Kecskeméti Hiradó, 1915. január-június (3. évfolyam, 2-30. szám)

1915-01-11 / 2. szám

2. szám. — 2. oldal. Kecskeméti Híradó 1915. január 11. A harctéri helyzet. — Katonai munkatársunktól. — Pt, y *— Az elmúlt hét sok tekintetben igen eredményes volt a szövetségesek küzdel­mére nézve. Mindenek előtt megállapítható, hogy a nagy garral beharangozott francia­­angol offenziva — szétomlott. A halálos el­szántsággal keresztül vitt támadások mind megtörtek a németek szívós védekezése s igen gyakran nagy eredménnyel keresztül vitt ellentámadásain. Leghevesebb harcok voltak Argonnokban és Flandriában. Az eredmény mindkét helyen a német fegyve­reké volt. Az Argonnokban nemcsak a föld felett, a levegőben, hanem még a föld alatt is folyik a harc. Egy-egy ügyes német árkász csapat olyan ügyesen dolgozik, hogy nem ritkán 200 méter hosszú, ostrom által megközelíthetetlen francia lövészárok a le­vegőbe röpül. Mire a cafrangokba szétsza­kadt katonák tagjai lehullana­k a földre, már a németek megszállva tartják a ro­mokat. Keletporoszországban minden csendes. Ott az ellenfelek erősen beásva szembe néznek egymással a­nélkül, hogy egymás komolyabb megtámadására gondolnának. Lejebb Varsó körül folyton dühöng a harc immár 3-ik hete, legfeljebb akkor van némi nyugalom, ha áthatlan, sűrü köd terül le a Bzura-Visztula széles völgyére. Mikor azon­ban felszáll a köd, a német ágyuk meg­kezdik halált hozó lövedékeik szórását s a dombok mögött támadásra induló német szuronyok villognak. Úgyszólván minden óra meghozza a maga fontos sikerét, amit egyetlen hatalmas, ellenállhatatlan támadás­sal megkoszorúzni Hindenburg erősen ké­szülődik . . . Mi a terve tulajdonképen Hindenburg­­nak ? Ezt szeretné megfejteni tudni az egész világ, különösen pedig az orosz ve­zérkar. Nikolaj Nikolajevics nagyhercegnek szörnyű nehéz gondokat is okoz nagy el­lenfele Hindenburg szfinksz tábornok úr. Még talán cári álmairól is lemondana, ha egy kis bepillantást nyerhetne a nagy had­verő vezérkari térképébe. Valószínű azon­ban, hogy kíváncsisága igen hamar kielé­gítést fog nyerni, különösen ha egy kissé — megkeményedik az idő. Milyen különös tünemény is az, hogy edddig a hideg volt Oroszország legna­gyobb szövetségese, most pedig — az esős, lágy idő. Mennyit köszönhet ennek az idő­snek a szlávság — ki sem lehet mondani. Mi lenne most, ha a korán beköszöntött hideg idő tartós lett volna? Hol lennének Hindenburg és Conrád hős katonái ? Mi lenne Szerbiával? Ám a mostoha időjárás legfeljebb hát­ráltatja, de nem teszi lehetetlenné a had­műveletek folytatását. A szövetséges sere­gek az egész északi fronton igen nagy küzdelmeket folytatnak. Déllengyelország és a Nida melléke diadalmasan előre haladó katonáink „Rajta“ kiáltásától hangos s le­jebb a Kárpátok felé Görbéénél az oroszok minden kétségbeesett támadása véresen omlik össze hős katonáink ellentámadásai előtt. Az oroszok tehát ott igyekeznek si­kereket elérni, ahol valami kilátásuk nyillik rá. Megmozdultak tehát Bukovinában s né­hány kilométert előbbre jöttek. Tovább azonban nem merészkednek, mert ott áll szemben velük Fischer csendőrezredes válogatott csapataival. A Kárpátok felől tör be tehát a gyü­­levész horda. Itt azonban méltó fogadtatá­sukról gondoskodva van. Már