Kecskeméti Közlöny, 1919. augusztus (1. évfolyam, 1-17. szám)

1919-08-07 / 2. szám

Kecskemét, 1919 augusztus 7 Csütörtök I. évfolyam 2. szám KECSKEMÉTI KÖZLÖNY Előfizetési ára: Felelős szerkesztő: Dr. KISS ENDRE Szerkesztőség: Rákóczi-ut 5. szám. Egész évre .......... 60 kor. _ . . „„ ——— .. Kiadóhivatal: Arany János-u. 6. sz. Fél évre . ..............................30 _____________ Egyes szám ára 30 fillér - Merttelen­k minden nap Hirdetéseket felvesz a kiadóhivatal. A kommunista világcsalás apróbb piócái és titkos barátai, akik közreműködtek a háború immár a kilencedik hónappal való megoldá­sában s az országot a csődbe, ínségbe és megszállás alá juttatták, még min­dig nagyon megelégedett arccal jár­kálnak közöttünk szabadon. Igaz, hogy megelégedést mutat­hatnak a tatárjárás borzalmaival egy rangban álló működésük fölött, tény­leg a hazát és a magyar fajt ehhez hasonló istencsapása Muhi és Mohács óta nem érte. Hiszen ezen ország egymásután négyszer vesztette el a háborút a rö­vid háromnegyed év alatt. Elvesztette a múlt év októberé­ben, mikor a monarchia seregeit szét­verték, elvesztette másodjára akkor, midőn a Károlyi Mihály-féle kormány a hadsereget szétzüllesztette és orszá­gunk megvédését lehetetlenné tette, harmadszor, mikor Károlyi az orszá­got a bolsevisták kezére átjátszotta, végre most, midőn Kun Béla vörös hadserege szétzüllött, letette a fegy­vert s az ország és Budapest román megszállás alá került. Teljes a züllés mindenfelé. A régi rend összetörve, a helyét elfog­lalni készülő kommunista uralom idét­len, koraszülött intézményei tetejükbe omolva s ezek fölött a megszállás, az átmenet legnehezebb napjai oly óriási feladatok elé állítja városunk társadal­mát, hogy a megtorlás munkája nem halad elég gyorsan. Hozzájárul ehhez még városunk törzsökös lakosságát jellemző higgadt önuralom és józan mérséklet. De tévedés volna azt hinni, hogy az önuralom megalkuvás, hogy a mér­séklet felejtés. Mélyen be van írva a kecskeméti szívekbe az engesztelhetetlen, oltha­­tatlan gyűlölet a kommunizmus ha­zugságai, nyílt és titkos vezetői ellen, akik városunkra, népünkre annyi szen­vedést, bajt, romlást hoztak. Nem por­ladtak még el a szentkirályi áldoza­tok tetemei, nem száradt fel a célta­lan feláldozott vörös katonák hozzá­tartozóinak könnye. Sajnos, hogy a tiszta magyar lé­lekben a megpróbáltatások ezt a tőle legtávolabb álló érzelmet is felkeltették. Hisszük és valljuk, hogy ezen gyűlölet kirobbanására nem lesz szük­ség s a nagy, új átalakulásban egyet­­értésre talál mindenki, polgár és mun­kás s egyetértő működés biztosítása érdekében a hazáért s annak jobb jövőjéért lemondani és nélkülözni kész lesz. Most pedig az átmenet alatt tü­relem s ezerszer türelem! Félre a ki­­csinyeskedéssel, ne üljetek fel az ug­­ratóknak, személyes érdekek közbe ne szóljanak s alapozzuk meg Kecs­kemét jövendő társadalmát úgy, hogy abban földmives és ipari munkás meglelje a megillető helyet, de amely­ben épugy számot tesz a kecskeméti 7000 kis- és középbirtokos, szőlős­gazda, házbirtokos, az 1000 önálló kisiparos, a pár ezer köztisztviselő és magánhivatalnok, a szellemi munkás és a félezer kereskedő, de ahol a le­­vitézlett kommunista agitátorok többé fel nem támadhatnak s a szeretet, egyetértés alapján megalkotott szilárd rend és fegyelmezett társadalom egy­séges sorait a gyűlölet hirdetésével megbontani nem tudják, ahol minden erre irányuló kísérlet páncélozott, erős karokat talál, ahol minden titokban fúrt aknát ellenakna robbant föl, ami­dőn őseink verejtékkel, tengernyi vér­rel szerzett földjén a zsákot más tartja s egy szeg vásárlásához három bizalmi engedélye szükséges. Nem, nem, sohasem következik el többet az az idő, amidőn a tisz­tességes munka szerzeményét Csáki­­szalma módra prédálják és égetik el. Tűzben próbálják meg az aranyat, tűzben lesz a szétmáló földből kemény tégla, tűzben