Kecskeméti Közlöny, 1920. január (2. évfolyam, 1-25. szám)
1920-01-01 / 1. szám
Kecskemét, 1920. január 1. Csütörtök I. évfolyam 1. szám. ~ ~ ~ ~ ~ ^ k 99 m ij m y —————————------------------1 ....................... Előfizetési ára: Fei8tö8 82erkeMtf. Dr. Kiss ENDRE Szerkesztőség: III.ker.,Szabadság-tér Egész évre...........................120 kor. _ __ ................................. o . 1. szám, II. emelet 3 ajtó. o o Fél évre.................................60 _______________Egyes szál éra 50 fillér - Megjelenik minden pap____________Kiadóhivatal: Arany János-u. 6. az. Második évfolyam első száma jelenik ma a „Kecskeméti Közlönyének. 1919. augusztus 5-én indítottuk útnak az első számot, akkor, amidőn teljesen tájékozatlanok valünk arról a hatalmas lendületről, ami pár nap múlva Budapestről Friedrich István kezdeményezésére az egész országot bejárta. Tájékozatlanok valünk, de mégis megéreztük, hiszen a szívünkből fakadt, évtizedek óta hirdetjük, hogy Magyarországon csakis a keresztény kurzus a jogosult, s a megváltást csakis ez a kurzus hozhatja meg. Az első számot ketten csináltuk, a második számhoz már az együttérző lelkek hathatós szellemi támogatása, impozáns módon nyilvánult meg. Egycsapásra meghódítottuk a közönséget és aznapon, amidőn Friedrich István a Peidl kormányt elzavarta, Kecskemét már a keresztény és nemzeti politika alapján állott. Az elsőt két szám hatalmas hatása után megértük az első elgáncsolást. A románok azon címen, hogy a hadosztálynál nincs cenzor, egy heti hallgatást parancsoltak. Jól tudjuk, hogy e betiltás, mely oldalról származó nyomás következménye volt, egy heti munkával sikerült kivédeni, s augusztus 13-án útnak bocsájtottuk a harmadik számot. A románok ez időben még tájékozatlanok voltak a Friedrich kormány céljáról és erejéről, pár napig elég szabadon írhattunk. A hatodik számunktól kezdve, azonban kérlelhetetlenül működött a cenzúra, posta- telefon, távíró forgalom szünetelt, a személyforgalom megnehezítve, úgy hogy csak állandó futárjárat útján tudtuk az összeköttetést Budapesttel fenntartani és az ottani fontos, a magyarság életébe vágó eseményekről a közönséget tájékoztatni. A budapesti lapok példányai, csak szórványosan jutottak el Kecskemétre, kiadóhivatalunk a közönség valóságos ostromának volt kitéve. Lapunk megjelenésének idején nagy nehézségekkel küzdöttünk, nem volt szabad megírnunk azt, amit éreztünk, de már azáltal is, hogy a kormányrendeleteket, így többek között a fehér pénz lebélyegzéséről szóló rendeletet, mielőtt a románok észhez kaptak, közöltük, a vidék teljes jogbizonytalanságába bizonyosságot vittünk. A román cenzúra mind ridegebb lett velünk szemben, az aknamunka mind erősebb és szeptember 5 én megértük a második betiltást. Ennek az indító okairól, piszkos hátteréről még nem lebbentjük le a leplet, nem akarjuk, hogy az izzó szenvedélyek az itt lévő bűnösök ellen irányuljanak. Egy hónapi munkával újra szóhoz jutottunk. Október 6-án jelent meg a 22-ik számunk, s azóta — kezdetben még a román cenzúrával küzdve — szakadatlan haladás és fejlődés a pályánk. Lapunk bátor és meg nem alkuvó hangja a rokon lelkeket mind maga köré vonta, s ma már olyan aparátussal dolgozunk, amelyre bármely vidéki lap büszke lehet. S mi is megnyugvással tekintünk vissza az ó-évre: a Kecskeméti Közlöny első évfolyamának