olyan sok­szor megmutatták hős magyar katonáink, hogy a Kárpátok a muszka betörőknek csupán temetőül jó. Megállásuk itt nincs, minden előre tett lépésük egy-egy biztos vereségük kilátását hordja méhében. Ám Nikolajevics Nikolaj őfensége csak áldozni tud, de ezt aztán — gavallérosan. Hiába még sok kiirtani való söpredéke van Ke­­leteurópának s egész Ázsiának . . . Van azonban még valami, ami meg­­magyarázhatóvá teszi ezt a halálos áldozat hozást az oroszok részéről. Ha már ugya­nis nem sikerül a szerbeknek segítségül menni, legalább is demonstrálni óhajtja a nagy hadseregvesztő, hogy nem akaratán, áldozatkészségén mullott a segítségnyújtás. Przemysl kemény dió s az ott levő 250 ezer katonából rövid időre el lehet vonni rablókalandozásra néhány ezeret . . . Így gondolkozik a muszka vezérkarnak csupán utasításokat osztogató Nikolaj nagyherceg. Szerbia pedig készül végzetére, ami nem fog késni, mihelyt az idő kedvezni fog támadásainknak. Nagy érdekek kíván­ják most a balkáni helyzet tisztázását. Al­bánia megmozdult s az összes semleges balkán-országok útjában áll már Szerbia feloszlásnak indult teteme. Szerbia eltűnése igen nagy mértékben elősegítené a béke­kilátásokat is.* Ez a mai harctéri helyzet. Most pedig igyekezzünk egy kissé a jövőbe nézni. Mit hoz nekünk a ránk következő hét? Nehéz feladat távol a harctértől jóslásokba bo­csátkozni, de amennyire a katonai érdekek sérelme nélkül lehetséges, megkíséreljük. Ha keményre fordul az idő, Hindenburg megközelíti Varsót, ostrom alá fogja s ka­tasztrofális helyzetbe hozza az orosz jobb­szárnyat. Nagy orosz erőfeszítések színhelye lesznek a Kárpátok környéke, de mi ké­szen állunk. Franciaország pihenni fogja kudarcos offenzívájának fájdalmas sebeit, míg a németek nagy sikereket fognak el­érni. Szerbia pedig elindul végzete elé s Anglia ideges félelme a német invázió miatt nyomós okok miatt növekedni fog. Mindennek egyetlen feltétele száraz­földön a — hideg, tengeren az erős hul­lámverés és a — köd. Ár—­. Az oroszok Bártfán Egy édes anya levele Kecskeméten levő gyermekeihez. A női, illetve anyai szív életmeg­figyelésével, keresetlenséggel s tárgyilagossággal megirt levél egyike a háborús emlékek legszebbi­­kének. Eredetije Kecskemét város levéltárában lesz elhelyezve. Bártfa, 1914. dec. 22. Édes Gyermekeim! Gondolom, tudjátok már, hogy Bárt­fán voltak az oroszok. De hála a jó­­ Istennek, csak nyolc napig tartott a pün­kösdi királyságuk. Amit mink nagymamával átszenvedtünk, azt leírni nem lehet. A rémnapokat egész rokonságunkból csak mi ketten éltük át. Még a szomszé­dok is elmentek. Próbálok, csak úgy nagy­jából leírni nektek valamit. Nov. 30-án a mi katonaságunk elfoglalta a sáncokat, azok egész Vimbergen végig a Kálvária fölött a Sub­uskán voltak az ágyukkal együtt. A többi katonaság elvonult, de csak gyalog. A vo­natot meg a lakosságnak hagyták. Menekült, aki csak tudott. Mikor láttam, hogy milyen üres maradt a város, én is menni akartam, de nagymama nem akart menekülni, én meg őt egyedül nem akartam itt hagyni. Már az éjszaka is rémes volt. Oly csend volt az egész városban és mind ketten voltunk­­ az egész utcában. Reggel korán mentem valakit keresni, hogy jöjjön hozzánk. Aztán jött egy szegény ember feleségével és négy gyermekével, meg egy öreg asszony. 