Kecskeméti Közlöny, 1920. október (2. évfolyam, 225-251. szám)

1920-10-27 / 247. szám

piét, IBftC. Október 27. Szerda ______________• évfolyam, 247. aiám, ^ ^ jj ^ •• ^ n ELŐFIZETÉSI *RK) 11 11 «1 Feleld* nurk, s Dr. KISS ENDRE. ■ Szszerkesztfieég 1 II». be«*.. . Shzabadság-t»^ ’ A ~ *gQ korcliít”­na»«» snám­iára I korona. I. **ám, II. enteist, 3 ajtó. Telefon IS®, ÍBov íróra____ , 20 korona. legb­lenik minden n­ap¡ ■ Kisadéku­tatsal @ Széchenyi - tér S. A magyar film. Kihány szó­s Petőfi-filmvállalat d­opitelhoZ. Irta: Galántai Fekete Béla. Rövid egymásután olvashattuk az új­ságokban, hogy egy újabb film­vállalat ala­kult. A liberális sajtó, a keresztény sajtó egyforma lelkesedéssel üdvözli az u. n. ma­gyar alapításokat. Pedig igazán csak úgy­nevezetten voltak ezek magyarok, mert leg­több esetben a magyar pénzen túl egyéb közük nincsen a magyarsághoz. Magyar film! Ha a vállalatod film­alkotásait végignézzük a fehér vászon előtt, bizony minden erezünk, csak magyarságot nem. Mindenbe beleütött a nyugati nya­valya, a nagydobbal emlegetett nyugati kultúrtörekvés, perverzus szeretkezéseivel, érzéket csiklandó vetkezettségével, erőtlen kalandkeresésével és minden egyéb kellé­kével, mely egy haldokló kultúra utolsó fellobbanásához tartozik. A valót egyáltalán vissza nem tükrözhető környezet­beállítások, talán lehetnek mesterien nagyszerűek, de az emberi igazsághoz vajmi­ kevés közük van, legfeljebb a fentiek miatt a­ már úgyis fertőzött fantáziájú embert a nagyravágyás ördögével kergetetik. Egészséges kultúrtö­rekvések eredménye lehet e oly szenzáció, mint amelyet a Psilander-filmek keltettek, hol a jó szabó keze nyomán, a szabályos vonású arcon túl néhány affektált mozdu­lat adta meg a szereplő értékét ? De ne a külföldről jött filmeket vizsgáljuk. Mostanában verték meg a nagy do­bot egy Jókai-film (A lélekidomár) rekla­­mtírozására. Jókai magyarságát külön nem kell felfedeznünk, hiszen magyar lelkű, ked­ves meseszövése és a magyar rögről el­lesett alakjai még ma is — a romlottság idejében is — lelkünkből fakadt édes mű­vészet, melynek zamata, mint örök kíván­ság, ott zsong lelkünk mélyén és kisér bennünket életünkön át. Ha megnézzük a filmet, bizony nem találjuk sem­ Jókai­t, sem a magyarságot. Azok a jól fésült vagy kevésbé jól­öltözött alakok olyan ismerős bankfiuk és semmi közük a somogyi kanász hettyke férfiassá­gához, vagy az­­alföldi magyar keleti böl­csességet rejtő, királyi nyugalmához. Bi­zony csak jól sikerült kópiája vala­mely­­ párisi filmnek és olyan mindegy, hogy hol vették fel a képet. Ez pedig nagy baj, óriási katasztrófa lehet a vége. Gondoljunk csak arra, hogy a filmek kikerülnek külföldre is és hirde­tői lesznek magyarságunknak, kultúránk­nak. Pedig a vászonról sem kultúra, sem magyarság nem néz reánk. (Az utánzás még nem kultúra, azt megcselekszi még a majom is). Hanem megállapíthatják belőle , épen a nyugatiak, hogy magyar kultúra nincsen. A fajiság bélyege mindenről hiány­zik és az a kis csillogó kulturmáz, mely stílus szeretne lenni, csak vérszegény után­zása a naggyá kiáltott nyugati akarások­nak. Internacionális ezeknek­ az alkotások­nak mindene, levegője, miliője, meséje, cselekvése és csak­ a felírása magyar, igaz, az is pesti zsargon. Pedig milyen óriási fontosságú lenne épen most, a megpróbáltatások nehéz ide­jén, ha volna magyar filmünk. Egész nyu­gat fogvicsorgatva acsarkodik kapunk előtt