Kecskeméti Friss Ujsag, 1902. október (3. évfolyam, 193-215. szám)

1902-10-01 / 193. szám

2. oldal KECSKEMÉT! FRISS Ú ÚJ­SÁG oldaná a fojtogató kérdést. A boldo­gulásnak és a pénznek mindenekfö­­lött való ereje magától hozna rend­szert a szörnyű rendszertelenségbe és a mágnes erejével vonná el a gazda­ságilag fölösleges elemet a magasabb iskolákból és a meddő tudományos pályáról. Tudományos pálya?! Hiszen ma holnap a forint napszámért körmölő dijnoktól is érettségi bizonyítványt kíván az állam, csakhogy el tudja va­lam­iképp helyezni a középiskolákból kikerülő­ emberáradatot. Hatvan biz­tos forintot meg egyáltalában senki se kereshet meg a szellemi munkájá­val, hanem érettségi bizonyítvány adta képesítéssel. Az ajtónálló szolga mély­séges sajnálattal van eltelve a tek­in­tetes úr iránt, akinek méltóságán alul van az, hogy borravalót fogadjon el, de azért hivatalos kötelességében áll, hogy rendesen ruházkodjék, tisztessé­ges lakásban lakjon, úri­emberhez illően éljen feleségestől, gyermekestől, kutyástól, macskástól — már nagyot mondok — három forintból naponta. A szolga boldognak érezheti magát, hogy az Isten kegyelme nem juttatta érettségi bizonyítványhoz és abban a helyzetben van, hogy három krajcár borravalót alasan megköszönjön az övénél szűkebb jövedelemmel rendel­kező tekintetes urnak, amiért egy pohár sört hozott föl neki a csapszékből. A földi élet legdrágább kincsét adja az ember a diplomáért: az ifjú­ságot, a legragyogóbb tavaszi napo­kat. És kapja érte cserébe fiatalsága végén a bizonytalanságot, ha­nem éppen a nyomort és a nélkülözést. Mindenki tudja ezt, nem kell fölfedezni, és mégis töri magát a világ az iskolai képesítés után, amely még vi­lgosabbá teszi a látást, fölismerhetőbbé a szük­séget és tű­rhetetlenebbé a nyomort.­­ *" Nem a vakság hajtja tehát az embe­reket a szellemi proletárság örvényébe, nagyobb lett a fiam, neki gömbölyödött, ha rugdalózott, alig lehetett lefogni. Kicsi, erős állat lett belőle, de bájos. Rakon­cátlan és — képzelje — harapós, mint egy kutya. Foga nem volt még, hanem az ínyével harapott, s ha nem elég bő­ségesen ömlött bele a kis telhetetlenbe a tej, hát a mellem marcangolta. Rette­netesen fájt, de összeszorítottam­ a foga­mat, hogy elfojtsam a jajgatást, túlsá­gosan megjutalmazott az a mosolygás, amivel jóllakottan elaludt a kis tömzsi. A rettenetes éjszakák és a folytonos ret­tegés, hogy no most már megint jön az én erős marcangoló hóhérom, kimerítettek. Az orvos azzal vádolt, hogy valamit tit­kolok előtte s végre kipréselték a titko­mat. Másnap a nyakamra hoztak egy dadát. Hatalmas, nagy, durva cseléd volt. Ahogy először megfogta a gyereket, azt hittem, hogy mindjárt a falhoz is vágja. Nem olvastam le az arcáról semmi jót, pedig megeshetik, hogy jámbor s jólelkű asszony volt. Azt is csak később tudtam meg, hogy egy kicsit szereti az italt. De rettenetesen gyűlöltem attól a pillanat­tól kezdve, ahogy betette mihozzánk a lábát s még rettenetesebben, amikor előt­tem, közönyösen, akárcsak a csizmáját húzná le, kigombolkozott a réklijéből s megszoptatni akarta a gyermeket. Az én gyermekemet. Elvettem tőle. — Hohó te nem dóm ki, abból nem eszel, hogy a gyermekemben osztozkodjál. Nagy laká­s nem is a léhaság, nem is az urhat­­námság, hanem az a halvány remény­sugár, amely ebből a bizonytalanság­ból még feléje dereng. Másfelé nincs menekülés sehol és ha itt bizonytalan a boldogulás, amoda alant rettenetes a bizonyosság. A sport orvosi szempontból. Irta: dr. Hollós József egyetemi tanársegéd. (Folytatás.)­­ Összehasonlítva azonban modern sportolásunkat a hellének gimnasztikájá­val, vajmi sajnálatos a különbség, amely felületes szemlélődésre is szembetűnik. Ma már a sportot nem is a sport ked­véért űzzü­k, nem azt tekintjük irányadó­nak, amit a görög ifjú, aki testét edzeni, fejleszteni, egészségét, ellen­állóképessé­­gét fokozni igyekezett testgyakorlásával , ma a gombamódra fölszaporodott torna­­és sportegyletek egyedüli és legfőbb célja korántsem a testi tökéletesség, hanem a verseny és a tréning. Tessék csak el­menni egy-egy athletikai versenyre vagy a most divatozó football „match“-re, mi­csoda elszomorító képét látjuk ott a sport kinövéseinek. Szeretnénk látni egy bajno­kot, várunk daliás termetű, üde férfit, nemes tartással, könnyed mozdulatokkal . . . s látunk e helyett valami gönyedt hátú, szűk m­ellkasú, sáppadt alakot, tele­­aggatva elül hátul mindenféle éremmel : ez a kerékpárbajnok, avagy rámutatnak egy idomtalan hústömegre, kinek bárgyú arckifejezése épen megfelel esetlen moz­­­­dulatainak: ez a súlydobó bajnok. Épen most javította­ meg az „európai