Kecskeméti Hiradó, 1914. július-december (2. évfolyam, 27-52. szám)
1914-07-13 / 28. szám
4. oldal. — 28. szám. _________ ______Kecskeméti Híradó Az emberek, köz és társadalmi testületek valóságos „nenyúlj hozzám“ virágokként, a tökéletesség hozzáférhetetlen magasságában képzelik magukat, az intézményeket, alkotásokat és eszméket, amelyeket képviselnek. Ami másutt természetes, az nálunk megbotránkoztató. Üljön bár a jóhiszeműség és tisztességtudás Csimborasszóján a kritikus és mártsa tollát, vagy nyelvét az objektivitás tengerébe : nem az elismerés, nem a köszönet jut neki osztályrészül, hanem az érdekeltek érzékenykedése és haragja. Hátha még újságíró merészkedik a a kritika terére lépni. Bármily szerényen, bármennyi jóindulattal, rögtön kész az érdekeltek és kapcsolt részeik fölháborodása, a „hallatlan vakmerőségen“, a „bámulatos merészségen“, hogy a skriibler mindenbe beleüti az orrát, akarom mondani megmeri , írni az igazságot. A legtöbb esetben be is teljesedik rajta a régi magyar közmondás: „Szólj igazat betörik a fejed“. Másutt az a szokás, hogy akik ellentétes elvi állásponton vannak, tisztelik egymás elvi meggyőződését, sőt nem csak tisztelik, hanem még meg is hallgatják az ellenvéleményt. Azt vélik és igen helyesen vélik, hogy az ellentétes felfogások harcában, az ezekkel kapcsolatos elvi küzdelmekben, az érvek szembeállítása nyomán tisztul ki a helyzet, szűrődik le az igazság. A közéleti és a társadalmi mozgalmak célja tehát nem az egyik, vagy a másik fél álláspontjának a keresztül hajtása, hanem az igazság keresése ; a közérdeknek oly irányú szolgálata és kielégítése, amelyet közmegnyugvás kísér. Sajnos ősi szokás, régi hagyomány — és itt ismét a legnagyobb tisztelet a kivételnek, — hogy mi mindent inkább tisztelünk, mint az ellentétes elvi meggyőződést. Mindent inkább meghallgatunk, mint az ellenvéleményt. Ki gondol arra, hogy az elvek harcában, az érvek összeütközésének tisztító tüzében kovácsolódnak ki a gondolatok, az eszmék, amelyek testet öltve: fejlődésünk, haladásunk, szellemi és gazdasági megerősödésünk legszilárdabb alapjai lennének? Ilyen viszás jelenségeket, ilyen közéleti fonákságokat láthatna itt a megforduló idegen ezerszámra, — pedig mi csak néhányat halásztunk ki a sok közül, — ha egyéb szorgos és sürgős teendői mellett ráérne: a mi közéletünket tanulmányozni. Erre azonban nem érnek rá. A barackunkat elviszik. Tökéletlenségeinket, gyarlóságainkat ugyan ki vinné el ? Ezeket még sem a fagy, sem a józan ész nem tudta eddig elpusztítani. íródeák. Végre kiléptünk a hercegi palota hatalmas kapuján s ezzel bevégeztük kirándulásunk programmját. Délután nehéz szívvel csomagoltunk és búcsúztunk a tündéri Velencétől s mintha az ég is siratna bennünket, zuhogó zápor szakadt a városra s mi lucskosan, nedvesen értünk a „Hegedűs Sándor“ gőzhajóra. Kabinunk ablakából sokáig elmélázva néztük a távol homályába burkolódzott várost. Csendben behunyt szemmel mégegyszer magunk elé idéztük azt a sok szépet amit csak látni és érezni lehet, de leírni nem. Mindnyájunkon valami méla szomorúság vett erőt. Beszélni nem tudtunk, csak néztük a sötéten hullámzó tengert, mely heves ostromot intézett úszó lakunk ellen. Szerencsére — amint szokás mondani — az ijedtségen kívül mást e kis vihar nem okozott. Gyönyörű verőfényes reggel volt, midőn Fiuméba értünk. A magyar kikötőváros szomorúan lengő gyászzászlói meggyőztek bennünket, hogy mégis való a gaz merénylet, amely bennünket trónörökösünktől fosztott meg. Egy rövid séta után áthajóztunk Abbáziába, hol egy rövid kis sétát tehettünk csak, mert, sajnos, időnk nagyon fogytán volt. Nem is igen merem ide írni, hogy a pénzünk már szinte el is fogyott. Ebéd után vonatra szálltunk, mely zakatolva vitt el bennünket a bűbájos tenger mellől. A nap lenyugvóban volt. A tenger ismét elibénk tárult. Festői tehetség, tegvedd elő legigazatmondóbb ecsetedet, hogy visszatükröztesd egy parányi részét a „való“-nak. A nap aranycsóvái ezer színben ragyognak a játszi hullámokon. Az imént még zajos, egymást megdühödve kergető hullámok mintha megszelídültek volna a komor est közeledésére. Ilyenforma a naplement a tengeren. De ezt leírni nem lehet, ezt látni, nem olvasni kell! A vonat egyhangú zakatolással robog tova s mi mindjobban jobban távolodunk el a tengertől. Alig tudtunk belenyugodni abba, hogy el kell tőle válnunk. — Most, hogy gondolatban ismét átélem az elmúlt, de feledhetetlen perceket, nem tudok tovább menni gondolataim fonalán, írni és irni szeretnék a tengerről, de nem tudok, csak érzem csodás lenyűgöző varázsát. A vonatban csendben alszunk mindnyájan s álmunkban elvonul előttünk Velence s a tenger, mint egy égi, tündéri panoráma. Közeledünk Pesthez, a prózai valóság szétront minden édes álmot. Fáradtan siettünk át a Nyugati pályaudvarra. 