Kecskeméti Közlöny, 1920. január (2. évfolyam, 1-25. szám)

1920-01-01 / 1. szám

Kecskemét, 1920. január 1. Csütörtök I­. évfolyam 1. szám. ~ ~ ~ ~ ~ ^ k 99 m ij m y —————————------------------1 ....................... Előfizetési ára: Fei8tö8 82erkeMtf. Dr. Ki­ss ENDRE Szerkesztőség: III.ker.,Szabadság-tér Egész évre...........................120 kor. _ __ ................................. o . 1. szám, II. emelet 3 ajtó. o o Fél évre.................................60 _______________Egyes szál éra 50 fillér - Megjelenik minden pap____________Kiadóhivatal: Arany János-u. 6. az. Második évfolyam első száma jelenik ma a „Kecskeméti Köz­lönyének. 1919. augusztus 5-én indítottuk útnak az első számot, akkor, amidőn telje­sen tájékozatlanok valünk arról a hatalmas lendületről, ami pár nap múlva Budapestről Friedrich István kezdeményezésére az egész országot bejárta. Tájékozatlanok valünk, de mégis megéreztük, hiszen a szívünkből fa­kadt, évtizedek óta hirdetjük, hogy Magyar­­országon csakis a keresztény kurzus a jogo­sult, s a megváltást csakis ez a kurzus hoz­hatja meg. Az első számot ketten csináltuk, a má­sodik számhoz már az együttérző lelkek hat­hatós szellemi támogatása, impozáns módon nyilvánult meg. Egycsapásra meghódítottuk a közönséget és aznapon, amidőn Friedrich István a Peidl kormányt elzavarta, Kecskemét már a keresztény és nemzeti politika alapján állott. Az elsőt két szám hatalmas hatása után megértük az első elgáncsolást. A románok azon címen, hogy a hadosztálynál nincs cen­zor, egy heti hallgatást parancsoltak. Jól tudjuk, hogy e betiltás, mely oldalról szár­mazó nyomás következménye volt, egy heti munkával sikerült kivédeni, s augusztus 13-án útnak bocsájtottuk a harmadik számot. A románok ez időben még tájékozatlanok vol­tak a Friedrich kormány céljáról és erejéről, pár napig elég szabadon írhattunk. A hato­dik számunktól kezdve, azonban kérlelhetet­lenül működött a cenzúra, posta- telefon­, tá­víró forgalom szünetelt, a személyforgalom megnehezítve, úgy hogy csak állandó futár­járat útján tudtuk az összeköttetést Buda­pesttel fenntartani és az ottani fontos, a magyarság életébe vágó eseményekről a kö­zönséget tájékoztatni. A budapesti lapok­ példányai, csak szór­ványosan jutottak el Kecskemétre, kiadóhi­vatalunk a közönség valóságos ostromának volt kitéve. Lapunk megjelenésének idején nagy nehézségekkel küzdöttünk, nem volt szabad megírnunk azt, amit éreztünk, de már azál­tal is, hogy a kormányrendeleteket, így töb­bek között a fehér pénz lebélyegzéséről szóló rendeletet, mielőtt a románok észhez kaptak, közöltük, a vidék teljes jogbizonytalanságába bizonyosságot vittünk. A román cenzúra mind ridegebb lett velünk szemben, az aknamunka mind erősebb és szeptember 5 én megértük a második betiltást. Ennek az indító okairól, piszkos hátteréről még nem lebbentjük le a leplet, nem akarjuk, hogy az izzó szenve­délyek az itt lévő bűnösök ellen irányuljanak. Egy hónapi munkával újra szóhoz ju­tottunk. Október 6-án jelent meg a 22-ik számunk, s azóta — kezdetben még a román cenzúrával küzdve — szakadatlan haladás és fejlődés a pályánk. Lapunk bátor és meg nem alkuvó hangja a rokon lelkeket mind maga köré vonta, s ma már olyan aparátus­­sal dolgozunk, amelyre bármely vidéki lap büszke lehet. S mi is megnyugvással tekin­tünk vissza az ó-évre: a Kecskeméti Közlöny első évfolyamának