és lesi, hol haraphatna ki testünkből még egy pofára valót. És miért? Hát nem érzik, hogy kulturnemzetet marnak a pusztulásba ? Hit nem is érezhetik, mert ami mint kuf­­úreredmény külföldre kijutott határaink kö­zül, kevés kivételével mind olyan,magyarok, mint az u. n. Jókai-film, ezek szerint pedig önr­állóságnélküli, egyéni ku­furával nem rendelkező, nyomorságo­s saroktaposói va­gyunk a „nagynevű“ nyugatnak. Ázsiai horda vagyunk, kiknek nem sikerül kultur néppé vedleni, a, saját tarsolyunk üres,, abban hiába keresitek egyéniséget, nemzeti jelleget. Hát igen, ilyen propagandát csináltak e kultur intézetek nemzeti javaink érdekében. Magyar film ! Pedig de nagyszerű vo­lna reád, ha elmondanád ezeknek a nagyképű művelteknek, hogy ha nem is vagyunk mind­nyájan Psilanderek, vagy Mia May piásod­­példányai, de ereinkben ott buzog az az erős kezű hadverők vére, kiknek paripái alatt oly sokszor megremeget a nyugati mező; el­mondanád, hogy utódai vagyunk a mély bölcsességű honalapítóknak, kiknek országait mindig a nyugat kulturüdve ásta alá; el­mondanád, hogy fajunk már fényes betűk­­­­kel rótta fel nevét turáni kultúrájával, akkor,a mikor még műveit nyugaton csak kóborló hordák tanyáztak és hogy e kultúra a mi örökségünk se kultur alkotóknak mi vagyunk az triódái; s elmondanád végre, hogy nem csak dicső évezredekbe , nyúló turáni múlt a miénk, de a jövő élete is, mert egészségesek vagyunk, hagyományaink, kul­­turtradícióink még érintetlen tiszták, erősek és nagyszerűek vagyunk, hagyományaink, mint a keleten feljövő nap s az a sok év­ezredes múlt csak kezdet, az újabb évezre­dek dicsőségéhez. Ezek a gondolatok jutottak eszembe, mikor tudomásomra jutott, hogy kecskeméti kezdeményezéssel egy filmvvállalat alakul: a „Petőfi Filmvállalat R. T.“ Ön­­ mennyire szükségünk van erre. Ma már a filmmesékben is irodalmat keresünk. Miért legyent az a külföldi Nick Carter regények ponyvába indult, ponyva másolata, mikor Kulim térén elsősorban az irodalom, és művészet hirdetője és terjesz­tője a film. Ebben az irodalomban és mű­vészetben pedig a magyar faj karakterét kell éreznünk, nem­ a molnárferenci szenes­ember jellemeket, vagy a birablani inter­­nacionális vöröskalapácsos embert, hiszen ezek úgyis megtalálják a maguk útját a kö­zönséghez s a pajesztekercseken át sokkal gyorsabban eljutnak az idegen országokba,­­ mint a fürge távkrodróton keresztül, vagy a filmet vetítő lencse segítségével. És ha már ezt nem tudjuk —»tehetetlenségük« miatt — megakadályozni, legalább ellensúlyozni kell,­­hogy a világ ne a mindenhol feltalálható ledérség függönye mögül várja a magyar eseményeket, hanem az alföld bűbájos va­rázsából­ figyelhesse megbabonázó erejét. Igen, elsősorban magyar irodalmi tar­talmat várunk a filmtől is és igér a Petőfi filmvállalat — Petőfi, Arany, Tompa és tár­saik felfedezték a magyarságot és az Alföl­det, molnár—bitó­r-göndöri zsenik- pedig elsikkasztották a vörösen izzó gyárkémé­nyek, korom mocska mögé s ezt a mocskot pedig kihurcolták a nagyvilág piacára. Itt a filmvállalat kulturhivatása. Ha Petőfi­ a kanyargó Tisza partjáról, az alföldi rónaságban érezte a magyar faj szivdobbanását és szépsége megnyilatkozá­sát és hirdeti örökre, hogy „hires város az Alföldön Kecskemét,“ maradjon is hires" és fiai ne engedjék, hogy a pesti aszfalt tova siető árnyékaival összecseréljék az alföldi magyar ,zamatos erkölcseit. Ennek kell a kiinduló pontnak lenni. Meg kell ismertetni a világgal a ma­gyar fajt, de ezt csak akkor érjük el, ha a magyar irodalmi remekek adják meg a tar­talmat, a környezetet pedig a magyar nép élete, szokásai, szenvedése, öröme és mű­vészete. Gondoljunk csak arra, hogyan dísz­letezték New York-iban a „János vitézt,a mi­lyen feszülő trikós, lengyel pruszlikos sihe­­der lett, a lobogós ingujjú, alföldi pásztor­gyerekből.