Kecskeméti Friss Ujsag, 1902. augusztus (3. évfolyam, 151-171. szám)

1902-08-01 / 151. szám

III. évfolyam. 151 szám 1902. péntek, augusztus 1.__________________1 krajezar (2 filler.) Eiyan szán ára 2 fillér.­­ Megjelen minden nap, *1)“^ r­­oo II |(irn s“'“tru~ Crrrrr. (A kecskeméti lapok mellékapjai K777h .......VEGYES TARTALMÚ NAPILAP. r mOO UVdfUl Ma és holnap. — július 31. (I.) Egy fejérmegyei egyszerű föld­­mi­vés ember fejezte ki plasztikusan, szépen azt a nagy nemzeti örömet, amelyet az idei aratás hozott Magyar­­országnak. Mikor József főherceg kér­­j­dezte tőle, milyen lesz a termés, az öreg gazda ezzel az egyszerű néhány szóval felelt: »Minden kereszt duplán fizet « Bizony duplán A hétnél is több sovány esztendőre következik most valahára egy kövér esztendő. Egész sor válságos esztendő komor sötétsé­gében megjelent az első reménysugár. A csapások változatos nemeitől meg­viselt magyar közgazdaság végre kap­­ egy kis erőt, amely szervezetének­­ pangó életműködését legalább meg-­­ indítja, vérét felfrissíti és újra moz­gásba hozza. A gazdának nem kell ingyen­ vetőmag és adóelengedés, az­­ ipar nem szorul majd inségmunkára,­­ adott az Isten vetőmagot is eleget, s lesz miből kifizetni a porciót, az ipa- ,­rosnak is lesz munkája, "mihelyt a gaz­dának pénze lesz. A boldog reménykedés közben aztán hajlandó a magyar megfeled­kezni minden rosszról. Azon igyekszik, hogy kiverje a fejéből a válságos idők keserű gondolatait, megkönnyítse lel­két a vergődés gyötrelmeinek még az emlékétől is. Átadja magát a ma örö­mének, nem törődve a tegnap szomo­rúságával. Holott talán nem kellene olyan nagyon sietnie a felejtéssel, a holnap érdekében. A múlt tanulságait jó lenne bizony értékesíteni a jövőre való nézve. Ennek most van az ideje, mikor a mesgyéjén vagyunk egy vál­ságos időszaknak, amelyhez hasonlóra s kevésre emlékeznek a ma élő emberek.­­ Most, a reménykedés idején óvnunk­­ kell magunkat az elbizakodástól, a­­ könnyelműségtől, a renyheségtől. A válság idején közhelyekké nyűjö­j­tünk egy csomó igazságot, bizony könnyen meglehet, hogy rájuk unva­­ most lomtárba teszszük valamennyit. Talán valamennyi között legjobban elnyűtt igazság, — de nyilván a leg­igazibb is — h°gy gazdasági életünk i­­ egyoldalúságából ki kell egyszer bon­­­­takoznunk mindenáron, ha nem akar­­­­juk, hogy még egy olyan válság, mint az, amely most van elmúlóban, vég­­­­képp a földre sújtson bennünket. Ször-­­­nyűség volt az, hogy mennyire meg- f­­­akadt nálunk minden, mikor egy-két­­ esztendő rossz termése pénztelenné tette az­ ország földmivelő népességét. Ennek a mi kétségbeejtő állapo-­­­túliknak az okáról nagyon sokat be­­­­széltünk a válság napjaiban. Tenni is­­ próbáltunk egyet-mást, de nem ment sehogysem. Hogy is ment volna m­i­­kor már nyakunkon volt a betegség ? A beteg embernek hiába mondod, hogy azért romlott le ennyire, mert nem jó táplálkozott, gyenge, nem bír ellentáll­ni a betegség csiráinak. A beteg úgy sem tud enni, nem is sza­bad neki, az erős táplálék még jobban tönkretenné. Hiába tapogatod a kar­ját, hogy milyen petyhüdt, milyen izomszegény, aki lázban fekszik, nem gondolhat a testgyakorlatra. Mihaszna sopánkodtunk az ínséges időben, hogy teremtsünk ipart, fejleszszü­k, erősítsük a kereskedelmünket, amazt, hogy gya­rapítsa a gazdaságunk izomrendszerét, keményítse a csontszervezetét, emezt, hogy gyógyítsa és szabályozza a vér­keringést. Hogyan próbálkozzunk új iparral, mikor a meglevő sem tud meg­élni, mert nincs pénze a gazdának? Hogyan fejleszszük a kereskedelmet, mikor szegény sorvadásban van, mert koldus a vevője? Félszeg eredmény­nyel járt minden kísérlet, üres sopán­­kodás maradt az egész nagy, keserves