kilencvenkét számára. Senkitől anyagi támogatást el nem fo­gadva, a kecskeméti sajtót kiragadtuk a nemzetköziek kezéből s haladunk tovább az egyenes uton, amelyről nincsen letérés, hátrafelé tekintgetés, s amely az új, a nem­zeti az egységes keresztény Magyarország felé halad. Megnyugvással tekintünk vissza az ó évre és bizalommal tekintünk a jövőbe, m­ert tudjuk, hogy olvasó közönségünk az új év­ben is velünk marad a nagy után ... . A menekült tisztviselők. írta: Szabó István. Napról-napra olvashatunk egy-egy hí­­recskét róla, hogy az ország különböző vi­dékeiről menekülni kényszerült tisztviselők egyrészt az elszakított országrészek és a szűk térre szorult anyaország közötti kapcsolat megteremtésére, másrészt érdekeik istápolá­­sára, hihetetlen nélkülözéseik, szenvedéseik enyhítésére egyesületekbe tömörülnek. A minap Kecskeméten is megalakult a menekült tisztviselők egyesülete, elnökké­ egy­­hangúlag Szombatfalvi Majthényi polgár­­mestert, alelnökké pedig Tomcsányi tanfel­ügyelőt és Koncz járásbírót választván meg. Az egyesület megalakulásával elérkezett a pillanat, amikor végre Kecskemét városában is foglalkozni kell a menekültek ügyével és elérkezett az alkalom, de talán az utolsó perc is, amikor megfelelő formában Kecs­kemét város társadalmának is tennie kell valamit a menekült közalkalmazottakért. A jelen soroknak nem az a célja, hogy a menekültek válságos helyzetét tárja fel és a felsegélyezés módozatait világítsa meg, habár napról-napra hasábokat lehetne írni a heteken át kint a pályaudvaron teherkocsik­ban sínylődő tisztviselő-családok szomorú sorsáról, tengernyi szenvedéséről, meg azok­ról a bankettekről, táncmulatságokról, ame­lyeken az odalódulók jelentékeny része he­lyet sem kap. Ezen alkalommal a minden városban és városkában, sőt talán a faluk majd mindegyikében is feltalálható menekült­ közalkalmazottak karakterét kívánjuk meg­rajzolni. Tehát kik is azok a menekült tisztvi­selők ? Azt hisszük, hogy nem túlozunk, ha azt állítjuk róluk, hogy ők a magyar fajnak és ezen belül a magyar tisztviselői karnak a leggyönyörűbb kikristályosodásai, a jellem­szilárdságnak, a magyar fajisághoz való hű­séges ragaszkodásnak és az önfeláldozó ha­zaszeretetnek korunkban igazán bámulatosan kimagasló példaképei, a magyar nemzeti gondolatnak önkéntes és ez idő szerint ta­lán az egyedüli mártírjai, katonák, akik a harctér és annyi sok egyéb összeomlás után a szegénységtől a meztelenségig lerongyoló­dott tulajdon testükkel, egzisztenciájuk föl­­rugásával, a mi­ndennapi betevő falatjuk fel­áldozásával az összeroskadásig, a kitolonco­lásig, a koldusbotig védtek és védig a ma­gyar nemzeti gondolatot és a területi inte­gritást. És hogy az elszakított országrészek­ben megszűnt a közrend, a jogélet, hogy felborult, vagy felboruló félben van minden, hogy a megszállott területeknek még a nem magyar ajkú lakossága is máris epedre sóvá­rogja vissza a világszerte oly galád módon lepocskondiázott magyar imperiumot, ezért az érdem oroszlánrésze a menekült tisztvise­lőket illeti. A magyar bíró, a­­magyar tanító, a magyar vasutas, a magyar postás, a ma­gyar pénzügyi tisztviselő e­zét, munkáját és megbízhatóságát semmiféle megszálló hata­lom pótolni nem tudja, a megszállott terü­letek balkáni nívóra sülyedése pedig soha nem fogja megnyugtatni és beletörődésre kényszeríteni az ott lakó népeket, beszélje­nek bár