Kecskeméti Közlöny, 1920. június (2. évfolyam, 124-147. szám)
1920-06-03 / 126. szám
Kecskeenét, (329. junius 3 Csitortok II. évfolyam, 128. szám gJL-JgSBBL..1..-1." . . — , . 1.............■------L L.1. a h I ELŐFIZETÉSI ÁRA a ti ian yij év» ....................... 120 korona. Hegyed évre .......... 68 korona. Egy hóra ............ 20 korona. Felelős szerk. Dr. KISS ENDRE. Egyes számára I korona. Megjelenik minden nap. Szerkesztőség ■ III. ker., Szabadság-tér I. szám, II. emelet, 3 ajtó. Telefon 120. Kiadóhivatal Széchenyi-tér 5. A magyar kultúra. Irta : Dr. Koncz Mihály. A kultúra, a művelődés az emberi szellem legszebb világa. Ez a világ az, mely tovább tart, mint az élet, mert túléli az elhaló nemzetet. Hol vannak a hellenek és hol a kelták? Eltűntének. De a római kor fenséges alkotásaira, a büszke Palmyra romjaira, a karnaki és luxori nagy templomok pompás oszlopcsarnokaira, Athén régi dicsőségére — sok ezer év múltán is — áhítattal néz a késő utókor. A magyarnak van mire tekintenie múltjában. Fenséges és dicső kultúrára. A mi nagy királyaink, Szent István, Szent László, Könyves Kálmán, Nagy Lajos, Korvin Mátyás koruknak legkiválóbb fejedelmei voltak. Elsők az államalkotásban, harcokban, a tudományok és művészetek szeretetében. Nekünk voltak nagy szabadsághőseink, Bocskay István, Bethlen Gábor, a Rákócziak, Kossuth Lajos. Nekünk voltak nagy diplomatáink, mint Róbert Károly — aki alatt Visegrád Európa központja volt, — a nagy Mátyás, Martinuzzi György; nekünk voltak államalapító nagy bölcseink, mint IV. Béla király, Eszterházy nádor, Bethlen Gábor, Széchényi István, Deák Ferenc. Voltak világhírű tudósaink, mint Joans Pannonius, Vitéz Érsek, Werbőczy, Pray, Arany, Katona, Verancsics, Bolyai stb. A mi irodalmunk a XVI. században elsőnek ébredt fel Európa népei között. Még a németénél is hamarabb. A reformáció hozta meg az irodalmak újjáébredését Európaszerte. Nekünk már előbb voltak virágénekeink — hisz már Géza fejedelem alatt szent Adalbert megcsodálta az éneklő magyar lánykát. A XVI. század nekünk szülte Tinódit, Balassát, a bájos szerelmi dalok költőjét, Zrinyit, a hőst, az államférfit, az első magyar eposz szerzőjét, a a remek prózaírókat, Pázmányt, Szenczi Molnár Albertet, Káldit, Heltait, a meseírót stb. A csodaszép kurucdalokat, a szenvedő magyar lélek legszebb alkotásait, a magyar szabadságharcok siró géniusza teremtette . . . Az építészeti alkotásokban legkiválóbb középkor, őseink buzgalmából, a mi hazánkban is világhírre méltó remekeket hozott létre : minek a pécsi székesegyház, a kassai dóm, a jáki templom, a csütörtökhelyi kápolna. Nekünk van mire tekintenünk . .. De nem volnék igazságos, ha ki nem emelném, hogy a magyar kultúra megteremtésében a nemzetiségek is részt vettek. Nem igaz, hogy a múltban a nemzetiségek nem érezték magukat magyarnak. A magyar nemzet politikai zsenije a középkorban olyan művet alkotott, mely egyedül álló a népek történetében s mely a századok viharai közt fenntartotta a magyar nemzet egységét. Ez volt a szent koronáról szóló tan. A XIV. században Róbert Károly és Nagy Lajos alatt keletkezett. A magyar nemesség volt a szent korona teste, alkotta az uralkodó nemzetet. S ennek tagja volt a tót, az oláh nemes is. Büszkének érezte magát, hogy ő magyar nemes, a szent korona tagja. Pedig egy szót sem tudott magyarul. Részt