vál­tozik át az egyszerű föld a legremekebb majolikává és tűzben lesz a vasból a leg­erősebb acél. A tűzhöz hasonló eredményeket hoz létre az emberi, a társadalmi s a nemzeti életben a szenvedések és a gyötrődések útja. Az igaz, hogy nehéz és keserves út ez és jaj azoknak, kik erre az útra tévedtek, mert sok könnyükbe, sok keserű fohászukba és sok, nagyon sok munkájukba kerül, míg a fájdalmak és szenvedések útját a megelő­­dés és boldogság útjává tudják átváltoztatni. Azért is fut, menekül minden és min­denki a szenvedésektől. Pedig hát, ha a dolgok mélyére tekintünk, akkor látjuk, hogy nem is oly rossz a szenvedések iskolájába járni, mert nagyon sok jó és nemes dolgot lehet itt tanulni, amit máshol nem szerez­hetünk meg. De jaj, ezerszer jaj annak, aki még a szenvedések iskolájában sem bírt megta­nulni okosságot és életbölcsességet, mert az ilyen egyén a pusztulás útjára lépett. És ha most széttekintünk Európa vér­rel áztatott térségein és megnézzük, minő károkat okozott az ötéves háború Francia­­országban, Romániában, Szerbiában és a többi háborút viselt államokban, szomorúan kell leszögeznünk és megállapítani azt a tényt és valóságot, hogy egy ország népe sem szenvedett oly sokat, egy ország népe sem vesztett oly sokat, mint a szétdarabolt, Magyarországban sínylődő, éhező, lerongyo­lódott magyarok. Mert noha igaz az, hogy sokat szen­vedett Franciaország, Románia, Szerbia, de most ezen országok földjén egy idegen ka­tona sem áll, területileg megr­agyosodtak, gazdaságilag megerősödtek, tehát megkapták szenvedésük jutalmát, de mivé lettünk mi koldusbotra jutott szegény magyarok ? Pedig de sokat éheztünk! Oda adtuk termésünket, mert azt mondták, hogy a harctéren küzdő fiainknak kell. Ámde midőn megjöttek fiaink a harcterekről csak arról panaszkodtak, hogy sokat, nagyon sokat éheztek. És hát hová tűnt el akkor az a sok élelmiszer, amit tőlünk elrekviráltak ? Kik bitangolták el a mi keserves és nehéz munkánk gyümölcsét? Majd a magyar kormánynak kötelessége lesz ebben a dologban világosságot teremteni ! Most csak maradjunk annál a ténynél, hogy egyaránt szenvedtünk mi itthon s fiaink meg a harctereken, mert hiszen ahová em­ber kellett a gátra, csak a magyarokat vitték oda. Hogy azután mennyi magyar vér folyt el, ki törődött azzal ? De hiszen, ha már kellett szenvedni, szívesen szenvedtünk volna, csak ne jutot­tunk volna erre a szomorú sorsra! Mert mi magyarok megszoktuk már az életnek irgal­matlan kemény ütéseit. Szenvedtünk mi már sokat és nem volt nekünk új ez, a legutolsó szenvedésünk se. Ugyanis ha végig tekin­tünk nemzetünk történelmén, azt látjuk, hogy a magyarok útja nem volt más, mint a szenvedések és kálváriák útja. Ott van a tatárpusztítás, a 150 éves török uralom, majd erre következett a német elnyomatás. És a magyarok csak szenvedtek és a magya­rok csak pusztulnak s nem volt senki, aki önzetlenül segítő jobbot nyújtott volna ne­kik ! De sok szenvedésünk dacára sem tör­tünk meg és nem pusztultunk el, mert ke­mény volt akkor a magyarlélek, mint a gyé­mánt. És megvolt benne az akarat, akit az élethez és neki élni kellett. Tehát ne féljünk, nem fogunk mi meg­halni, nem fogunk mi elpusztulni, mert „nem szül gyáva nyulat Nubia párduca.“ Kemény még azért a magyarlélek és meg­tud birkózni sok bajjal s nehézséggel. Épen most a sok szenvedés után meg kell mu­tatnunk, hogy mi tudunk és akarunk élni. Csak legalább legyen eszünk és az eddigi szenvedésből tanuljunk ! Tanuljuk meg, hogy kicsodák a magyarság oszlopai és vezérei és kicsodák annak hiénái és tévútra vezetői. Tanuljuk meg, hogy micsoda az, ami a magyart keménnyé és naggyá tudja tenni és mi volt az, ami a magyarságot bomlasz­totta s ernyedtté tette ? Értsük meg, végre valahára, hogy az erős nemzeti érzésben való nevelés és a tiszta krisztusi erkölcs teszi a magyarságot erőssé, naggyá, gazdaggá és megelégedetté.

Next