Kecskeméti Friss Ujsag, 1902. július (3. évfolyam, 128-150. szám)

1902-07-01 / 128. szám

_ ____________„Tt. ................................. ..I, t|y*t szán árt 2 fillér. JjPimZ ~ffl»€E3553EiSL]K53S^ g­­gfcarerea mínuta és* Előfizetési ár : E §gf^gf­fn­ § H JgMM fln jS**rke«*tr5ség és kiadó­n§ FRISS ÚJSÁGA *H7«*~---b­or-Mu (A KECSKEMÉTI LAPOK MELLÉKLAPJA) k77Tö: ......»*«•­«• VEGYES TARTALMÚ NAPILAP. Új keresetforrás. — június 30. Ilyenkor, aratás előtt, sokat el­tűnődünk azon, hogy mily ingatag alapon áll a mi gazdasági életünk. Gazda, páros és kereskedő egyaránt a felhők járását figyeli. Kezdünk arra gondolni, hogy ipart teremtsünk, a­mely függetlenít az időjárás szeszélyei­től s a mezőgazdaság esetleges deficit­jét fedezheti. Hogy mikor valósul meg a ma­gyar nagyipar eszméje, a jó Isten a megmondhatója. De, hogy a mező­­gazdasági munkások, az apró paraszt­birtokosok már most rászorulnak valami oly keresetre, a­mely az időjárás szeszélyeitől független, azt mindnyájan tudjuk és érezzük. A felhők járását­­ senki sem figyeli oly aggodalommal,­­ oly szívszorongva, mint ők, a­kiknek­­ néhány heti keresménye, egy kis föld­darabocska termése adja meg az egész­­ esztendőre való megélhetés lehetőségét.­­ S ha nincs, vagy' rossz a termés, ha nincs, vagy kevés az aratási kereset, rázuetul ezekre az apró exisztenciákra , és családjaikra a száraz kenyér, a be­tevő falat rettenetes gondja. A magyar földmívesnek erős és csodálatosan munkabíró keze van. A­­ kiszámíthatlanul szeszélyes éghajlathoz alkalmazkodva, hihetetlenül rövid idő alatt végez­­nehéz munkát és éjjelen- s kint még annyi időre sem pihen, hogy tenyerének sajgása elmúlhasson. Sokan­­ azt mondják, hogy a nyári félév nehéz munkájában kimerül a magyar föld­­mivelő nép energiája; télen már nem szívesen foglalkozik. Hát ez nem áll. Eddigelé, igaz, nagyon kevés és rövid múlttal bíró kísérletek történtek a földmivelőnép téli foglalkoztatására. De már ezek eredményéből is konstatálható, hogy a magyar földmives család, férfi, asz­­szony, gyermek egyaránt képes a jobb fajta háziipari munkákra. A kérges tenyér elég ügyesen kezeli a veszszőt, háncsot, szalmát, fonalat Egy kis isko­lázás, egy kis gyakorlat és a magyar gazda keze megsokszorozza azt télen, amit nyáron keserves verejtékkel kapart­­ki a földtől. A földmivelési kormány által rendezett háziiparkiállí­­tás, a­mely pár­­ évvel ezelőtt arra szolgált, hogy e tekintetben tájékozást nyújtson, valóban bámulatos tanulsá­gokat nyújtott. Láttuk, hogy a nép a neki először bemutatott munkát hamar megtanulta és nemcsak primitív tömegárukat, de valóságos dísztárgya­kat is produkált. Láttuk, hogy ahol a társadalom fel­ka­rálja a nép foglal­kozását, ahol. .in­mabb, fejlettebb ízlés irányítja, buzdítja és támogatja a népet, ott annak kezéből oly tárgyak kerülnek ki, a­melyeket megirigyelhet bármely nyugati, százados átörökléssel finomított házi iparos nép. Arról nem is kell szólnunk, hogy anyag, amely háziipari feldolgozásra kerülhet, bőven van mindenütt s könnyedén, potom áron juthat hozzá minden munkáskéz. Maga a mezőgazdaság is nagy fo­gyasztója lett a háziiparnak. Gyümölcs , szőlő-, zöldségtermelésünk forgalma jelentékenyen megnőtt, milliókra megy kosárszükségletünk A nagyipari válla­latok seprőt, káka- és háncsfonadékot óriási tömegekben fogyasztanak. A nagy áruházak legkelendőbb árui a fonott, szövött háziipari dísztárgyak és háztartási cikkek. Ezeket olcsón, csekély költséggel, csekély haszonra termelni csak a háziipar képes, a mely­nél apraja-nagyja dolgozik s a külön­ben ki nem használható munkaerő is értékesítést nyer. Bátran állíthatjuk tehát, hogy nem oly nehéz dolog a magyar föld­mivelő népet a házi­iparra szoktatni s téli keresetét mindjobbn biztosítani. Ha