Kecskeméti Friss Ujsag, 1902. szeptember (3. évfolyam, 172-192. szám)

1902-09-02 / 172. szám

III. évfolyam. 172 szám 1902. kedd, szeptember 2. 1 krajezar (2 fillér.) Cgyit szán ára 2 illír. KBCSHUIMBTI jr MtJdea madm ■* FDICQ i| IO ÄO rsz r l^lQg UÜOIIIl “Sr Ttinr«. (* KECSKEMÉTI LAPOK MELLÉKLAPJA) kTTTr: fttirn........Ttor VFGYFS TARTALMÚ NAPI!­A P * Rée*vény.«yr»«a. Első oktatás, szept. 1. Elmúlt a vakáció, kinyitnak a ta­nodák kapui és kezdetét veszi a taní­tás és a tanulás. Nagyfontosságú mo­mentum ez nemcsak egyes emberek, családok, de az egész nemzet életében, mert hiszen gyermekeinkről van szó és a gyermek nemcsak az anyáé kizá­­rárólag, hanem a nemzeté, az országé is egyúttal. Jövőben ők fogják képezni a nemzetet, ők fogják alkotni az or­szágot, tehát a jövő nemzedék sorsát s velük az ország sorsát, jellemét, tu­dását és boldogulását irányítjuk most. A kis­gyermek most vesz elő­ször könyvet és palatáblát a kezébe, hogy megtanulja az emberi tudás alap­ját, a betűket ismerni. Ez egyike a legfontosabb tudásoknak, ez alapja az emberi műveltségnek és ezzel az első »a« betűvel kezdődik az ember küzdelme a létért. A kis gyerek, míg iskolába nem kerül, kötelességet nem ismer. Neki csak jogai vannak, amik aztán első­sorban a szülői szeretettől, másodsor­ban az adott körülményektől függnek. Az iskolába nem járó gyermek pa­rancsnoka a háznak, zsarnok és első személy. Az iskolában már megtanulja, hogy nemcsak jogai, de kötelességei is vannak. Joga van az uzsonnához, de kötelessége megtanulni, hogy az »H'lenta miféle állat. És minél feljebb halad az iskolában, annál inkább ke­­vesbednek a jogok és szaporodnak a kötelességek. Ha, mint szegény ember­­ kerül az élet nagy iskolájába, akkor aztán végleg meggyőződik arról, hogy annak, akinek dolgoznia kell, hogy megélhessen, csak kötelességei van­nak, jogai alig. Azért első és fökellék: a gyer­mekkel a kötelességtudás megismer­­­­tetése. A gyakorlati élet azt tanítja, hogy sokkal hamarabb boldogulnak azok, akik tán kevesebb észtehetség­gel vannak megáldva, de kötelesség­­tudók és kitartók, mint az olyanok, akik bízva gyors fölfogásukban, min­den kötelességüket könnyen veszik s azért hajlandók a hanyagságra. Ilyen körülmények közt roppant fontossággal bír az első impulzus, a­mit a gyermek zsenge, fogékony ér­telme nyer Nagyon helytelen fölfogás az, ha a gyermek normális kiképzé­sére nem fektetnek igyelmet. Sok em­ber nem törődik azzal, hogy fia, vagy leánya miként és mily oktatásban ré­szesül az elemi iskolában, azt gondol­ván, hogy a tulajdonképeni tanulás csak a felsőbb tanintézetekben veszi kezdetét. Mosolyog, ha az elemi pe­dagógusok törekvéseiről, tanítási mód­­járól vagy oktatási irányáról van szó, mert azt tartja, hogy az elemi iskola csak arra való, hogy beszélni, olvasni és írni tanuljon benne. Hogy ez a nézet mennyire téves, azt, úgy hiszszük, fölösleges csak em­­líteni is, mert hiszen az­ alapvetés he­lyességétől függ az épület további emel­kedése. Ha az alap nem szilárd, ak­kor lehet bármilyen jó a további munka, az épület még­sem felel meg rendeltetésének. Ez az alap a gyermeknél a ren­des tananyag mellett az erkölcsi ne­velés, a morális erő fokozása. Ne tes­sék azt hinni, hogy a gyermek ebben az irányban, ebben a tekintetben nem nevelhető meg. Dehogy­nem! A kis gyermekek kitűnően alkalmasak erre­ Lelkük fogékony, érzékeny, mint a fényképező lemez s ha a benyomá­­sokat nem is adják vissza rögtön, azok ottmaradnak letörülhetetlenül s csak a magasabb öntudat ébredésénél mutatják a nyert behatás tiszta képét. Ezért sohasem szabad kicsinyelni az első oktató munkáját. Ö lobbantja lángra a gyermek értelmét, ö ébreszti először az öntudatot és ő csoportosítja a kicsinyek zavaros, rendezetlen gon­­dolatait. Ha valaki a »derék« jelzőt érdemelte ki, azt majdnem minden esetben első tanítóinak köszönheti, — föltéve természetesen, hogy a szülők #»TARCZA.