Kecskeméti Közlöny, 1920. október (2. évfolyam, 225-251. szám)

1920-10-19 / 240. szám

AMtlumél, 1920. Október 19. 8£sdc« II. évfolyam, 240. szám » SJ ELŐFIZETÉSI ÁRAi u u ■■ 14­ évi** — — — — — — 120 korona. 9«a;«d é*r* - — — — — 60 korona. 10|­ liira— — — — — — 20 korona. Felesé* szerk.: Dr. KISS ENDRE. Egye* szám ára I korona. Megjelenik minden nap. Szerkesztőség­i III. ker., Szabadság-tér I. szám, II. emelet, 3 ajtó. Telefon ISO, Kiadóhivatal ■ Széchenyi-tér 5. Horthy Milliós a politikusok, a jog­rendről és e királykérdésről. Horthy Miklós Magyarország kormány­zója folyó hó 17-én, vasárnap Székesfehér­várt a nemzeti hadsereg bevonulásának év­fordulóján tartott ünnepségen a következő beszédet tartotta: „Egy évvel ezelőtt tulajdonképen e he­lyen fejeződött be egy sötét szégyenteljes időszak és innen indult előre 400 éves ál­munk megvalósulása, a szebb magyar jö­vőnek záloga a nemzeti hadsereg. Fehér vármegye hazafias közönsége szobrot emelt e történelmi helyen oltárul hazaszeretetének, hadseregünkbe vetett bi­zalmának és reménységének és örök tila­lom­ául a destructiónak és a széthúzásnak. Ez az emlékszobor késztet az emléke­zésre és ha visszagondolok az elmúlt esz­tendőre, sok szép és nagy alkotás jelzi egy új, szebb, dicsőbb korszak virradatát. Van megbízható hadseregünk, az alkotmányos élet helyreállott, a külföld kezd bennünket megismerni, értékelni és megbecsülni, az építő és termelő munka pedig már éledezik az egész vonalon. És ha én még ma hazánk egén nem a napfényt, hanem a fellegeket látom, an­nak oka az, hogy nem minden alakult úgy, ahogyan egy évvel ezelőtt Szent István vá­rosában elképzeltem és óhajtottam. Azt hit­tem, hogy a nemzet annyi megpróbáltatás, szégyen és megalázás után egészen eggyé­­forradt a haza megmentésében. Ez nem történt meg, az emberek nem tudják levetkőzni a forradalmi mámort, min­denki vezetni akar, de senki sem akar ve­zettetni, mindenki politizál s mindenki, de különösen egyes csoportok egymaguk akar­ják az összes kérdéseket megoldani, még­pedig azonnal, egy csapásra, sorrend nél­kelül, meggondolatlanul, előkészítés nélkül vetik bele a közvéleménybe a legnagyobb problémákat, ami nem vezethet megoldásra és megnyugvásra, csak izgalmakra s az alig visszaszerzett belbéke megrendítésére, még akkor is, ha ezek a törekvések különben jóhiszeműek és hazafiságból erednek. Egy jogállamban tömegek, felelőtlen elemek nem diktálhatnak, csak az alkotmá­nyos fórumok, melyeknek vezetését min­denki respektálni tartozik, ezek a fórumok kell, hogy kibírjanak minden igazságos, pártatlan, főleg hivatott kritikát, de nem engedhetem meg, hogy a politizálást és hívatlan kritikát egyesek oly mértékben űz­zék, hogy az már a tömegek lázításába csapjon át. Elhatározott akaratom, hogy a magyar nép végleges megnyugvása érdekében a demagógiát egyszer s mindenkorra elné­mítsam. Újabban mind sűrűbben lehetett ész­lelni olyan törekvéseket, amelyek a király személyének kérdését igyekeztek előtérbe tolni. Mindnyájan egyet­értünk abban, hogy ez az ország meg nem tagadja ezeréves múltját, mint királyság folytassa életét a nemzetek nagy közösségében és mindnyá­jan szeretnék Szent István koronáját régi fényében tündökölve látni, odáig azonban még nagy külpolitikai feladatok és az első konszolidáció nehéz munkáinak befejezése állanak előttünk. Azok, akik