Kecskeméti Friss Ujsag, 1902. október (3. évfolyam, 193-215. szám)
1902-10-01 / 193. szám
Ili. évfolyam. 193 szám 1802. szerda, október I. 1 krajczár (2 fillér.) eaén ára 2 fillér. 3E5KXSC5SBAKLB3SIABTX »«9jolw avtad- M» = 1 rnioo fi |Qin f rinlOö UdOttU *ss? CST’’?*» "* (A KECSKEMÉTI LAPOK MELLÉKLAPJA) ........________________VEGYES TARTALMÚ NAPILAP. **"**”"* Szellemi proletárok. — szept. 30.—aj A középiskolai oktatás nagy gépezete kitünően működik. Felül teletömik minden esztendőben elsőosztályos diákokkal, alul pedig hullik kifele az érett ifijak tömege. Egy pillanatig tétovázva állanak a vadonatúj érettségi bizonyitványnyal kezükben, mint a kis csirke, amely fölött most pattant meg a tojás héja, azután szerterebbennek az élet millió útjain , neki az idegen nagy világnak, a csalódásnak. Az a rendszertelenség, az az aránytalanság, amely minden dolgunkat, egész állami életünket jellemzi , itt sem hazudtolja meg magát. Hiszen mi vagyunk az az ország, amelynek a népe jórészben fakalyikában lakik, együtt a disznajával és tehenével, de amely negyven millióért épít országházat. Nálunk kap háromszáz forintot a néptanító, aki harminc éven át nevel nemzedékeket, és százezer koronát az a lónevelő, akinek a lova elsőnek fut be a Szent István-napi versenyen. Nálunk kerül ki minden esztendőben néhány ezer ifjú az érettségi vizsgálat alól, amíg odalent a mélységekben a népeség fele írni, olvasni nem tud. Az egyik fele diplomás, a másik fele analfabéta. Kell e ennél pompásabb elosztás ? Hogy társadalmunk képtelen elviselni azt a rengeteg tömeget, amely exisztenciáját a szellemi munkára alapítja , az hovatovább nyilvánvalóvá leszen. Réges-régen elértük már e tekintetben a telítettség fokát ; ami ezután következett, az már mesterséges és erőszakos közdelem a munkamegosztás törvényeivel, amely előbbutóbb katasztrófához juttat bennünket. A munkás proletariátus fekélyét egy századon keresztül is elviseli az életi erős társadalmi test, de a szellemi proletárság pusztítása rohamos. Mert a szellemi proletariátus igényteljes és mindent hamarább és könnyebben képes föláldozni, mint igényeit. A diplomás csalókat, sikkasztókat, tolvajokat, akikkel az utóbbi időben mind sűrűbben találkozunk a napi báni krónika rovataiban, nem a véletlent szeszélye veti a felszínre, hanem a törvényes kényszerűsége a társadalmi életnek. És nem kell Malakiás próféta jóstehetségével bírnia, aki megjövendölte, hogy ezek az előkelő bűnesetek nem sok idő múlva a mindennapi általánosságot fogják képezni a krimi- realisztikában. Ezen a ponton ez bennünket legelőbb utol a nemezis. Közterhekkel megrakott és a félszeg politika bilincseivel lekötözött társadalmi életünk nem volt képes lépést tartani az egyénnel. Az egyén röpül, mint a fecske, a társadalom egyoldalúság posványában bugyborékol, mint a béka. Az egyén hatalmasan megnövekedett és igényeinek roppant medrét nem képes többé táplálni abból a társadalmi talajból, amelynek ma sincsen több nedve, mint ötven évvel ezelőtt, de azt is száz és száz új csatornán vezeti el az államhatalom. Mígnem elapad először az egyén életereje, azután a társadalomé és végezetül az államé is. Nagyeszű emberek, akik okosakat gondolnak és bolondokat beszélnek, keserves szemrehányásokkal szokták ilyenkor illetni a társadalmat. Senki se akar dolgozni zokogják busán betűvető rabszolga, irodamoly, bürokrata, tintaféreg akar lenni minden ember. Holott ott van a szabad világ, a munka végtelen mezeje, amelyen olyan független és boldog lehet mindenki. Ne neveljétek uraknak a fiaitokat ó apák, hanem munkásoknak ; a munkában van a kenyér, a boldogság, és az élet most és mindörökkön örökké. Amen ! Mennyi bölcseség és mennyi vakság! Mintha nem Magyarország volna az a boldog Kánaán, ahonnan százezer munkabíró férfi vándorol ki egy esztendő lefolyása alatt munka és kenyér után. Mintha nem itt volna állandóan a