kilencvenkét számára. Senkitől anyagi támogatást el nem fogadva, a kecskeméti sajtót kiragadtuk a nemzetköziek kezéből s haladunk tovább az egyenes uton, amelyről nincsen letérés, hátrafelé tekintgetés, s amely az új, a nemzeti az egységes keresztény Magyarország felé halad. Megnyugvással tekintünk vissza az ó évre és bizalommal tekintünk a jövőbe, mert tudjuk, hogy olvasó közönségünk az új évben is velünk marad a nagy után ... . A menekült tisztviselők. írta: Szabó István. Napról-napra olvashatunk egy-egy hírecskét róla, hogy az ország különböző vidékeiről menekülni kényszerült tisztviselők egyrészt az elszakított országrészek és a szűk térre szorult anyaország közötti kapcsolat megteremtésére, másrészt érdekeik istápolására, hihetetlen nélkülözéseik, szenvedéseik enyhítésére egyesületekbe tömörülnek. A minap Kecskeméten is megalakult a menekült tisztviselők egyesülete, elnökké egyhangúlag Szombatfalvi Majthényi polgármestert, alelnökké pedig Tomcsányi tanfelügyelőt és Koncz járásbírót választván meg. Az egyesület megalakulásával elérkezett a pillanat, amikor végre Kecskemét városában is foglalkozni kell a menekültek ügyével és elérkezett az alkalom, de talán az utolsó perc is, amikor megfelelő formában Kecskemét város társadalmának is tennie kell valamit a menekült közalkalmazottakért. A jelen soroknak nem az a célja, hogy a menekültek válságos helyzetét tárja fel és a felsegélyezés módozatait világítsa meg, habár napról-napra hasábokat lehetne írni a heteken át kint a pályaudvaron teherkocsikban sínylődő tisztviselő-családok szomorú sorsáról, tengernyi szenvedéséről, meg azokról a bankettekről, táncmulatságokról, amelyeken az odalódulók jelentékeny része helyet sem kap. Ezen alkalommal a minden városban és városkában, sőt talán a faluk majd mindegyikében is feltalálható menekült közalkalmazottak karakterét kívánjuk megrajzolni. Tehát kik is azok a menekült tisztviselők ? Azt hisszük, hogy nem túlozunk, ha azt állítjuk róluk, hogy ők a magyar fajnak és ezen belül a magyar tisztviselői karnak a leggyönyörűbb kikristályosodásai, a jellemszilárdságnak, a magyar fajisághoz való hűséges ragaszkodásnak és az önfeláldozó hazaszeretetnek korunkban igazán bámulatosan kimagasló példaképei, a magyar nemzeti gondolatnak önkéntes és ez idő szerint talán az egyedüli mártírjai, katonák, akik a harctér és annyi sok egyéb összeomlás után a szegénységtől a meztelenségig lerongyolódott tulajdon testükkel, egzisztenciájuk fölrugásával, a mindennapi betevő falatjuk feláldozásával az összeroskadásig, a kitoloncolásig, a koldusbotig védtek és védig a magyar nemzeti gondolatot és a területi integritást. És hogy az elszakított országrészekben megszűnt a közrend, a jogélet, hogy felborult, vagy felboruló félben van minden, hogy a megszállott területeknek még a nem magyar ajkú lakossága is máris epedre sóvárogja vissza a világszerte oly galád módon lepocskondiázott magyar imperiumot, ezért az érdem oroszlánrésze a menekült tisztviselőket illeti. A magyar bíró, amagyar tanító, a magyar vasutas, a magyar postás, a magyar pénzügyi tisztviselő ezét, munkáját és megbízhatóságát semmiféle megszálló hatalom pótolni nem tudja, a megszállott területek balkáni nívóra sülyedése pedig soha nem fogja megnyugtatni és beletörődésre kényszeríteni az ott lakó népeket, beszéljenek bár