Kecskeméti Közlöny, 1920. február (2. évfolyam, 26-49. szám)

1920-02-15 / 37. szám

Kecskemét, 1920. február 15. Vasárnap II. évfolyam 37. szám. KECSKEMÉTI KÖZLÖNY Előfizetési ára: Felelős szerkesztő : Dr. KISS ENDRE J Szerkesztőség: III. ker., Szabadság-tér " Egész évre........................120 kor. --------- 1. szám, II. em. 3 ajtó. Telefon: 120 Félévre..............................60 „ Egyes szám ára 50 fillér­­ Megjelenik minden nap Kiadóhivatal: Arany János­ u. 6. sz. M­üvészteelepíin­­k­. Félve szólamlok meg — Kölcseyt idézve — tisztelt közönség, látván a nevezetes több­séget, amely művésztelepeink fölött a pálcát már-már eltörni készül. Talán nem is szó­laltam volna fel én sem, ha a város pénz­ügyi bizottsága utolsó meggondolásra ki nem adja a megszüntetés kérdésének megvitatá­sát a múzeum és könyvtári bizottságnak. Remélve, hogy e szakbizottságban ér­demleges módon fognak kidomborodni a művésztelep kulturális és művészeti jelentő­ségének körvonalai, én főleg arra a népsze­­rű­len feladatra vállalkozom, hogy a „vesz­­szen” kiáltó laikus tömeg hangulatában ébresszek megértést egy olyan ügy számára, amelyet csődbe juttatott a magyar nemtörő­dömség és most pusztulását kívánja a ha­gyományos magyar rövidlátás. Vállalkoztam e népszerűtlen ügy vé­delmére, pedig jól tudom, hogy legkevesebb belső okom és érzelmi közösségem lehet erré nekem, aki mindig javíthatatlan híve és védelmezője voltam a keresztyén és nemzeti hagyományoknak, aki üldöztetéseket is szen­vedtem annak az álnok szabadkőműves tár­saságnak egymást tologató szövetségétől, amelynek alapítása s nemzetközi és destruk­tív szellemének hű fotográfiája volt a mű­vésztelep. Távol legyen tőlem, hogy Kada Elek szellemét megbántsam fentebbi kiszólásom­­mial! Amig a Katona Kör vezetésében mel­lette dolgoztam s vele kulturális dolgokról eszméket cserélhettem, volt alkalmam belátni az ő törekvéseibe, amelyek a művésztelepet is épen oly szellemi erősségéül szánták a kecskeméti magyarságnak, mint amilyen anyagi erősségünk lett Szt.­Lőrinc puszta megszerzése. Nem a Kada Elek korán megfáradod és sírba hanyatlott tevékeny kezein múlott, hogy a kecskeméti művésztelep nem lett azzá, aminek kezdeményezője szánta: egy sajátosan alföldi magyar művészkolóniává, a magyar alföld szépségeit, jellegzetes tájait és embereit szeretettel meglátó és meglát­­tató fajmagyar művészi iskolává, sőt nem még irányt adó tényezővé sem városunk mű­vészeti életében és ifjúságunk művészeti ne­velésében. Azok, akik Kada örökségét átvették, a hivatalos és hivatásos vezetők, keveset törőd­tek a művésztelep nemzeti és kulturális cél­jaival ; nem tekingettek bele a telep bel­éle­tébe, ahol szabadon tenyészett néha a leg­­szertelenebb alkotásokat produkáló művészi szabadság s vele együtt gyakran a társa­dalmi konvenciókat negligáló slendriánság is. Tagjai felvételében is nem annyira a tehet­ség és művészeti érdekek, mint inkább egy­oldalú faji és felekezeti szempontok voltak az irányadók, míg nem a kommunizmus alatt testületileg szint vallott az egész telep azok irányában, akik a magyarság és keresz­ténység jogainak és jellegének eltörlésére szövetkeztek. De hát mondta-e valaha valaki az irá­nyadók közül a művésztelep vezetőjének szemébe: nemzed művészet várunk Tőletek Uram!? Avagy figyelmeztette-e a közvéle­mény a