munka nélkül való marekások százezernyi serege, betevő falat nélkül. És mintha szüksége volna a társadalomnak a bölcs tanácsokra ! A gazdasági élet virulásának tíz esztendeje minden jó tanács nélkül meg ATARGIA. Pál ur. Irta : Thury Zsoltárr.! Pál úr díjtalanul fogalmazott volna az egyik minisztériumban, ha egyáltalában, kedve lett volna rá. Már más hivatalokban is megfordult, de csodálatosképpen semmiféle hivatal sem illett egyéniségéhez. A hivatalok pedig megcsontosodott régi, konzervatív intézmények, zsarnokok, amelyeknek az előszobáiban a felöltővel együtt le kell vetni azt a bizonyos egyéni függetlenséget is, ami odabenn zavarólag pattogna bele a gépezet munkájába. Pál úr pedig egyéniség volt. Korhely és zseniális. Akkor nézett be a minisztériumba, amikor éppen kedve volt rá s mulatott azon a sok tunya szamárságon, amivel komoly öreg urak csak elkörülményeskedték a hivatalos munkát. Pál ur meg is mondta a maga véleményét az öreg uraknak s ennek a nyíltságnak az eredménye volt a levél, amit ma reggel kapott az apja. Egy régi barátja, a minisztériumbeli nagy úr irta neki, hogy jó volna, ha kedves fia valami egyéb foglalatosság után látna. Szörnyen neki keseredett a busulásnak a család. Ajtót csapattak be minden különös ok nélkül s ugyanazok az ajtók nesztelenül nyíltak, zárultak, ha egy-egy rémült képű cseléd surrant végig a szobán. A Pál úr kedves atyja dühöngött. Azt mondta, hogy aki olyan protekció mellett se tud sehol boldogulni, az lőjje magát agyon. A nagyságos aszszony még mindig dús és még mindig koromfekete, hullámos hajjal borított fejét remegve húzta be húsos, gömbölyű vállai közé. Szepegett, mint a gyermek és szomorú volt ő is. Tagadhatatlan, hogy sok gondot adott a fiú. Az a fiú, aki a gyásznak ebben a szőnyeges, puha, jómódú házában fütyörészve járt s minden különösebb aggodalom nélkül várta azt a rémületes percet, amiben majd hivatni fogja az apja. Az anyja néma szemrehányással pillantott utána, ha keresztül ment a szobán s lassan csendes mosolygásba derült az arca, amikor a fiú már messze járt. Ezért aztán szégyelte magát, dehát én Istenem, az ő fia. Nem dobhatja ki csak egyszerre a szívéből a tisztelt minisztérium miatt. Szemben ültem vele egy kis széken. Szép asszony volt, egy kicsit már elhízott. Az arcán nyugalom és jóság, az az állandó csendes derű ami a világban szaladgáló asszonyok vonásain nem enged elpihenni az izgalmas élet. Párnás kis barna kezei valami munkával babráltak s azonközben szorongva sietett végig a szobákon, amelyek során talán a negyediket sárgaréz szögekkel kivert posztó ajtó választotta el a többitől. A mögött valaki nagy lépésekkel recsegtette a padlót a lábai alatt. Oda fogják majd beinvitálni Pál urat. — Lássa — mondta az asszony — igy van ez, mióta csak a világon van ez a rossz fiú. Ha egy kis örömöm van benne, hát mindjárt rá elkövetkezik a szomorúság is. Hanem a fájdalomra aztán megint örömöt ad. Künn a csengetyű berregett s egy fehérbóbitás leány végig a szobákon bement a posztó ajtó mögé. Aztán hirtelen vissza s újra ki. Az asszony komikus félszben húzódott össze s azt mondta: — no most. — Nemsokára jött Pál úr s egy kacsintással tovább ment. A zöld ajtó bezárult mögötte, az asszony lágy pillantása még odatapadt egy kicsit a sárga szögekre s aztán mosolyogva beszélt tovább. — Ahogy szopni kezdett a gyerek, mármint Pali, hát én nem is voltam többé közönséges asszony. Valami magasabb rendű lénynek képzeltem magam, közel az éghez. Boldog voltam, nem abban a közönséges értelemben, amit megérhet mindenki, hanem a földön túli gyönyörűségben pihentem meg avval a hozzám tapadt tehetetetlen csepp gyerekkel. A férfiak ezt nem értik, tán némely aszszony se, hanem én már akkor éreztem, hogy számomra nem létezik már semmi öröm, csak ez a gyerek. Az uram se. A férfi mindenfelé féltékenykedik, csak a bölcsője nem néz . . . Egyszer aztán