^ Vasúti kaland. ■ — Irta: SG­O.­­ Méltóztatunk talán tudni, hogy sehol­­ a világon nem ismerkedik meg tíz ember­­ könnyebben, mint éppen a vasúton. S ezek­­ közül kerülnek ki a leggyanúsabb isme- j retségek, mert az ember nem térhet ki­­­előlük, s akarva, nem akarva, szóbeszédbe­­ kell ereszkedni az alkalmatlan fecsegővel. Amint a nyájas olvasó már kitűnően sejti is, a rövid bevezetésnek az volt a célja, miszerint megtudja belőle, hogy a múltkoriban én is utaztam. Ez utazás közben esett meg velem az a rémes ka­land, amelyre, ha visszagondolok, ma is lúdbőrös lesz az egész testem­. A kupéban, ahova beléptem, egy úri­ember feküdt. Nem volt már fiatal, de öregnek sem lehetett mondani. Az ajtó csattanásra­ hirtelen fölült, megdörgölte szemeit, szörnyű nagyot ásított, végig­nézett, rajtam és ismét lefeküdt. Én a fülke másik sarkába húzódtam s nagy szakértelemmel vágtam el sziva­rom végét, amit utitársam meglátva, nagy gyorsasággal ugrott föl. — Bocsánat uram a kérdésért, szen­vedélyes dohányos ön ? — Meglehetősen. Naponként legalább nyolc szivart szívok el. — Igen ? De ugy­e, lesz szives az­­ én kedvemért most nem dohányozni? ! Nekem végtelenül árt a füst. Uram, én irtózom a dohánytól. Reszketek már a szivar látásától is. Az udvarias kéréshez jó arcot kel­lett vágnom. Egyszerűen zsebre dugtam a szivart. Pár perc múlva megint megszólal az idegen : — Szép időnk van ma nagyon ! — Az ám, csakugyan szép. Itt elhallgattam. Tudja az ördög, ösztönszerűen húzódoztam ettől az em­bertől. Alattomos tekintetéből, nagy sárga szemeiből nem jót olvastam ki. Fura arc­vonásai, kutató, fürkésző tekintete meg egyenesen azt a gyanút érlelte meg ben­nem, hogy ez az ember nem jóban töri a fejét. Látva azt, hogy meglehetősen fuka­ron bánok a szóval, ismét végig dőlt az ülésen, másodízben ásítozott, nagy kénye­lemmel és szemmel látható élvezettel óriásit nyújtózkodott. — Phüh ! De meleg van, szólal meg csakhamar újra. Remény­em uram, ön sem fázik ? — Egy cseppet sem. De hát ez már így szokott lenni. Nyáron többnyire me­leg van. — Igaza van uram. Tökéletes igaza van. Ez a mai hőség azonban mégis csak szörnyűség. Megint nem szóltam semmit. Úti­társam is elhallgatott, amiből azt követ­keztettem, hogy elment a kedve a további kérdezősködéstől. De hát csalódtam. Újra feltápászkodott, s udvariasan meghajolt előttem. — Pardon, uram. Majd megfeledke­­zek magamról. Kohn Mór vagyok. Gyapjú és marhabőrben utazom. Meglepetve fordultam az ember felé, aki marhabőrben utazik s röviden, de velősen, végtelenül örvendeztem a kiváló szerencsének. , — Talán szintén utazni tetszik? — bizalmaskodik tovább. — Igen, uram, én is utazom. — Nagyszerű! S ha szabad kér­deznem, miben utazik uraságod ? — Közönséges vasúti kocsiban — feleltem végtelen méltósággal. Őszintén szólva, vártam a hatást. De Kohn úrnak egy arcizma sem rándult meg. E helyett ismételten végigvizsgált szúrós nagy szemeivel. — Ön tehát nem utazik ? — De igen. Már mondtam, hogy utazom. Különben dr. Tarján Tivadar, gyakorló orvos vagyok — hencegtem szemtelenül. (Zárjel között legyen mondva, magam sem hittem volna, hogy ekkorát tudok hazudni.) Útitársam gyanakodva nézett reám, aztán megint megszólalt. — Kérem, uram, mondja csak, szo­kott ön viccelni? — Tessék? — Azt kérdeztem, hogy tud ön vicce­ket mondani? Szeret ön tréfálni? — Bevallom őszintén, nem értek az ilyesmihez. — Lássa, az nagy baj. A vicc az

Next