vett a magyar nemzet dicső harcaiban, alkotásaiban. Dicső magyar hősök kerültek ki soraikból. A Frangepánok, a Zrínyiek, a dicső Hunyady János, kinek nagyapja, „Both bajnok" még oláh nemes volt... A szent koronáról szóló tan és ebből folyóan az ősi alkotmányhoz való ragaszkodás megőrizte a magyar nemzetet attól, hogy a középkorban széttagolódjék s az újkor elején, a fejedelmi abszolutizmus martaléka legyen . . . De, sajnos, jött Mária Terézia csillogó korszaka. A százados küzdelmekben elfáradt, tespedésnek indult nemzet örült a csalóka lidércfénynek s bedőlt a német befolyásnak. Leginkább a politikában. A magyar államalkotó géniusz kezdett elhalványulni. Még felragyog Deák, Széchenyi, Kossuth nagy szelleme, de aztán bírálat nélkül másoljuk a törvényalkotásokban a német szellemet. A német szellem circumspektus, óvatos maradisága áthasonította az önálló gondolkozásra termett magyar agyat s nagyobb politikai alkotásokra képtelenné tette. De le is nyűgözte. Nekünk azóta nincsenek nagy diplomatáink, nagy politikusaink. Ha kezdtek volna nőni, szárnyat ereszteni, Bécsben elnyesegették a szárnyukat. Azonban a magyar kulturgéniusz még élt. A magyar lelket rekonstruáló irodalmi nagyságok, a klasszikus felújítás és a nemzeti romanticizmus nagy méretei, Bessenyei, Berzsenyi, Katona, a Kisfaludyak, Vörösmarty, Petőfi, Arany felélénkítették a tespedésnek indult kedélyeket. Az újraéledt irodalom, művészet csábította s folyton csábítja, magához vonzza az idegent. Csendes, békés kultúra fészke lett hazánk azalatt a nyugalmas pár évtized alatt, amely 1867 óta eltelt. Van jóhirű szobrász- és festőművészetünk, zenénk, színművészeink híre bejárta a világ minden tájékát, a magyar dal elterjedt a zónákon, áthatotta a bérceket, meghódította a szíveket. Vannak hazafias tanítórendektől vezetett, vagy az állam által fentartott magasabb iskoláink jogi és egyéb akadémiáink, iskoláink, elsőrangú tudományos intézeteink. Elsőrangú agrikultúránk, lisztünk, borunk, gyümölcsünk. A magyar cukor, a magyar liszt, a magyar tenyészállomány fajállatokban világhíres. Vannak holt és élő kultúrértékeink. Holtak a műkincsek. Élők a tudásban, műveltségben terhes, szegény, kiüldözött magyar tisztviselők. A kultúrát mindenki szereti, csodálja, bámulja, de aki ezt teremti, az élő kultúrértéket, a tanult tisztviselőt megbecsülik-e, szeretik-e itthon várjon ? ! Ellenségeinknél — az újra alakult államokat értem — mindez nincs meg. Pedig nem nyomtuk el őket. Sőt dédelgettük, stipendiummal s ha tisztviselő lett, soronkívüli előléptetéssel. "Igaz, hazafias kultúrát kívántunk tőlük. Mert csak annak van értéke, ami a hazát, az összetartozást, közös jólétet szolgálja. Érzik ők a magyar kultúra összetartó erejét, azért dobták ki területükről a műveltebb, a kultúrértéket képviselő tisztviselői kart, mert azt hiszik, hogy ezzel gyengítik a magyar kultúrát. Pedig ez a magyar kultúra működni fog tovább is. Mert működnie kell, ha élni akarunk. Ma már a népek közötti verseny, a népek közötti küzdés eszköze egyedül a művelődés. A harci zaj elmúlik, jönnie kell a békés kultúra fegyvereinek. Még a nyerstermelő munkának is kultúrfokon kell állania, mert különben lemarad. Nekünk a jövő megépítésében szükségünk van tudósokra, államférfiakra, művészekre, hogy a nagy tömegeket megfelelően megneveljük, kitartásra, összetartásra, a