művésztelep tagjait csak egyszer is, hogy vannak kötelességeik a keresztyén ma­gyarsággal szem­ben, amely nekik Kecske­méten otthont épített ?! — Nem emlék­szünk rája. No ha nem, hát akkor nem a művé­szek a felelősek, hanem a korszellem, amely nem tudta vagy nem akarta őket irányítani. Mert ahol a város szóvivő urai Szántó mes­ter elöl ügetése mellett radikális szövetségben lovagolnak a magyarság és kereszténység végzetessé vált teljes meggyöngítésére, ugyan hogy várhatunk ott a művészektől nemzeti érzést, szint és itt, akikről elvégre már Arany János megmondotta : művész ha­zája széles e világ! ? Mi a teendőnk tehát ? — A felelet már önként kínálkozik. Fajtudatos nemzetté, öntudatos keresz­­tyénséggé szervezni a magyarságot és — akkor lesz ismét nemzeti művészet, magyar zene és magyaros irodalom és részen emel­kedett keresztyény felfogás irodalomban és művészetben. Mert bizony Munkácsy, Ben­czúr és Szinnyei Merse a hatvanas és het­venes évek magyar eszményeket lehelő nem­zeti levegőjében lettek magyar művészekké és a nagy olasz mesterek keresztyén mű­vészete is csak hitteljes keresztyén közszel­lemből fakadhatott. Ámde viszont minthogy a művészeti alkotások épen annyira kifejezői, mint lélek­emelő, hitélesztő és fajnemesítő eszközei is a keresztyén és nemzeti érzésnek és gon­dolatnak, természetes, hogy minden öntu­datos nemzeti társadalom iparkodik is a művészeteket szolgálatába szegődtetni, cél­jainak és törekvéseinek szerves alkotó ré­szévé tenni. Ha tehát csak egy szemernyi komoly­ság van a keresztény nemzeti társadalom újjászervezési törekvéseiben — és én hiszem hogy van — az iskolák után mindjárt a mű­vészetekre kell az új honfoglalást nagy mo­hósággal irányítanunk. Mert ha igaz, hogy nyelvében él a nemzet, az is igaz, hogy mű­vészetében virágzik ki szelleme. Ez az ifjú­ság nevelője, szellemének megtermékenyítője és férfikorának gyümölcsérlelő nyara. Ha tehát még nem volna meg, most kellene megalapítani művészetünket, hogy a főváros nemzetközi légköréből és romlott er­kölcsű világából elvonva, a vidék egészséges természetes életviszonyai közt neveljünk a magyar keresztény eszmevilágnak művészi ihletségű alkotókat és tolmácsokat. Igen tisztelt közönség, a keresztény nem­zeti társadalomnak szüksége van a kecske­méti művésztelepre. Ott kell megragadnunk a legnagyobb energiával a kezdeményezést a nemzeti szellem kiépítésére, ahol legbizto­sabb várai voltak a nemzetközi érdekszövet­ségnek. Ilyen pedig elsősorban a sajtó és a művészet. De a keresztény magyar ifjúság védel­mének érdeke is azt kívánja, hogy mind­azokat az eszközöket is rendelkezésükre be­lássuk a törekvő magyar ifjaknak, amelyek segélyével felibünk kerekedtek a nemzetkö­ziek. És ha tudtunk áldozni ilyen idegen is­tenek oltárán százezreket, épen csak véreink­kel, a­­ magyar keresztény ifjúsággal szemben Akarnánk-e rövidlátásból szűkkeblűéi? lenni? Félre tehát minden kishitűséggel és rö­vidlátással, amely a művésztelep nemzeti és helyi hivatását tagadja. De félre ám a nem­törődömséggel is, amely a müvésztelepet ed­dig is engedte csak úgy szabadon tenyészni, botránkozására a nemzeti és keresztény ér­zületű közönségnek. Újra kell szervezni müvésztelepünket nemzeti szellemben s az öntudatra ébredt magyarság nemzeti céljainak szolgálatára. A szervezés és állandó irányítás munkáját