azok akármilyen nyelven is. A történelem valamikor a legszebb lapjaira fogja feljegyezni, hogy gyászos összeomlásunk legszomorúbb napjaiban az idegen esküt megtagadó tisztviselők voltak úgyszólván az egyedüliek, akik a szó igazi értelmében vett önfeláldozásuk árán tovább folytatták immáron fegyver nélkül a magyar állameszme védelmét. Ebben az aránytalan küzdelemben az esküt megtagadó tisztviselők elbuktak, szűkebb hazájukból kiűzettek, vagyonukból kiforgattattak, egzisztenciájuktól megfoszttattak, családjuktól elszakíttattak, de bukásuk nemcsak, hogy le nem törtek, hanem hihetetlen magasságba emelte őket. Mert hogy önfeláldozásuk nem volt hiábavaló, annak máris kézzel fogható jelei mutatkoznak. Nincs már messze az idő, amikor látni fogja az egész világ, mint omlanak össze saját tehetetlenségük folytán az elszakított országrészekben az idegen impériumok. Ezt tették az esküt megtagadó tisztviselők eddig és hivatásukat egyáltalán nem tekintik még befejezettnek. Egyelőre tétován, idegenül, közöny és részvétlenség közepette bolyonganak a nekik szokatlan színmagyar tájakon, de máris azon tanakodnak, hogy a változott körülmények között mely utakon és módokon szolgálhatnák a legeredményesebben a Százszorosán keresztre feszített, külső és belső ellenségek által versenyezve sárba tiport nemzeti eszmét. És csodálatosképen ezek a tisztviselők itt Kecskeméten is, amikor egyesületté tömörülnek, alakuló gyűlésükön legelőbben is nem sebeik feltárásáról és sajjainak mindenek fülébe harsogásáról tanácskoznak, hanem mindenek előtt azt határozták el, hogy ismeretterjesztő előadások tartásával minden magát szivében fel fogják gyújtani és meg nem szűnnek szítani a végekről magukkal hozott amaz okhatatlan lángot, amely a sorscsapások példátlanul tömeges ránkzúdulása folytán érthető módon alélttá és közönyössé dermesztett magyar népet újból faji és nemzeti öntudatra fogja éleszteni és újból képessé fogja tenni ezeresztendős múltjából fakadó és még egyáltalán be nem telt hivatása betöltésére. Napjainkban a menekült tisztviselők azok, akik a legközvetlenebbül és a legkézzelfoghatóbban viselik a háború elvesztésének következményeit, ezek a honfitársaink azok, akik eddig a legnagyobb áldozatokat voltak kénytelenek meghozni magyar voltukért. Ezekkel a magyarokkal szemben meg kell tehát szűnnie a részvétlenségnek és közönyösségnek. Azok előtt, akiket sem az oláh, sem a rác, sem a károlyizmus, sem a kinizmus nem tudott leráncigálni a haza és a fajszeretet piedesztáljáról, meg kell hajolnia mindeneknek s a nemzeti hála jelképe gyanánt az elismerés zászlaját kell meghajtania előttük Kecskemét város népének is. Ezeknek az otthonukból kiüldözött törhetetlen magyaroknak kétségbeejtő helyzetéről és talpraállitásuk módjairól talán majd egy más alkalommal! Lapunk utján befolyt hazafias adományok A Nemzeti Hadseregnek: Zombory Imre 5000 kor. Till és Varga 400 kor. Oroszországi foglyaink haza szállittatására: aranyat—ezüstöt: Vasváry Sárika 12 drb régi ezüstpénz, 2 drb ezüst márka, 1 drb montenegrói ezüst perper, 1 drb szerb 20 kopekos, 6 drb kis ezüst poltura és 2 drb rézpénz. Dr. Horváth Mihályné 7 drb 10 koronás arany, 1200 korona értékben. Tóth Klárika 1 drb ezüstkarperec, 1 drb aranygyűrű és 1 drb aranynyaklánc. Gerő Ignátz 1000 kor. Özv. Szeley Jánosné 100 kor. Szeley László 100 kor.