halálra ítélt magyar haza szeretetére s új egységesedés utáni szüntelen vágyakozásra. Mert az a szerbhitü püspök, aki a szerb uralom elől kolostorba vonult, a szerb nemzetiségű táblabíró, ki az eskü letételét a szerb kormánynak megtagadta, a bunyevác paraszt, aki ragaszkodik a magyar hazához, nem a mi szép szemeinkért szeretett meg minket. Hanem azért, mert megszerette intézményeinket, szokásainkat, művészetünket, dalainkat, egyszóval: kultúránkat. A magyar dal jövőben is el fog terjedni az idegenné vált rónákon, átfog hatolni az idegenben kéklő magyar bérceken . . . S ebben akultúrfölényben rejlik hazánk jövőjének garanciája. Nemcsak világpolitikai, földrajzi, történelmi, társadalomstatikai tényezők biztosítják hazánk jövő egységét, hanem történeti és művészeti tradíciókon fejlődött magasabb kultúránk tömegeket vonzó kohézionális ereje ... ... A népek történetét nem az államférfiak, hanem maguk a népek csinálják. Amit a politikusok elhibáztak, azt az idők folyásával helyrehozza a népek kitartó törekvése, egymáshoz való vonzódása, amit a tudomány nyelvén úgy hívnak, hogy: történelmi szükségesség._________________ A csendőrség eskütétele. Esküt tett a csendőrség szerdán délelőtt a nagytemplom előtt az alkotmányra és kormányzóra, a magyar haza iránti hűségre. Sok szenvedésen mentek keresztül, amíg idáig jutottak. A diktatúra alatt őket tekintették üldözendő célpontnak. Hazafiságukat és be nem hódoló magyarságukat bűnnek minősítették és minden eszközzel megtörésükön dolgoztak. — Nem sikerült. A csendőrség szilárdan állta a súlyos megpróbáltatások harcát és magyar lelkük most büszkén, diadalmasan dobban, hiszen magyar hazában, magyar hazára esküdhetnek. A nagytemplom előtti teret már jóval az ünnepi aktus megkezdése előtt elfoglalták a daliás magyar legényekből álló csendőrcsapatok és a nemzeti hadsereg különítménye. Pattogó vezényszavak hangzanak, jön az állomásparancsnok. Szemlét tart a csapatok fölött. Egyik-másikkal kezet fog, beszélget, azután megy tovább. Pontban kilenc órakor megkezdődik a mise a templom előtt felállított kis kápolnában. A misét Révész István prelátus celebrálta, ugyancsak ő lelkesítő beszédet intézett a csendőrökhöz, amelyben különösen a múlt és jelen közti különbséget ecsetelte. A mise után, amelyet az állomásparancsnok, a város főtisztviselői, hivatalok vezetői, egyesületek és intézetek képviselői is végighallgattak, Fonyó csendőrszázados mondott buzdító beszédet. Hivatkozott a magyar csendőrségnek a külföld előtt is elismert jóhírnevére, példás áldozatkészségére, vitézségére és arra a fontos feladatra, amely a csendőrségre a mai nehéz időkben vár. Ennek befejeztével az eskütétel magasztos pillanata következett. Az Isten szabad ege alatt fedetlen fővel, felemelt ujjal, bátor, biztos hangon mondták el az esküt az alkotmányra és kormányzóra. Először a nemzeti hadsereg, majd a csendőrség eskümintájának szavai hangzottak el. A nemzetiszinű díszlobogót feszes léptekkel végighordozták a csendőrök és katonák vigyázzban álló Sorai előtt. A páratlanul magasztos, felemelő jelenet után az ünnepség véget is ért. A csendőrök és katonák kürtharsogás mellett tömött sorokban elvonultak a tisztikar és küldöttségek előtt. Bíró reménységgel néztünk utánuk. — Emlékeztető. A Protestáns Leánykör ma és holnap este tartja színházi estélyét.