pe­dig egy jóakaratú és hozzáértő, de energikus kis bizottságra kell ruházni, amelynek tudása is, kitartása is lesz a keresztény nemzeti kultúra melegágyává szervezni át művész­­telepünket. Marton Sándor. Farsang utolsó vasárnapja. A mámoros tobzódás hullámai ilyen­kor tornyosulnak legmagasabbra és hányják­­ringatják a puszta létezésnek oly igen örülő embert, hogy az a feszítő széles jókedv, amivel nem bír megbirkózni az ember, fel­emelje, vagy a sárba dobja a teremtés ko­ronáját. Szép a jókedv, ami a becsületes elvégzett munka tudatából ered. Felemelő az öröm, ha a tiszta lelkiismerettel párosul. Egészséges dolog mulatni, ha nem keressük magát a mulatást. És most ? Most, mikor már régóta a nagyböjtben vagyunk és hajh, mikor követ­kezik a húsvét, a feltámadás! — most nem tudhatunk szívből örülni. Az elmúlás olyan közel van lelkünkhöz, az igazságtalanság fe­ketéje szemünk előtt vibrál, küzdünk az élet­tel és küzdünk a kétségbeeséssel. Megfoj­tani akarnak bennünket; a hazájukból kiül­­dözöttek itt járnak közöttünk és fájdalmas — talán szemrehányó — tekintetük oly na­gyon ránk tapad. Mi és ők egy voltunk! Dicsőséges, hatalmas nemzet. Egy hazánk volt ez most ami maradt, az is a közös tu­lajdonunk. Talán bűnösök is vagyunk, talán nem is végeztünk egész munkát, talán nem is találtuk még meg a helyünket, aminthogy nagyon-nagyon elkalandozgattunk tőle min­dig. Tudjuk-e már, hogy mi volt a hibánk? Vagy még mindig benne vagyunk? Tépelődések gyötörnek. Kétségeink van­nak. Hogy kell csinálni, hogy megtaláljuk a legjobb utat ? Minden kétséges. Csak az biztos, hogy ilyen szomorú farsangunk még nem volt. Csak az bizonyos, hogy most mulatni, poharazni, Bab­esnak áldoznunk nem lehet, míg készen nem leszünk. Törjük le azt a széles jókedvet, győz­zük le azt a feszítő energiát, formáljuk, gyűrjük bele a munkába! Sokat vesztettünk, sokat kell visszaszereznünk! Emlékezés att misszió délutánjára A Katit. Nővédelmi Misszió csütörtöki finom tónusú, bensőséges délutánján a mai magyar élet két uralkodó érzése: a fájdalom és a szeretet ölelkezett; a mi fájdalmunk és a mi szeretetek, nemeslelkű asszonyok. A mi mélységes fájdalmunk életre hívta szivetek­ben a csodatevő szeretetet s ez a két fen­séges érzés egybefonódva ott élt, ott reme­gett mindnyájunk lelkében. Mindkét érzésnek erős, mélyen zengő szava van. A szeretet szava arra int, hogy ne engedjük lelkünket a kétségbeesésbe zu­hanni; fájdalmunk hangja pedig arra figyel­meztet most minden érző szivet, hogy nem szabad az otthonok kényelmébe s a tanyák dús nyugalmába beletemetkezni, mert nehéz, sorsdöntő idők járnak hazánk felett. Fájda­lom és szeretet, ha szorosan egybefonódtok, megteremtitek azt az isteni csodát, hogy az erőszakkal szétdarabolt haza testét a lelkek széttéphetetlen egysége fogja összetartani. Dobogjatok forrón asszonyi szivek, •szeretetetek erejére nagy szüksége van most drága hizánknak. Dénesné Boga Jan­a. — A szibériai hadifoglyok csomagjai. A Magyar Vörös Ker­eszt Egylet hadifogoly gyá­­molító és tudósító hivatala (V. Nagykorozta­­utca 13.) közhírré teszi, hogy a szibériai hadifoglyok részére átvett csomagokat feb­ruár 9-én a békedelegáció vonatával külön kocsiban Bécsbe irányították. A csomagokat a dán követségnek a hadifogoly iroda meg­bízottja adja át, aki a küldeményt Bécsbe kíséri.

Next