Kecskeméti Közlöny, 1919. augusztus (1. évfolyam, 1-17. szám)
1919-08-07 / 2. szám
Kecskemét, 1919 augusztus 7 Csütörtök I. évfolyam 2. szám KECSKEMÉTI KÖZLÖNY Előfizetési ára: Felelős szerkesztő: Dr. KISS ENDRE Szerkesztőség: Rákóczi-ut 5. szám. Egész évre .......... 60 kor. _ . . „„ ——— .. Kiadóhivatal: Arany János-u. 6. sz. Fél évre . ..............................30 _____________ Egyes szám ára 30 fillér - Merttelenk minden nap Hirdetéseket felvesz a kiadóhivatal. A kommunista világcsalás apróbb piócái és titkos barátai, akik közreműködtek a háború immár a kilencedik hónappal való megoldásában s az országot a csődbe, ínségbe és megszállás alá juttatták, még mindig nagyon megelégedett arccal járkálnak közöttünk szabadon. Igaz, hogy megelégedést mutathatnak a tatárjárás borzalmaival egy rangban álló működésük fölött, tényleg a hazát és a magyar fajt ehhez hasonló istencsapása Muhi és Mohács óta nem érte. Hiszen ezen ország egymásután négyszer vesztette el a háborút a rövid háromnegyed év alatt. Elvesztette a múlt év októberében, mikor a monarchia seregeit szétverték, elvesztette másodjára akkor, midőn a Károlyi Mihály-féle kormány a hadsereget szétzüllesztette és országunk megvédését lehetetlenné tette, harmadszor, mikor Károlyi az országot a bolsevisták kezére átjátszotta, végre most, midőn Kun Béla vörös hadserege szétzüllött, letette a fegyvert s az ország és Budapest román megszállás alá került. Teljes a züllés mindenfelé. A régi rend összetörve, a helyét elfoglalni készülő kommunista uralom idétlen, koraszülött intézményei tetejükbe omolva s ezek fölött a megszállás, az átmenet legnehezebb napjai oly óriási feladatok elé állítja városunk társadalmát, hogy a megtorlás munkája nem halad elég gyorsan. Hozzájárul ehhez még városunk törzsökös lakosságát jellemző higgadt önuralom és józan mérséklet. De tévedés volna azt hinni, hogy az önuralom megalkuvás, hogy a mérséklet felejtés. Mélyen be van írva a kecskeméti szívekbe az engesztelhetetlen, olthatatlan gyűlölet a kommunizmus hazugságai, nyílt és titkos vezetői ellen, akik városunkra, népünkre annyi szenvedést, bajt, romlást hoztak. Nem porladtak még el a szentkirályi áldozatok tetemei, nem száradt fel a céltalan feláldozott vörös katonák hozzátartozóinak könnye. Sajnos, hogy a tiszta magyar lélekben a megpróbáltatások ezt a tőle legtávolabb álló érzelmet is felkeltették. Hisszük és valljuk, hogy ezen gyűlölet kirobbanására nem lesz szükség s a nagy, új átalakulásban egyetértésre talál mindenki, polgár és munkás s egyetértő működés biztosítása érdekében a hazáért s annak jobb jövőjéért lemondani és nélkülözni kész lesz. Most pedig az átmenet alatt türelem s ezerszer türelem! Félre a kicsinyeskedéssel, ne üljetek fel az ugratóknak, személyes érdekek közbe ne szóljanak s alapozzuk meg Kecskemét jövendő társadalmát úgy, hogy abban földmives és ipari munkás meglelje a megillető helyet, de amelyben épugy számot tesz a kecskeméti 7000 kis- és középbirtokos, szőlősgazda, házbirtokos, az 1000 önálló kisiparos, a pár ezer köztisztviselő és magánhivatalnok, a szellemi munkás és a félezer kereskedő, de ahol a levitézlett kommunista agitátorok többé fel nem támadhatnak s a szeretet, egyetértés alapján megalkotott szilárd rend és fegyelmezett társadalom egységes sorait a gyűlölet hirdetésével megbontani nem tudják, ahol minden erre irányuló kísérlet páncélozott, erős karokat talál, ahol minden titokban fúrt aknát ellenakna robbant föl, amidőn őseink verejtékkel, tengernyi vérrel szerzett földjén a zsákot más tartja s egy szeg vásárlásához három bizalmi engedélye szükséges. Nem, nem, sohasem következik el többet az az idő, amidőn a tisztességes munka szerzeményét Csákiszalma módra prédálják és égetik el. Tűzben próbálják meg az aranyat, tűzben lesz a szétmáló földből kemény tégla, tűzben változik