azok akármilyen nyelven is. A történelem valamikor a legszebb lap­jaira fogja feljegyezni, hogy gyászos össze­omlásunk legszomorúbb napjaiban az ide­gen esküt megtagadó tisztviselők voltak úgyszólván az egyedüliek, akik a szó igazi értelmében vett önfeláldozásuk árán tovább folytatták immáron fegyver nélkül a magyar állameszme védelmét. Ebben az aránytalan küzdelemben az esküt megtagadó tisztvise­lők elbuktak, szűkebb hazájukból kiűzettek, vagyonukból kiforgattattak, egzisztenciájuktól megfoszttattak, családjuktól elszakíttattak, de bukásuk nemcsak, hogy le nem törtek, ha­nem hihetetlen magasságba emelte őket. Mert hogy önfeláldozásuk nem volt hiába­való, annak máris kézzel fogható jelei mu­tatkoznak. Nincs már messze az idő, amikor látni fogja az egész világ, mint omlanak össze saját tehetetlenségük folytán az elsza­kított országrészekben az idegen im­périumok. Ezt tették az esküt megtagadó tisztvi­selők eddig és hivatásukat egyáltalán nem tekintik még befejezettnek. Egyelőre tétován, idegenül, közöny és részvétlenség közepette bolyonganak a nekik szokatlan színmagyar tájakon, de máris azon tanakodnak, hogy a változott körülmények között mely utakon és módokon szolgálhatnák a legeredményeseb­ben a Százszorosán keresztre feszített, külső és belső ellenségek által versenyezve sárba tiport nemzeti eszmét. És csodálatosképen ezek a tisztviselők itt Kecskeméten is, ami­kor egyesületté tömörülnek, alakuló gyűlésü­kön legelőbben is nem sebeik feltárásáról és sajjainak mindenek fülébe harsogásáról tanácskoznak, hanem mindenek előtt azt határozták el, hogy ismeretterjesztő elő­adások tartásával minden magát szivé­ben fel fogják gyújtani és meg nem szűnnek szítani a végekről magukkal hozott amaz ok­h­ata­tlan lángot, amely a sorscsapások pél­dátlanul tömeges ránkzúdulása folytán ért­hető módon alélttá és közönyössé dermesztett magyar népet újból faji és nemzeti öntudatra fogja éleszteni és újból képessé fogja tenni ezeresztendős múltjából fakadó és még egy­általán be nem telt hivatása betöltésére. Napjainkban a menekült tisztviselők azok, akik a legközvetlenebbül és a legkéz­zelfoghatóbban viselik a háború elvesztésé­nek következményeit, ezek a honfitársaink azok, akik eddig a legnagyobb áldozatokat voltak kénytelenek meghozni magyar voltu­kért. Ezekkel a magyarokkal szemben meg kell tehát szűnnie a részvétlenségnek és kö­zönyösségnek. Azok előtt, akiket sem az oláh, sem a rác, sem a károlyizmus, sem a kinizmus nem tudott leráncigálni a haza és a fajszeretet piedesztáljáról, meg kell ha­jolnia mindeneknek s a nemzeti hála jelképe gyanánt az elismerés zászlaját kell meghaj­tania előttük Kecskemét város népének is. Ezeknek az otthonukból kiüldözött tör­hetetlen magyaroknak kétségbeejtő helyzeté­ről és talpraállitásuk módjairól talán majd egy más alkalommal! Lapunk utján befolyt hazafias adományok A Nemzeti Hadseregnek: Zombory Imre 5000 kor. Till és Varga 400 kor. Oroszországi foglyaink haza száll­ittatására: aranyat—ezüstöt: Vasváry Sárika 12 drb régi ezüstpénz, 2 drb ezüst márka, 1 drb montenegrói ezüst perper, 1 drb szerb 20 kopekos, 6 drb kis ezüst poltura és 2 drb rézpénz. Dr. Horváth Mihályné 7 drb 10 koro­nás arany, 1200 korona értékben. Tóth Klárika 1 drb ezüstkarperec, 1 drb aranygyűrű és 1 drb aranynyaklánc. Gerő Ignátz 1000 kor. Özv. Szeley Jánosné 100 kor. Szeley László 100 kor.

Next