábrázata, mint a falon függő festett kép. A két gyermek is mása volt az uraság csenevész fiainak. Eleinte csak hitegette magát Búza János, hogy ő azért mégis jó cserét tett. De hova hamarább könnye csordult a cserén Mindenkép titkolni akarta, de végre kitört belőle, ami a szívét folytogatta: — Jaj, de szerencsétlen vagyok. Pedig még aztán következett a rosz­sza. Egy napon arra ébredt, hogy meg­halt az egyik fia. Most aztán kétségbeesett zokogással ordította: — Jaj, de megcsalódtam a cserén Jaj, de boldog voltam és jaj de boldog­talanná lettem ! . . . Kincsekért odaadtam a boldogságomat, jaj, de megcsalódtam ! Magyar nemzeti hadsereg, érte a magyar kesereg.

Next