­­ Arra kell tehát törekedni, hogy téve­déseiből kigyógyítsuk a világot és a saját környezetében ismerje meg a magyar em­bert. A magyar fantázia irodalmi remekei szolgálatába oda kell állítani a magyar nép­művészetet és háziipart, hogy sugározza a nemzeti szépet. Ne a díszletmester utasí­tása nyomán készítsenek egy-egy mű szé­­rü­skertet, hanem az Alföld valamely szé­­rűskertje legyen a díszlet. A kelléktár egyet­len cifra szűrét ne rángassák elő valahány­szor magyar embert akarnak ábrázolni, ha­nem meg kell nézni az alföldi magyart mi­kor és hol viseli a cifra szűrt és milyen azt a cifra szűr, mert még ha szűr, nem min­dig cifra és ami cifra, talán nem is mindig szűr. Na meg aztán a veszprémi kondást ne állítsák be Tisza-parti környezetbe vagy kalotaszegi „dulondlé“-t ne öltessenek kecs­keméti asszonynépre. Ép igy a többi do­logban is. A régi hutilakta vidékeinken fe­kete a suba, mig a későbbi magyar vidé­keké fehér, a dunántúli sárközi vidéken „kis­­kutyást” diszűi főkötőben jár a menyecske, mig bizony Torockóban csak tisztes kendő van a fején. A bútorzat is csak úgy jelle­mez. A bánfi hunyadi kék alapú tulipántos ládát vagy a dunántúli spanyolozott holmit nem hozhatjuk az alföldi faragásos holmi közé. Tehát a népművészet így szólal meg a film irodalmi tartalma mellett. De a kép­zőművészetünk is he­tet kér. Hiszen igazi magyar művészeink ugyanezt tanulták meg a néptől és figyelték meg a mindennapi életében és ezt rendezték művészi kompo­zícióba magyar remekké. Így gondoljuk mi el: legyen a film tartalma, környezete, szereplője, levegője és mindene magyar, hogy ha külföldre ki­jut, megbecsülhesse a sok nyugati kultú­rába préselt fantázia, fajiságunk kötetlen, csapongó, turáni őserejét. És ez kell ma, ea nem is a kulturmisz­­szió már, hanem megcsúfoltatásunk idején : kötelesség. A külföld fogékony nemzeti szép­ségeink kincsei iránt és ezt a zsidó és más idegen náció ki is használta s bőven gyár­totta Bécsben, meg a bpesti Dob utcában az eredeti kalootaszegi darabokat és bár ve­­tették eredetét, mégis megvásárolták. Hát még ha az igazi zamat eljuthat hozzájuk. És hogy mit jelentene mindez Kecs­kemétnek ? El kell venni az elsőszülött­­ségi jogot az édes­anyját arcul ülő Pest­től és a magyar kultúrának, a magyarság metropolisában­ kell székhelyet adni. Ka­z­márkodni lehet ezután is Pesten, de kul­túrát már csak itt csináljunk, hol még a­ lenyűgöző napban megcsillanó por is ma­gyar, hadverő őseink pora. Ezt jelentené : Kecskemét lenne a magyarság központjává, egy lépéssel közelebb jutnánk a cél felé, hogy kulturtavaraikat a magyarság földjén neveljük naggyá. Hogy anyagilag is mit jelentene, ki-ki üljön le és ceruzává­ szá­mítsa ki. Örömmel köszöntjük az alakuló film-­ vállalatot, mert tudjuk, hogy programmai­­ban még több van, mint amit mi itt el­mondottunk és kérjük a magyarok Istenét, hogy valóra is válhasson minden és akkor egy lépéssel közelebb jutottunk ahhoz, hogy Magyarország ismét nagy legyen. — Úgy legyen! ,

Next