a király személyének kér­dését idő előtt bolgatják, a nemzet egysé­gét bontják meg, az ország polgárainak lel­két forradalmasítják, megakasztják a belső konszolidációt és ezzel bénítják külpolitikai cselekvőképességünket is. Jól tudom, hogy vannak olyanok is, akiket nem a múlt hagyományaihoz való ragaszkodás vezet, hanem önző célok, vagy egyenesen azzal a gonosz szándékkal tart­ják ébren az ily kérdéseket, hogy ezáltal megzavarják és megakasszák azt a gyógyu­lási folyamatot, amelyre a nemzetnek a há­ború és a forradalmak pusztításai után szük­sége van, sőt akadnak, akik zavarkeltés vé­gett a rágalmak és gyanúsítások piszkos eszközeivel dolgoznak, nem kímélve rossz­­hiszeműleg az én személyemet sem, holott mindenkinek tudnia kellene, hogy Magyar­­országnak a királyi hatalom gyakorlása szü­netelésének idejére a nemzetgyűlés által a legfőbb hatalom helytartójául megválasztott kormányzója nem élhet vissza e hatalom­mal, nem nyúlhat a királyi trón után. Én így fogom fel kötelességemet, ért­sék meg kötelességüket mások is, aki nem érti meg azt, azzal meg fogjuk értetni, aki nem alkalmazkodik a jogrendhez, az bűn­hődni fog. Az első év küzdelmei után a második évet az imperatív megnyugtatás jegyében óhajtom megkezdeni, amelynek Isten segít­ségével idővel gazdag és hatalmas Magyar­­ország lesz az eredménye, koronás király­­lyal az élén, akit a nemzet lelkesedve fo­gad tárt karokkal. Illán, pofon hiteles története. ---------mr^Ju Héjjas IváncaE ~ Közel egy hónap óta figyeljük azt a kétségbeesett erőlködést, amely bizonyos, soha teljes egészében nem létezett s utóbb teljesen letört népszerűség feltámasztása iránt a „homokoldalon“ kifejtésre került. Figyeltük erősen. Kezdetben dicsőítő cik­kek jelengettek. A próbálgatás rövidesen „kannibáli“ kacajba fúlt. Taktikát változtat­tak odaát s keresztét, buzogányt s egyéb jókat suhogtattak Kecskemét intranzigens népe felett az „összetört hármas halom“ ép­sége ügyében. Burkolt rágalmakat szórtak — nyíltan tenni bátor férfiak dolga — sok de­rék önzetlen magyarra, kik magyar fajisá­­guk lobogó erejéről az ötágú csillag fenn­­ragyogása idején, a román megszállás szé­­gyenes sorában mindent kockára téve dol­goztak a hazáért, akik dolgoztak s készítet­ték elő a talajt mások számára, akik ugy­­látszik könnyebben felejtik a szent fogadást, amelyet a vörös és román megaláztatás ima­szóra gyújtott minden igaz magyar ajkon. A rágalmak az ő fejükre hullottak mégis a homokfoglalók részéről, kalandoroknak, resz­kető Pató Páloknak, Kun Bélát éltetőknek nevezték őket. Nem nyíltan, név szerint, csak úgy szűz alatt még Héjjas Iván acélos egyénisége felé is szurkáltak a mérgezett tollal. Figyelésünket kettőztük — s a dol­got — mely úgyis nyilvánosság kizárásával jelent meg, nem regisztráltuk. A cikk meg­jelenése után két hétre néhány csattanó po­fon hangzott el egy szerkesztőségben. A pofonok adója Héjjas Iván, elfogadója pe­dig Bakács Lajos a „Homok“ szerkesztője volt, aki annak idején számos tanú előtt kijelentette, hogy egyenesen Rubinek Gyula miniszter úr Őexellenciája felkérésére jött Kecskemétre Homokot szerkeszteni. A Homok szombati száma a nyilvá­nosság előtt oldozgatja sérülésének köte­lékeit. Felkerestük, tehát Héjjas Ivánt, hogy az eset rugóit és hiteles történetét megtudjuk. Tőle a következő felvilágosításokat kaptuk : A „Homok” 