igazság. És így voltunk a többi igazság­gal is Nem tudtuk hasznukat venni. Most meg attól félünk, hogy majd nem akarjuk. Attól félünk, hogy a megunt közhelyeket felrúgjuk a sovány eszten­dők többi emlékével együtt és gond­talan vidámsággal élünk a jelennek. Ezt szeretnék elkerülni. Azt szeretnék, ha most, mikor a betegnek testét is, lelkét is helyreállítja egy csodatevő elementáris orvosság, kezdjen új, rend­szeres életet, amely ellentállóbbá tegye a baj rombolásával szemben. Azt sze­retnék, ha most, mikor »minden ke­reszt duplán fizet«, hasznát vennék ^■TA RCZ A, ^ _ Hogyan forog a föld? Irta: Feszty Árpád. Mik­or valami nagyot állítanak, azt szokták olyanra mondani : — Olyan bizonyos, mint a­hogy a föld forog a nap körül. De hát csakugyan olyan bizonyos ez? Hol van ez bebizonyítva? Hinni lehet, de tudják e igazán ? Hiszen Gallilei idejéig is sok okos ember volt a világon, akik ennek az ellen­kezőjét hitték, ki tudja nem akad e megint egy új Gallilei, a­ki ismét ennek az ellen­kezője­ fogja bebizonyítani? Én legalább már vesztettem ebben az ügyben egy fogadást. Suhanckoromban történt, az igaz, amikor még nagyon komolyan vettem mindent. Nyomtattuk a búzát. Kora hajnal hasadta óta forogtak már körbe a lovak, megjött a reggelizés ideje, összesugarazták az utolsó ágyalást, a rostához vitték az ocsut és a tiszta búza garmadára heverve telepedtek le a menyecskék, lányok és emberek, hogy magukat egy kissé ki-­­ pihenjék s szalonájukat megvegyék. — Aztán csak szaporán emberek — szólott reájuk Ádám gazda. — Fenn jár már a nap az égen, mindjárt itt lesz a dél. — Bizony már jó magasan van — szól le egy csinos martosi menyecske a garmada tetejéről, — bele sem lehet már nézni. — Ne is nézz bele, mert megvakulsz, — válaszolt rá egy fiatal legény. — De furcsa is az, okoskodott tovább a láthatárra bámulva a menyecske, — hogy amíg lenn van, meg amig nyugszik, bele lehet nézni; amikor meg fönn van, rögtön kisütné az ember szemét. — Az én szemembe is másként néz­tél, te Kata, leány korodban, mint most, mióta menyecske lettél. — Ne bolondozzon kend, a kend szemébe tudom miért nem nézek, de a napot sehogysem tudom megérteni. — Minek is töröd a fejedet? Mi van azon csodálni való? — Az, hogy mindennap végigmegy az égen, mégsem esik le soha. — Jaj, te Kata, ne beszélj sokat, mert még leesik egyszer. Nézd te, ha most leesne, éppen ide esne a kötényed közepébe. — Ugyan, maradjon már! — perelt a­ menyecske, ráütve a legény kezére. — Bizony, ahány ilyen gonosz ember van a földön, mint kend, csuda, hogy eddig ránk nem szakadt. — Már minek szakadna? Mindenki­nek kimérte az Isten a dolgát. Én szán­tok vetek, a napnak meg az a rendeltetése, hogy forogjon a föld körül. — Azt sem jól mondja ám kend, látszik hogy nem járt az iskolába, mert mi azt ott úgy tanultuk, hogy a föld forog a nap körül. — Forog ám a ti ostoba nyelvetek. Hiszen ha a föld forogna, hogy állanál meg rajta egyenesen. Hej, hogy gurulnál le most mindjárt erről a garmadáról. No ne félj, ha elkezd forogni, majd én föl­foglak, hogy ide gurulj az ölembe. — Már pedig akárhogy is csúfolódik kend, úgy mondta azt a tanító, hogy mikor Amerikában van a nap, akkor mi lábbal vagyunk a nap felé. — Hát a szoknyátok nem borul olyankor a fejetekre? — Ne izéljen már — szólott a me­nyecske hirtelen a térdeihez kapva, aztán elvörösödve fordult felém : — Mondja meg hát az urfi, igaz-e, amit mondok ? — Persze, hogy igaz, — felelém s a tudós meggyőződésével kezdtem nekik magyarázni, mindazt, a­mit erről a tárgy­ról a földrajzból tanultam. A lányok és a menyecskék hittek a dologban, legalább sűrű „úgy van biz’­a“ közbeszólásaik azt bizonyították, de a legény csak a fejét, rázta.

Next