Kecskeméti Közlöny, 1920. június (2. évfolyam, 124-147. szám)

1920-06-03 / 126. szám

Kecskeenét, (329. junius 3 Cs­itortok II. évfolyam, 128. szám gJL-JgSBBL..1..-1." . . — , . 1.............■------L L.1. a h I­ ELŐFIZETÉSI ÁRA a ti ia­n­ yij év» ....................... 120 korona. Hegyed évre .......... 68 korona. E­gy hóra ............ 20 korona. Felelős szerk.­­ Dr. KISS ENDRE. Egyes szám­ára I korona. Megjelenik minden nap. Szerkesztőség ■ III. ker., Szabadság-tér I. szám, II. emelet, 3 ajtó. Telefon 120. Kiadóhivatal­­ Széchenyi-tér 5. A magyar kultúra. Irta : Dr. Koncz Mihály. A kultúra, a művelődés az emberi szel­lem legszebb világa. Ez a világ az, mely tovább tart, mint az élet, mert túléli az el­haló nemzetet. Hol vannak a hellenek és hol a kelták? Eltűntének. De a római kor fenséges alkotásaira, a büszke Palmyra rom­jaira, a karnaki és luxori nagy templomok pompás oszlopcsarnokaira, Athén régi di­csőségére — sok ezer év múltán is —­ áhí­tattal néz a késő utókor. A magyarnak van mire tekintenie múlt­jában. Fenséges és dicső kultúrára. A mi nagy királyaink, Szent István, Szent László, Könyves Kálmán, Nagy Lajos, Korvin Má­tyás koruknak legkiválóbb fejedelmei vol­tak. Elsők az államalkotásban, harcokban, a tudományok és művészetek szeretetében. Nekünk voltak nagy szabadsághőseink,­ Bocs­­kay István, Bethlen Gábor, a Rákócziak, Kossuth Lajos. Nekünk voltak nagy diplo­matáink, mint Róbert Károly — aki alatt Visegrád Európa központja volt, — a nagy Mátyás, Martinuzzi György; nekünk voltak államalapító nagy bölcseink, mint IV. Béla király, Eszterházy nádor, Bethlen Gábor, Széchényi István, Deák Ferenc. Voltak vi­lághírű tudósaink, mint Joans Pannonius, Vitéz Érsek, Werbőczy, Pray, Arany, Katona, Verancsics, Bolyai stb. A mi irodalmunk a XVI. században elsőnek ébredt fel Európa népei között. Még a németénél is hamarabb. A reformá­ció hozta meg az irodalmak újjáébredését Európaszerte. Nekünk már előbb voltak virágénekeink — hisz már Géza fejedelem alatt szent Adalbert megcsodálta az éneklő magyar lánykát. A XVI. század nekünk szülte Tinódit, Balassát, a bájos szerelmi dalok költőjét, Zrinyit, a hőst, az állam­férfit, az első magyar eposz szerzőjét, a a remek prózaírókat, Pázmányt, Szenczi Molnár Albertet, Káldit, Heltait, a mese­írót stb. A csodaszép kurucdalokat, a szen­vedő magyar lélek legszebb alkotásait, a magyar szabadságharcok siró géniusza te­remtette . . . Az építészeti alkotásokban legkiválóbb középkor, őseink buzgalmából, a mi ha­zánkban is világhírre méltó remekeket ho­zott létre : minek a pécsi székesegyház, a kassai dóm, a jáki templom, a csütörtök­helyi kápolna. Nekünk van mire tekintenünk . .. De nem volnék igazságos, ha ki nem emelném, hogy a magyar kultúra megte­remtésében a nemzetiségek is részt vettek. Nem igaz, hogy a múltban a nemzetiségek nem érezték magukat magyarnak. A magyar nemzet politikai zsenije a középkorban olyan művet alkotott, mely egyedül álló a népek történetében s mely a századok viha­rai közt fenntartotta a magyar nemzet egy­ségét. Ez volt a szent koronáról szóló tan. A XIV. században Róbert Károly és Nagy Lajos alatt keletkezett. A magyar nemes­ség volt a szent korona teste, alkotta az uralkodó nemzetet. S ennek tagja volt a tót, az oláh nemes is. Büszkének érezte magát, hogy ő magyar nemes, a szent korona tagja. Pedig egy szót sem tudott magyarul. Részt