Kecskeméti Friss Ujsag, 1902. október (3. évfolyam, 193-215. szám)

1902-10-01 / 193. szám

Ili. évfolyam. 193 szám 1802. szerda, október I. 1 krajczár (2 fillér.) eaén ára 2 fillér. 3E5KXSC5SBAKLB3SIABTX­­ »«9jolw avtad- M» = 1 rnioo fi |Qin f rinlOö UdOttU *ss? CST’’?*» "* (A KECSKEMÉTI LAPOK MELLÉKLAPJA) ........________________VEGYES TARTA­LMÚ NAPILAP. *­­*"**­”"*­ Szellemi proletárok. — szept. 30.­­—aj A középiskolai oktatás nagy gépezete kitünően működik. Felül tele­tömik minden esztendőben elsőosztá­lyos diákokkal, alul pedig hullik kifele az érett ifijak tömege. Egy pillanatig tétovázva állanak a vadonatúj érett­ségi bizonyitványnyal kezükben, mint a kis csirke, amely fölött most pattant meg a tojás héja, azután szertereb­bennek az élet millió útjain , neki az idegen nagy világnak, a csalódásnak. Az a rendszertelenség, az az aránytalanság, amely minden dolgun­kat, egész állami életünket jellemzi , itt sem hazudtolja meg magát. Hiszen mi vagyunk az az ország, amelynek a népe jórészben fakalyikában lakik, együtt a disznajával és tehenével, de amely negyven millióért épít ország­­házat. Nálunk kap háromszáz forintot a néptanító, aki harminc éven át nevel nemzedékeket, és százezer koronát az a lónevelő, akinek a lova elsőnek fut be a Szent István-napi versenyen. Nálunk kerül ki minden esztendőben néhány ezer ifjú az érettségi vizsgálat alól, amíg odalent a mélységekben a népeség fele írni, olvasni nem tud. Az egyik fele diplomás, a másik fele analfabéta. Kell e ennél pompásabb elosztás ? Hogy társadalmunk képtelen el­viselni azt a rengeteg tömeget, amely exisztenciáját a szellemi munkára ala­pítja , az hovatovább nyilvánvalóvá leszen. Réges-régen elértük már e te­­kintetben a telítettség fokát ; a­mi ezután következett, az már mestersé­ges és erőszakos közdelem a munka­­megosztás törvényeivel, amely előbb­­utóbb katasztrófához juttat bennünket.­­ A munkás proletariátus fekélyét egy­­ századon keresztül is elviseli az élet­­i erős társadalmi test, de a szellemi proletárság pusztítása rohamos. Mert a szellemi proletariátus igényteljes és mindent hamarább és könnyebben képes föláldozni, mint igényeit. A diplomás csalókat, sikkasztókat, tolva­jokat, akikkel az utóbbi időben mind sűrűbben találkozunk a napi bán­­i krónika rovataiban, nem a véletlen­t szeszélye veti a felszínre, hanem a törvényes kényszerűsége a társadalmi életnek. És nem kell Malakiás próféta jóstehetségével bírnia, aki megjöven­dölte, hogy ezek az előkelő bűnesetek nem sok idő múlva a mindennapi ál­talánosságot fogják képezni a krimi- r­ealisztikában. Ezen a ponton ez bennünket leg­előbb utol a nem­ezis. Közterhekkel megrakott és a félszeg politika bilin­cseivel lekötözött társadalmi életünk nem volt képes lépést tartani az egyénnel. Az egyén röpül, mint a fecske, a társadalom egyoldalúság posványában bugyborékol, mint a­­ béka. Az egyén hatalmasan megnö­­­vekedett és igényeinek roppant med­­­­rét nem képes többé táplálni abból a­­ társadalmi talajból, amelynek ma sincsen több nedve, mint ötven évvel ezelőtt, de azt is száz és száz új csa­tornán vezeti el az államhatalom. Mígnem­ elapad először az egyén életereje, azután a társadalomé és végezetül az államé is. Nagyeszű emberek, akik okosa­kat gondolnak és bolondokat beszél­nek, keserves szemrehányásokkal szok­ták ilyenkor illetni a társadalmat. Senki se akar dolgozni zokogják busán betűvető rabszolga, iroda­moly, bürokrata, tintaféreg akar lenni minden ember. Holott ott van a sza­bad világ, a munka végtelen mezeje, amelyen olyan független és boldog lehet mindenki. Ne neveljétek urak­nak a fiaitokat ó apák, hanem mun­kásoknak ; a munkában van a kenyér, a boldogság, és az élet most és mind­­örökkön örökké. Amen ! Mennyi bölcseség és mennyi vakság! Mintha nem Magyarország volna az a boldog Kánaán, ahonnan százezer munkabíró férfi vándorol ki egy esztendő lefolyása alatt munka­ és kenyér után. Mintha nem itt volna