41. száma burkolt, durva támadást intézett személyem ellen. A cikk szerzője után kérdeztetve, Bakács Lajos, mint felelős szerkesztő, vállalta a felelőssé­get s ez alkalom­mal kijelentette elégtétel­adási készségét. Az ügyet lovagias útra te­reltem A megbízottak első tárgyalása azon­ban meddő maradt, mert Bakács megbí­zottai az elégtételadás kért módját meg­adni hajlandók nem voltak és visszaadták felüknek a megbízást. Megbizottaim erre újra érintkezésbe léptek Rakácscsal, aki segédeinek megnevezését különböző ürügyek miatt október 8 tól — mikor az első tár­gyalás megakadt — 16 -ig halogatta. Meg­­bízottaink végre új tárgyaláshoz kerültek. E tárgyalás során az ügyet Rakács meg­bízottai a nem ténylegesek becsületbírósá­­gához akarták utasítani, amely eljárás for­malitásai esetleg hosszabb ideig elhúzták volna az elégtételadást. Tekintettel azon körülményre, hogy a sértés a sajtóban követtetett el, amely úton elkövetett sértéseknél csakis az azonnali re­­paráció bír értékkel, ezen újabb halogatás­hoz annyival is inkább nem járulhattam hozzá, mert a sértegetések Bakács lapja részé­ről tovább folytak. A megbízottak ennek kö­vetkeztében megbízatásukat visszaadták. — Újabb megbízottakkal való tárgyalásfelvétel ismét csak késedelmet okozott volna. Nem állt tehát más út rendelkezésemre, mint ami történt. Valótlan az, hogy revolvert használ­tam. Hazugság az, hogy fegyveres kato­nával az utat eláltattam. Ellenkezőleg, ő kapdosott revolvere után, de tanácsosabb­nak látta azt elő nem venni, így az egész ügy puszta kézzel történt s csupán ökleim dicséretére szolgál, hogy revolveragynak érezte. A rajta esett sérülések onnan ered­nek, hogy az arculcsapásoktól a szekrény­nek esett. Közben mentegetőzött, hogy fel­sőbb utasításra irta, amit irt. S ezt kéré­semre írásban adta. Az egész ügyet minden állítólagos felsőbb utasítás dacára is magánügynek te­kintem s ennek megfelelőleg intéztem el és semmiesetre sem tartom alkalmasnak arra, hogy közügynek állítsák be. A nyilvánosság elé is csak a tényeknek a sajtóban történt valótlan beállítása kényszeritett. Eddig az interjú. Egyidejűleg a követ­kező nyilatkozatot adta át közlés végett: Nyilatkozat. A „Homok“ címen Kecskeméten megjelenő napilap folyó évi okt. 17 iki 53-ik számában „A béke ratifikálása" fel­iratú cikk utolsó bekezdésében az foglal­tatott, hogy „megjelent a szerkesztőség helyiségében egy magát Héjjas Iván fő­hadnagynak nevező egyén, aki, miután fegyveres katonával az ajtót eláltatta, revolverrel támadt a magánosan és véd­telenül dolgozó szerkesztőnkre, őt revol­veraggyal a fején több helyen megsebe­sítette, majd revolvert a homlokához sze­gezve, egy nyilatkozatot íratott alá, hogy a várost 24 óra alatt elhagyja.“ Mivel ez a cikk több rendbeli va­lótlanságot tartalmaz, szerzője ellen a bűnvádi feljelentést megtettem. Addig is, míg a valódi tényállást az illetékes bíróság megállapíthatja és nekem a királyi bíróság is az elégtételt megadhatja ezen újabb aknamunka és kútmérgezés miatt, kijelentem, hogy Ta­kács Lajos felelős szerkesztőt igenis több­ször pofonvágtam, amire ő kijelentette, — elfelejtkezvén a szerkesztésért felelős voltáról, — hogy miért őt bántalmazom, hiszen ő mások rendeletére írta azokat a cikkeket, amiért Bakácsot más után siker­telenül kíséreltem meg felelősségre és elégtételadásra vonni.

Next