vett a magyar nemzet di­cső harcaiban, alkotásaiban. Dicső magyar hősök kerültek ki soraikból. A Frangepá­­nok, a Zrínyiek, a dicső Hunyady János, kinek nagyapja, „Both bajnok" még oláh nemes volt... A szent koronáról szóló tan és ebből folyóan az ősi alkotmányhoz való ragaszkodás megőrizte a magyar nem­zetet attól, hogy a középkorban széttago­lódjék s az újkor elején, a fejedelmi abszo­lutizmus martaléka legyen . . . De, sajnos, jött Mária Terézia csillogó korszaka. A százados küzdelmekben elfáradt, tespedésnek indult nemzet örült a csalóka lidércfénynek s bedőlt a német befolyás­nak. Leginkább a politikában. A magyar államalkotó géniusz kezdett elhalványulni. Még felragyog Deák, Széchenyi, Kossuth nagy szelleme, de aztán bírálat nélkül­ má­soljuk a törvényalkotásokban a német szel­lemet. A német szellem circumspektus, óva­tos maradisága áthasonította az önálló gon­dolkozásra termett magyar agyat s nagyobb politikai alkotásokra képtelenné tette. De le is nyűgözte. Nekünk azóta nincsenek nagy diplomatáink, nagy politikusaink. Ha kezdtek volna nőni, szárnyat ereszteni, Bécs­­ben elnyesegették a szárnyukat. Azonban a magyar kulturgéniusz még élt. A magyar lelket rekonstruáló irodalmi nagyságok, a klasszikus felújítás és a nem­zeti romanticizmus nagy méretei, Bessenyei, Berzsenyi, Katona, a Kisfaludyak, Vörös­marty, Petőfi, Arany felélénkítették a tes­pedésnek indult kedélyeket. Az újraéledt irodalom, művészet csábította s folyton csábítja, magához vonzza az idegent. Csen­des, békés kultúra fészke lett hazánk az­alatt a nyugalmas pár évtized alatt, amely 1867 óta eltelt. Van jóhirű szobrász- és festőművészetünk, zenénk, színművészeink híre bejárta a világ minden tájékát, a ma­gyar dal elterjedt a zónákon, áthatotta a bérceket, meghódította a szíveket. Vannak hazafias tanító­rendektől vezetett, vagy az állam által fentartott magasabb iskoláink jogi és egyéb akadémiáink, iskoláink, első­rangú tudományos intézeteink. Elsőrangú agrikultúránk, lisztünk, borunk, gyüm­öl­csünk. A magyar cukor, a magyar liszt, a magyar tenyészállomány fajállatokban vi­lághíres. Vannak holt és élő kultúrértéke­­ink. Holtak a műkincsek. Élők a tudásban, műveltségben terhes, szegény, kiüldözött magyar tisztviselők. A kultúrát mindenki szereti, csodálja, bámulja, de aki ezt te­remti, az élő kultúrértéket, a tanult tisztvi­selőt megbecsülik-e, szeretik-e itthon vár­jon ? ! Ellenségeinknél — az újra alakult ál­lamokat értem — mindez nincs meg. Pe­dig nem nyomtuk el őket. Sőt dédelgettük, stipendiummal s ha tisztviselő lett, soron­­kívüli előléptetéssel. "Igaz, hazafias kultúrát kívántunk tőlük. Mert csak annak van ér­téke, a­mi a hazát, az összetartozást, közös jólétet szolgálja. Érzik ők a magyar kultúra összetartó erejét, azért dobták ki területük­ről a műveltebb, a kultúrértéket képviselő tisztviselői kart, mert azt hiszik, hogy ezzel gyengítik a magyar kultúrát. Pedig ez a magyar kultúra működni fog tovább is. Mert működnie kell, ha élni akarunk. Ma már a népek közötti verseny, a népek közötti küzdés eszköze egyedül a művelődés. A harci zaj elmúlik, jönnie kell a békés kultúra fegyvereinek. Még a nyers­termelő munkának is kultúrfokon kell álla­nia, mert különben lemarad. Nekünk a jövő megépítésében szükségünk van tudósokra, államférfiakra, művészekre, hogy a nagy tömegeket megfelelően megneveljük, kitar­tásra, összetartásra, a