1-én nyolc órakor megszólaltak az ágyuk. Iszo­nyatos egy nap volt ez! Bár már az ide­­geim megszokták az ágyú hangját, de oly közvetlen közelből rettenetes. Csak úgy ren­gett a föld, az ablakok zörögtek, a srapne­lek iszonyú füttyel repültek, a géppuskák szóltak. Azt gondoltam, beleőrülök a zajba. Mikor a tüzelés egy kicsit szünetelt, kimentem az udvarra a kúthoz, hogy egy kancsó vizet hozzak be, akkor egy srapnel­l fütyült a levegőben, én jobbra húzódtam ebben a pillanatban egy orosz golyó süvít­­tett el a bal karom mellett és a falba fúró­dott. A srapnelteli önkéntelen félelem men­tette meg talán az életemet. A golyót ej­tettem emlékbe. Én csak állva maradtam vagy a légnyomástól, vagy az ijedségtől, nagymama azonban csakhamar bevonszolt. És a pokoli zaj tartott d. u. 3 óráig. Akkor nézünk a Vimbergre és látjuk, hogy csak úgy özönlik le a hegyen az ellenség. Elárasztották itt az egész mezőt és a ker­tünket. Mert a mi kertünkben lövészárkok voltak ásva. Mikor bejöttek a muszkák, csak kenyeret kértek. És kutattak a mi katonáink után. Végre kénytelenek voltunk nekik szál­lást adni. A Bandi bácsi és a nagymamáék lakása tele volt félelmetes kozákokkal. Gon­dolhatjátok, hogy mit álltunk ki. Egész éjjel járkáltak és főztek. Reggelre az egész vá­rosban levő üzleteket kifosztották, az üresen maradt lakásokat szintén. Nekünk is nagyon­ sok kárunk volt, a mi fehérnem­űt és élelmi A reánk, monarchiánkra és hű német szövetségesünkre erőszakolt ti­­táni harcban eddigelé csupán egy nemzet sietett igaz ügyünk támoga­tására, egyedül a török császárság volt az, mely híven évtizedes kipró­bált barátságához, részt kért magának a közös ellenség ellen. A török nép így megosztja velünk Európa nyugal­máért és szabadságáért vívott tusánk veszélyeit és fáradalmait, Törökország szert a pincébe eltettünk, azt mind elvitték. Pedig jól hallottuk, hogy mikor jártak ott, de nem mertünk még mukkanni sem. A méhest is feldúlták, a mézet elvitték, a mé­hecskéket elpusztították. Egy­szóval ők csak romboltak és ra­boltak, de dicséretükre legyen mondva az, hogy az itt maradt lakosságot nem bántot­ták szóval sem. Nagyon sok kárt csináltak, egyszóval kifosztották a várost. Én már­­ egészen oda voltam, vártam, hogy nem jön-e segítség? Végre 8-án újra megszólaltak az ágyuk Kolossó mellett és Sárospatakon és szóltak egész nap. Mi meg imádkoztunk, hogy szabadítson meg bennünket az oroszok kezeiből. Végre elvonultak, de a nagy fürdői hidat felgyújtották maguk mögött. És 9-én meg volt a nagy öröm, jöttek már a mi hős katonáink. És akinek maradt még valami kis ennivalója, az vitte a katonáinknak. A 8-iki csatában 8.000 orosz esett el. Nagyon sok van eltemetve itt a kertben is. Ha látnátok fiacskáim a mi kertünket, ho­gyan néz ki ! Kerítése nincs és minden fá­hoz 4—5 ló van kötve és egész tábor van a sátrakból. Ezenfelül még négy tiszt is van nálunk. Az idő itt elég enyhe, csak az eső esik. Ilus itt van most és ennek nagyon örülök. A karácsonyunk nagyon szomorú lesz. Bár már két hete, hogy az ellenség elvonult, de az üzletek még most is úgy vannak és semmit, de semmit nem lehet kapni. Ma még lisztet sem igen lehet venni. 1 kg. liszt 1 . Felhívás a magyar társadalomhoz.

Next