állandóan a munka nélkül való mare­kások százezernyi serege, betevő falat nélkül. És mintha szüksége volna a társadalomnak a bölcs tanácsokra ! A gazdasági élet virulásának tíz esz­tendeje minden jó tanács nélkül meg­ ATARGIA. Pál u­r. Irta : Thury Zsoltárr.! Pál úr díjtalanul fogalmazott volna­­ az egyik minisztériumban, ha egyáltalá­ban, kedve lett volna rá. Már más hi­vatalokban is megfordult, de csodálatos­képpen semmiféle hivatal sem illett egyé­niségéhez. A hivatalok pedig megcson­tosodott régi, konzervatív intézmények, zsarnokok, amelyeknek az előszobáiban a felöltővel együtt le kell vetni azt a bizonyos egyéni függetlenséget is, ami odabenn zavarólag pattogna bele a gé­pezet munkájába. Pál úr pedig egyéni­ség volt. Korhely és zseniális. Akkor nézett be a minisztériumba, amikor ép­pen kedve volt rá s mulatott azon a sok tunya szamárságon, amivel komoly öreg urak csak elkörülményeskedték a hiva­talos munkát. Pál ur meg is mondta a maga véleményét az öreg uraknak s en­nek a nyíltságnak az eredménye volt a levél, amit ma reggel kapott az apja. Egy régi barátja, a minisztériumbeli nagy úr irta neki, hogy jó volna, ha kedves fia valami egyéb foglalatosság után látna. Szörnyen neki keseredett a busu­­lásnak a család. Ajtót csapattak be min­den különös ok nélkül s ugyanazok az ajtók nesztelenül nyíltak, zárultak, ha egy-egy rémült képű cseléd surrant végig a szobán. A Pál úr kedves atyja dühön­gött. Azt mondta, hogy a­ki olyan pro­tekció mellett se tud sehol boldogulni, az lőjje magát agyon. A nagyságos asz­­szony még mindig dús és még mindig­­ koromfekete, hullámos hajjal borított fe­jét remegve húzta be húsos, gömbölyű vállai közé. Szepegett, mint a gyermek és szomorú volt ő is. Tagadhatatlan, hogy sok gondot adott a fiú. Az a fiú, aki a gyásznak ebben a szőnyeges, puha, jó­módú házában fütyörészve járt s minden különösebb aggodalom nélkül várta azt a rémületes percet, amiben majd hivatni fogja az apja. Az anyja néma szemrehá­nyással pillantott utána, ha keresztül ment a szobán s lassan csendes mosolygásba derült az arca, amikor a fiú már messze járt. Ezért aztán szégyelte magát, dehát én Istenem, az ő fia. Nem dobhatja ki csak egyszerre a szívéből a tisztelt mi­nisztérium miatt. Szemben ültem vele egy kis széken. Szép asszony volt, egy kicsit már elhízott. Az arcán nyugalom és jóság, az az állandó csendes derű ami a világban szaladgáló asszonyok vonásain nem en­ged elpihenni az izgalmas élet. Párnás kis barna kezei valami munkával bab­ráltak s azonközben szorongva sietett vé­gig a szobákon, amelyek során talán a negyediket sárgaréz szögekkel kivert posztó ajtó választotta el a többitől. A mögött valaki nagy lépésekkel recseg­tette a padlót a lábai alatt. Oda fogják majd beinvitálni Pál urat. — Lássa — mondta az asszony — igy van ez, mióta csak a világon van ez a rossz fiú. Ha egy kis örömöm van benne, hát mindjárt rá elkövetkezik a szomorúság is. Hanem a fájdalomra aztán megint örömöt ad. Künn a csengetyű berregett s egy­ fehérbóbitás leány végig a szobákon be­ment a posztó ajtó mögé. Aztán hirtelen vissza s újra ki. Az asszony komikus félszben húzódott össze s azt mondta: — no most. — Nemsokára jött Pál úr s egy kacsintással tovább ment. A zöld ajtó bezárult mögötte, az asszony lágy pil­lantása még odatapadt egy kicsit a sárga szögekre s aztán mosolyogva beszélt tovább. — Ahogy szopni kezdett a gyerek, már­mint Pali, hát én nem is voltam többé közönséges asszony. Valami ma­gasabb rendű lénynek képzeltem magam, közel az éghez. Boldog voltam, nem ab­ban a közönséges értelemben, amit meg­érhet mindenki, hanem a földön túli gyö­nyörűségben pihentem meg avval a hoz­zám tapadt tehetetetlen csepp gyerekkel. A férfiak ezt nem értik, tán némely asz­­szony se, hanem én már akkor éreztem, hogy számomra nem létezik már semmi öröm, csak ez a gyerek. Az uram se. A férfi mindenfelé féltékenykedik, csak a bölcsője nem néz . . . Egyszer aztán

Next