halálra ítélt magyar haza szeretetére s új egységesedés utáni szüntelen vágyakozásra. Mert az a szerbhitü püspök, aki a szerb uralom elől kolostorba vonult, a szerb nemzetiségű táblabíró, ki az eskü letételét a szerb kormánynak meg­tagadta, a bunyevác paraszt, aki ragaszko­dik a magyar hazához, nem a mi szép sze­meinkért szeretett meg minket. Hanem azért, mert megszerette intézményeinket, szokása­inkat, művészetünket, dalainkat, egyszóval: kultúránkat. A magyar dal jövőben is el fog terjedni az idegenné vált rónákon, át­fog hatolni az idegenben kéklő magyar bérceken . . . S ebben a­­kultúrfölényben­ rejlik ha­zánk jövőjének garanciája. Nemcsak vi­lágpolitikai, földrajzi, történelmi, társadalom­statikai tényezők biztosítják hazánk jövő egységét, hanem történeti és művészeti tra­díciókon fejlődött magasabb kultúránk tö­megeket vonzó kohézionális ereje ... ... A népek történetét nem az állam­férfiak, hanem maguk a népek csinálják. Amit a politikusok elhibáztak, azt az idők folyásával helyrehozza a népek kitartó tö­rekvése, egymáshoz való vonzódása, amit a tudomány nyelvén úgy hívnak, hogy: történelmi szükségesség._________________ A csendőrség eskütétele. Esküt tett a csendőrség szerdán dél­előtt a nagytemplom előtt az alkotmányra és kormányzóra, a magyar haza iránti hű­ségre. Sok szenvedésen mentek keresztül, amíg idáig jutottak. A diktatúra alatt őket tekintették üldözendő célpontnak. Hazafisá­­gukat és be nem hódoló magyarságukat bűnnek minősítették és minden eszközzel megtörésükön dolgoztak. — Nem sikerült. A csendőrség szilár­dan állta a súlyos megpróbáltatások harcát és magyar lelkük most büszkén, diadalma­san dobban, hiszen magyar hazában, ma­gyar hazára esküdhetnek. A nagytemplom előtti teret már jóval az ünnepi aktus megkezdése előtt elfoglal­ták a daliás magyar legényekből álló csend­őrcsapatok és a nemzeti hadsereg különít­ménye. Pattogó vezényszavak hangzanak, jön az állomásparancsnok. Szemlét tart a csapatok fölött. Egyik-másikkal kezet fog, beszélget, azután megy tovább. Pontban kilenc órakor megkezdődik a mise a tem­plom előtt felállított kis kápolnában. A misét Révész István prelátus celebrálta, ugyancsak ő lelkesítő beszédet intézett a csendőrökhöz, amelyben különösen a múlt és jelen közti különbséget ecsetelte. A mise után, amelyet az állomáspa­rancsnok, a város főtisztviselői, hivatalok vezetői, egyesületek és intézetek képviselői is végighallgattak, Fonyó csendőrszázados mondott buzdító beszédet. Hivatkozott a magyar csendőrségnek a külföld előtt is elismert jóhírnevére, példás áldozatkészsé­gére, vitézségére és arra a fontos feladatra, amely a csendőrségre a mai nehéz idők­ben vár. Ennek befejeztével az eskütétel ma­gasztos pillanata következett. Az Isten sza­bad ege alatt fedetlen fővel, felemelt ujjal, bátor, biztos hangon mondták el az esküt az alkotmányra és kormányzóra. Először a nemzeti hadsereg, majd a csendőrség eskümintájának szavai hangzot­tak el. A nemzetiszinű díszlobogót feszes lép­tekkel végighordozták a csendőrök és kato­nák vigyázzban álló Sorai előtt. A páratla­nul magasztos, felemelő jelenet után az ünnepség véget is ért. A csendőrök és katonák kürtharsogás mellett tömött sorok­ban elvonultak a tisztikar és küldöttsé­gek előtt. Bíró reménységgel néztünk utánuk. — Emlékeztető. A Protestáns Leány­kör ma és holnap este tartja színházi es­télyét.

Next