5-en elszakadtak tőlünk, tizenhárman vagyunk. Csendben foglaljuk el helyünket s egykedvűen nézegetjük az ismert vidéket De midőn a vonat befut a hírös város pályaudvarába, mégis soknak hagyta el az ajkát e pár szó: „Csakhogy itthon vagyunk!“ . .. Fővárosi levelek. A kötelesség útján. Lehetetlen szívig érő meghatottság nélkül olvasni a király manifesztumát. A fáradt vándor, nyolcvanöt esztendő súlyával a vállán, megáll egy pillanatra, hogy e dermesztő szerencsétlenség hatása alatt körülnézzen, s pár percet szenteljen a fenséges mártírok emlékének, azután letörli a könnyet, mely szemébe lopódzott, s felemelt fővel megy tovább hivatása utján. A fájdalomnak valami magasztos himnusza ez a manifesztáció. Beszél a hű munkatársról, akit a kötelesség teljesítés közben ragadott el egy aljas merénylet; beszél a hőslelkű hitvesről, aki rendületlen bátorsággal tartott ki ura mellett, és lelke mélyéig megindulva beszél a szegény három árváról, akikre kimondhatatlan fájdallmat zúdított a sors. És miközben fárasztó útján megállva, egy pillanatra visszatekint, megemlékszik arról a közel hetedféltized esztendőről, amely alatt megosztotta népének minden örömét és bánatát. De mit láthatott a saját életében. Oly kevés örömet és oly rengeteg csapást. Alig lehet felsorolni a megpróbáltatások hosszú sorozatát. A bájos fiatal leány, akit selyem ruhájának fellobbanó tüze éget el; az egyetlen daliás fiú, ki a hirtelenül lesújtó végzetnek áldozata lesz; fiatal sarja az ősi fának, aki vadászaton múlik el váratlanul; majd mindezek koronája, „hitvesem, trónom ékessége“, akinek nemes szivét gyilkos tőr járja át, majd e hitvesnek hozzá méltó nővére, aki megrendítő körülmények között jótékonyságának esik áldozatul. Ki tudná felsorolni valamennyit. És ez a nagylelkű aggastyán, mint mindig, úgy most sem tud másban vigasztalást találni, mint Isten iránt való rendületlen hitében, s kötelességének teljesítésében. Letörli a könnyet, mely elönti szemeit — mely elöntötte annyiszor, hogy megint csak a nagy britt költő szavai jutnak az ember eszébe, amelyet az agg Yorky hercegasszony szájába ad : „A búnak láttam több mint nyolcvan évét, S minden örömperc gyászheten szörött meg, s azután felemelt fővel megy tovább — [magasságok felé _____1914. julius 13. Hétről-hétre. Az elismerés akkor igazi és mély, ha nem keresi az ünneplés vásári lármáját, hanem megelégszik szükebb környezettel. A külső disz, nagyhangú szónoklatok, példaállítások helyett ilyenkor igazán szívhez szólóan bensőségteljes. Ilyen csendes, de annál melegebb elismerében volt része az elmúlt héten ifj. Dömötör Pálnak. Az ifjú jelző bár nem illeti őt meg azért tettereje, energiája, szíve és munkakedve az örök ifjú jelző használatára méltán jogosítja, a törvényesen előírt formák szerint azonban nem lévén többé öregebb Dömötör Pál megszűnt az ifjú jelző használata. Annál inkább illik rá azonban „a mi Palikánk“ becéző jelző. Kora reggeltől késő estig egyik gazdaságából ki a másikba be szokott járni a „mi Palikánk“. Dél rekkenő heve épp oly kevéssé tartja őt munkájában vissza, mint a zúgó szélvész, vagy a mindent tönkre tevő zivatar. Dömötör Pál ott van mindenütt a hol saját vagy a más érdeke megkívánja. Hány agyonszorongatott adós tartozik neki hálával, mennyi igazságos bírói ítélet meghozatala történt az ő nagy gazdasági szakismeretének igénybe vételével, mennyi fuldokló anyagi viszonyok közt szenvedő nyerte vissza az ő tanácsa és kalácsa révén elveszettnek hitt vagyonát. „A mi Palikánk“ segített mindenkin jó szóval, tettel, pénzzel, maggal — s mikor hálás köszönetünket akartuk neki kifejezni — akkor már eltűnt mellőlünk, — ment tovább segíteni másokon. Milyen csodálatos energiájú, fáradhatatlan gazdag, azt nem kell e soroknak elregélni. Nyílt titok ez; fogalom, valóságos szállóige. Terméketlennek, használhatatlannak jelzett területek mint lettek az ő tanácsa vagy keze munkája révén egy-egy Kánaánná! Ahol eddig csak a szellő élt meg s nem tudott 2—3 birka eltengődni ott ő végtelen