csupán a belfogyasztást tartjuk szem előtt, ez maga is felmenthet bennün­ket minden nehezebb gondtól a házi­­ipari termékek értékesítése tekinteté­ben. S ha még azt a messzibb célt is figyelembe veszszük, hogy a házi­ipari nevelés és szoktatás fogja idővel megteremteni a magyar nagyiparnak magyar munkástörzsét, be kell látnunk, hogy egy nagy horderejű, gazdasági életünkre messze kiható eszme meg­v­­alósítása az, a­mire törekszünk. A magyar társadalomnak, az in­telligens osztályoknak, legelső­sorban azoknak, a­kik tényezői a nép erkölcsi és szellemi fejlődésének, kötelessége felkarolni a magyar föld népének új foglalkoztatását. S fel kell karolni nemcsak mint vásárlónak pénzzel, ha­nem mint vezető és irányító. Erkölcsi­leg, szellemileg kell segítségére menni a magyar földmivelő nép kezének. T­A­H­CZ­A. Betegek. Irta: Somogyi Endre. Nyári délután a megyei kórház kert­jében jártak, üldögéltek a betegek. Nagy csikós vászon köpönyegjük bőven lógott rajtuk s még soványabbaknak látszottak benne. Mint valami reménytelen, kiéhe­zett hadsereg, olyanok voltak az egy­forma ruhában s mint a sétáló rabok, ődöngtek erre-arra a kis fák között. Vagy húszan lehettek fennjárók, láb­badozók, vagy olyanok, akiknek már mindegy, hadd járjanak legalább kint az Isten szabad ege alatt, ha bírják, mielőtt a föld alá kerülnek. Kietlen, szomorú volt a kirt a cse­nevész kis fákkal, melyeket belepett az országút szürke pora, a kemény, porondos, száradt utakkal s a gyalulatlan lécrácsok­kal, melyekre gyéren, ritkásan futott fel a fonnyadt délignyiló. Egyik oldalon a kertnek támaszko­dott a halottas ház, a boncoló kamra nyirkos hátsó fala, hosszúkás, rácsos abla­kával olyan volt, mint egy csendes sír­­bolt, néma fenyegetés. De a betegek már megszokták, nem is igen néztek arra. A kert túlsó végén kis lugas állott, a lugasban néhányan kártyáztak, közön­séges, szegény emberek mind, vidéken az urak nem mennek kórházba. Petyhüdt képű, kövér férfi keverte a kártyát s megemel­ii tette a vonalzót, mely ott volt mellette az asztalon. — Maga az első, szomszéd, mind­járt ütök. — Nem, az őrmester ur. Még eg­y kártyát. Na, áll iiz ütés. Még egyet. Hu­szonegy, tartsa a körmét. Kormost játszottak huszonegygyel. A szomszéd, egy keresztül kötött f­ejü, fiatal ember, elveszi a vonalzót s rászám­lál tizet a kövér kezére. Az tartja hűsé­gesen. — Na, tovább. Egy két ember ren­desen nevet, a többiek csak bólongat­nak rá. — Unalmas ezzel a léccel, mondja az egyik, csináljuk kavicsba. Elmegy, felmarkol egy csomó kavi­csot az útról s behozza — szétosztja, nem kapkod senki, jut is, marad is, van ebből bőven. Most már élénkebb a játék, van bank, lehet betenni, kivenni. Beszélgetnek. — Születés történt, — mondja egy véres képű az asztal végén. A kegyes asszonynál, az ötösben. — Mikor? — kérdi valaki, de nem igen figyel oda. — Reggel, — válaszolja a verés s a homloka rángatózik. — Na, az is meghal, ha itt született. —* A gyermek ? Miért halna ? Ha nem az asszony, az bizonyos. Erre már figyelnek. A születéssel nem­ sokat törődnek, itt csak a halál járja. — Mint a lakatos, aki ma jött s ma el is ment. — Hamar végzett, csak ma hozták. — Mi volt vele Molnár úr, kérdi egy kis legény. — Mi volt? azt se tudja? Rá­esett a gőzkalapács a mellére. — Az elég! véli a másik. Hát nem, Péter bácsi ? — Nem kell nekem! mondja erre egy elszáradt öreg, mert ő mindenre csak ezt mondja s lógatja fejét jobbra-balra. Két beteg ül a pad végén, nem hall­gat a beszédre. Szembe fordulnak s úgy nézik egymást. Fiatal emberek, tüdőbajo­sok lehetnek. Egyik szőke, bajusza sin­csen, sárga arca kopár, fakó, a másik barna, szakállas, ritka, gyenge szakálla csak úgy nőhetett a betegségben, mint a burján, fekete szeme élesen villog elő száraz arcából.

Next