át az egyszerű föld a legremekebb majolikává és tűzben lesz a vasból a legerősebb acél. A tűzhöz hasonló eredményeket hoz létre az emberi, a társadalmi s a nemzeti életben a szenvedések és a gyötrődések útja. Az igaz, hogy nehéz és keserves út ez és jaj azoknak, kik erre az útra tévedtek, mert sok könnyükbe, sok keserű fohászukba és sok, nagyon sok munkájukba kerül, míg a fájdalmak és szenvedések útját a megelődés és boldogság útjává tudják átváltoztatni. Azért is fut, menekül minden és mindenki a szenvedésektől. Pedig hát, ha a dolgok mélyére tekintünk, akkor látjuk, hogy nem is oly rossz a szenvedések iskolájába járni, mert nagyon sok jó és nemes dolgot lehet itt tanulni, amit máshol nem szerezhetünk meg. De jaj, ezerszer jaj annak, aki még a szenvedések iskolájában sem bírt megtanulni okosságot és életbölcsességet, mert az ilyen egyén a pusztulás útjára lépett. És ha most széttekintünk Európa vérrel áztatott térségein és megnézzük, minő károkat okozott az ötéves háború Franciaországban, Romániában, Szerbiában és a többi háborút viselt államokban, szomorúan kell leszögeznünk és megállapítani azt a tényt és valóságot, hogy egy ország népe sem szenvedett oly sokat, egy ország népe sem vesztett oly sokat, mint a szétdarabolt, Magyarországban sínylődő, éhező, lerongyolódott magyarok. Mert noha igaz az, hogy sokat szenvedett Franciaország, Románia, Szerbia, de most ezen országok földjén egy idegen katona sem áll, területileg megragyosodtak, gazdaságilag megerősödtek, tehát megkapták szenvedésük jutalmát, de mivé lettünk mi koldusbotra jutott szegény magyarok ? Pedig de sokat éheztünk! Oda adtuk termésünket, mert azt mondták, hogy a harctéren küzdő fiainknak kell. Ámde midőn megjöttek fiaink a harcterekről csak arról panaszkodtak, hogy sokat, nagyon sokat éheztek. És hát hová tűnt el akkor az a sok élelmiszer, amit tőlünk elrekviráltak ? Kik bitangolták el a mi keserves és nehéz munkánk gyümölcsét? Majd a magyar kormánynak kötelessége lesz ebben a dologban világosságot teremteni ! Most csak maradjunk annál a ténynél, hogy egyaránt szenvedtünk mi itthon s fiaink meg a harctereken, mert hiszen ahová ember kellett a gátra, csak a magyarokat vitték oda. Hogy azután mennyi magyar vér folyt el, ki törődött azzal ? De hiszen, ha már kellett szenvedni, szívesen szenvedtünk volna, csak ne jutottunk volna erre a szomorú sorsra! Mert mi magyarok megszoktuk már az életnek irgalmatlan kemény ütéseit. Szenvedtünk mi már sokat és nem volt nekünk új ez, a legutolsó szenvedésünk se. Ugyanis ha végig tekintünk nemzetünk történelmén, azt látjuk, hogy a magyarok útja nem volt más, mint a szenvedések és kálváriák útja. Ott van a tatárpusztítás, a 150 éves török uralom, majd erre következett a német elnyomatás. És a magyarok csak szenvedtek és a magyarok csak pusztulnak s nem volt senki, aki önzetlenül segítő jobbot nyújtott volna nekik ! De sok szenvedésünk dacára sem törtünk meg és nem pusztultunk el, mert kemény volt akkor a magyarlélek, mint a gyémánt. És megvolt benne az akarat, akit az élethez és neki élni kellett. Tehát ne féljünk, nem fogunk mi meghalni, nem fogunk mi elpusztulni, mert „nem szül gyáva nyulat Nubia párduca.“ Kemény még azért a magyarlélek és megtud birkózni sok bajjal s nehézséggel. Épen most a sok szenvedés után meg kell mutatnunk, hogy mi tudunk és akarunk élni. Csak legalább legyen eszünk és az eddigi szenvedésből tanuljunk ! Tanuljuk meg, hogy kicsodák a magyarság oszlopai és vezérei és kicsodák annak hiénái és tévútra vezetői. Tanuljuk meg, hogy micsoda az, ami a magyart keménnyé és naggyá tudja tenni és mi volt az, ami a magyarságot bomlasztotta s ernyedtté tette ? Értsük meg, végre valahára, hogy az erős nemzeti érzésben való nevelés és a tiszta krisztusi erkölcs teszi a magyarságot erőssé, naggyá, gazdaggá és megelégedetté.