rekor­dot“ öt és fél centiméterrel, neve Európa minden lapjába belekerül. Kezdődik a verseny. A „bajnok“ néhány lépéssel maga előtt engedi futni vagy kerékpározni ellen­felét, hadd hasítsa órákon át ő az éles levegőt, mögötte kevésbbé fáradságos az előrejutás. A közönség nem csügged, min­denki tudja, hogy a legutolsó fordulónál sunk volt. Messze elmentem az uram szobájától, ki a konyha mellé, hogy ne hallja meg, ha visítok s én szoptattam meg a gyereket. S ahogy aztán lassan­­lassan elbágyadt, nem hadonászott a kis kövér kezeivel, feje félrebillent a párnán, mint a virág a gyönge kocsányon és el­aludt, megint azt hittem, hogy már re­pülök . . . Pedig hát jó nagy erős szár­nyak kellettek volna hozzá. Akkor se voltam éppen lenge hölgyecske. Maga persze azt mondja, hogy bo­lond voltam. Az uram is mondta. Azért tied a gyerek. Te vagy az anyja. Hát igen, hanem a mosolyát nem akartam másnak adni. Szenvedtem érte. Minden nap, folyton, csakhogy kiérdemeljem. Hogy másnak ne jusson belőle. S a szörnyű fájdalomra megkaptam pontosan a kö­szönetét. Később egy kis gyűgyögést is . . . Aztán megint majd lemarcangolta rólam a husi, de belebabrált az arcomba . . . Azóta is így van. Sok a szomorúságom ezzel a fiúval, de még mindig az enyém a gyerek. S már régen felesége lesz, de azért mégis az enyém marad. Szenvedek, hogy rám kacagjon . . . Ilyen bolond asszony vagyok. A posztó ajtó lassan nyílt meg, s elkényszeredett mosolygással jött ki Pál úr. Az asszony pedig szomorúan, súgva mondta : — Kikapott szegény, emberünk vitézül előtör s halálra fáradt ellenfelét két orrhosszal megelőzi. A kö­zönség pedig hálás az izgalomért, tom­ból lelkesedésében és senkinek sem jut eszébe az a kalmárszellem és nemtelen­­ség, mely a versenyben megnyilatkozott. Most odalépünk a beérkezettekhez. Vég­kép kimerült, szinte eltorzult arcú, verej­tékükben fürdőző alakok, akik valósággal leroskadva érnek célhoz, hol némelyik akárhányszor eszméletét is elveszíti. A „football match“-nél még szinte minden­napi látvány, hogy egyik-másik játékos szándékosan — de azért véletlenséget szín­lelve — ellöki, sőt életveszélyesen is meg­sérti ellenfelét, hogy a lapdát elkaparint­hassa. Micsoda erkölcsnemesítő és jellem­nevelő hatás ! Mily veszélyeztetője az életnek és egészségnek! Az athéni ifjú mély megvetéssel és undorral fordulna el e látványtól. Ne gondolja azonban senki, hogy az orvos a sportoknak talán ellensége. Ellen­kezőleg ! Lelkesedéssel üdvözlünk minden mozgalmat, mely az ifjúság túlságos szel­lemi megerőltetését testet edző sportok által igyekszik ellensúlyozni. Részemről saját tapasztalatomból ismerem a külön­böző játékok, torna, athletika testet edző, az egészséget föntartó és erkölcsnemesítő hatását; orvos létemre teljes méltánylás­sal adózom e tényezőnek, mint amely az egyén hygiénéjének egyik legfontosabb fejezetét képezi. De nagyfokú kóros álla­potnak kell jeleznünk a sportolás mai túlhajtását s kifejezett elfajulásnak a mo­dern versenymániát. Fájdalom, a rekord­­mánia rohamosan terjed, s már csak a totalizatőr hiányzik ahhoz, hogy egyes athletikai versenyünk a lóverseny erkölcs­telen nívójára sülyedjen. (Folyt. köv.) 1902. október 1. H­ÍMEK. Kecskemét, szept. 30 Őszi hangulat. Háládatlan, rideg téma — melyet ékesszóló nagyjaink, aranytollú költőink régen kimentettek, — a hires, borongós őszi nap, a természet múlandóságának hirdetője. A ködös levegő, a sárguló lomb, a dérlepte fű, az enyészet martalékává váló útszéli cserje, kóró, a fák gályái között szembetűnő gazdátlan madárfész­­kek ezernyi ezer gondolatot keltenek mindnyájunkban. Az embereknek bu­s gondtól ment generatioja, az aranyifjuság, örömtelien néz a szüret elé. A gazda mo­solyogva gondol a már már beálló hosszú esték nyugalmas óráira, melyben derült hangulat mellett, békés családi tűzhelyé­nél nyugalommal élvezi a nyári szorgos munka után megkívánt édes pihenést. A serdülő leányok, szívükben örömsugárként átvillanó fontoskodással vágyakoznak az ő életpályájukon sokszor messzeható for­dulatokat előidéző torok, bálok, jourok, lakomák után, melyeket a természet hal­doklását jelképező ősz részben meghoz számukra, részben közelebb juttatja őket azokhoz. Az emberiség azon részében, mely mint a­­példaként felállított ifjúság, az elévült gazda s a vidám leány, gondta­lanul s mi több: jórészt örömrepesve várja a természet díszeit elrabló őszt — elvétve akad egy-egy ember, aki teljes képet tud magának alkotni arról, hogy mit idéznek elő a fentebb elsoroltak — az ősszel ereszkedő köd, a sárguló lomb, a dérlepte fű stb. — látása az emberiség egy másik régióját képviselő embertár­saik lelkében.

Next