Kecskeméti Lapok, 1875. július-december (8. évfolyam, 27-52. szám)

1875-10-10 / 41. szám

Előfizetési dij: Egész évre 5 frt., félévre 2 frt. 50 kr., negyedévre 1 frt. 50 kr. Az előfizetés az év folytán minden hónapban megkezdhető, m i­nt Nyolczadik évfolyam.________________ 41. szám. Október 10. 1875. KECSKEMÉTI LAPOK Megjelen hetenként egyszer, Szerkesztő- és kiadó-hivatal. Hirdetési dij: VASÁRNAP. BUDAI-NAG­Y - U­TCZA 184. SZÁM. 5 hasábos petit sor egyszeri hirdetésnél 5 kr.,­­ többszöri vagy terjedelmes hirdetéseknél ár-Az előfizetési pénzek. E lap úgy szellemi, mint anyagi részét illető leengedés adatik, úgy a hirdetések is „Tóth László könyvnyom- minden küldemény a szerkesztő- és kiadó­dásának“ czimzendők. hivatalhoz intézendő. Bélyegdij minden beigtatásért 30 kr. VEGYESTARTALMÚ HETILAP. Régi nóta. Régi, nagyon régi betegsége az a kecs­keméti embernek, hogy minden adóssága, minden tartozása, minden kötelezettsége közt, mindig azt hiszi, azt tartja legutó­­sónak , melyet a város irányában kell tel­jesítenie. Így volt ez régen, így van most is, mert az évszázadok óta mindig atyáskodó város annyira elkényeztette, most már csak­ugyan csökönyösekké elfajult gyermekeit, hogy­ azok nemcsak a községi ügyekben, de saját apró házi viszonyaikban is, több­nyire a város anyagi segélyezését követelik. Mintha csak a régi Róma piaczain hal­laná az ember, épenséggel mint hajdan az elkényeztetett római nép, midőn dologtala­nul benyélve „Pa nem et Circenses!!“ kiabálva, kenyeret és színházat követelt a köztársaságtól! Nézzük csak azt az egypár százezer jó forintot meghaladó régi tartozást, mely a lakosoknál évtizedek óta befizetetlenül, mint holt tőke, veszendőben kint hever; gondol­juk végig ötven év óta azt a sok nélkülö­zést , bajoskodást, mit az ily tartozások realizálása körül a város szép kis költeke­zéssel átszenvedett, — és be fogjuk látni, mire vezet az a sok „édes lekem“, — az a „kedves barátom“, — az a „biró komám pap szomszédom“-féle túlságos elnézés, mely a lakosokat a város iránti kötelezettségeik elhanyagolására szoktatja, a közönség leg­jobb erejét elbénítja, hitelét alá­ássa, jó hírnevét sárral dobálja és magát a közön­séget saját legszentebb kötelezettségei tel­jesítésében meggátolja. Ezen bevezetésből azonban ne gondolja senki, mintha én valami kegyetlen zsar­nokságot óhajtanék polgártársaim fölött gya­koroltatni ; de biz én azt hiszem, hogy an­nak a túlságos régi zamatú atyáskodásnak már egyszer végét kell szakasztanunk; kell valahára hogy népünk maga gondolkozzék s önmaga gondoskodjék saját jóléte kellé­keiről , ne támaszkodjék másra, különösen pedig ne várja sorsának javulását kirekesz­­tőleg mindig a várostól. Ha példára kell hivatkozni, van itt elég. Nevezetesen: Kecskemét város máig is azon szerencsés községek közé tartozik, melyek házi adót nem fizetnek; minden­nemű fentartási és igazgatási költségek a város közjövedelmeiből fedeztetnek. E köz­jövedelmeket leginkább a város javadalmai és földbirtokai szolgáltatják. Ha ily java­dalom vagy földbirtok haszonvételi időtar­tama lejár, megtartatik a nyilvános árve­rés , megköttetik a szigorú szerződés, de a kecskeméti embernek nem áll testéhez a pontos fizetés. Ha szerencsés a bérlet, bér­lőink hegyen-völgyön mulatnak s a jövő­ről nem gondoskodnak; ha pedig maihoz hasonló válságos idő kissé köldökükre ta­pint , a szegény város ütheti bottal a nyo­mát,­­ a bérlő vagy megszökik a bérlettől, vagy elengedésért kunyerál, s a mely ösz­szeg a város költségei fedezésére pontosan előirányozva volt, a mire ma vagy holnap bizonyosan számított, azt ugyan sem ma, sem holnap nem látja, — jó ha el nem vesz­, ezer szerencse ha évek alatt hosszú perrel beszedheti, — s ilyenkor a bérlő át­kai hullanak a szegény tisztviselők nyakába. Ez az, a­mit én nem szeretnék a vá­ros szégyenére, kárára tovább tűrni s a következő nemzedékben is megörökíteni. Hogy ez nagy baj, közülünk mindenki beismeri, de még nagyobb baj az, hogy e miatt a város tekintélye, a közönség hitele veszendőbe megyen. Alig egy hónap előtt, az egyik politikai nagy napi­lap hasábain azon piszkolódást olvastuk, hogy Kecskemét város hónapok óta nem bírja tisztviselőit és szolgáit fizetni. Ez előtt egy hónappal városunk közön­ségének budapesti új háza falán — az ere­detiben kezemnél levő — következő­­ falra­gasz találtatott: „Ti Kecskemétiek! Szálljatok magatokba s tegyétek jobbotokat kebletekre s ha mindezt megtetté­tek, józanúl fontoljátok meg, nem lenne-é czéls­z érőbb szorgalmatos munkás tiszt­viselőiteknek havi j j­o­­gos bérüket kifizetni, mintsem Bu­dapesten adósságra jövedelem nél­küli Palotákat építeni? — (aláírva) Egy Kecskemét városi tisztviselő urlanbon.“ Vakapád!! Mai számunkhoz fél ir melléklet van csatolva. TÁRCZA. Az eltemetett titok. — Románcz. — Esküvőre készült a lány S ölte fekete gyász­ruhát; De, hogy miért öltözék így, Ráfödé a titok fátylát. / Anyja kérdé: „Édes lányom Miért e gyász, miért neked ? Készíttettem fehér ruhát Esküvődre tündér szépet.“ „Készíttettem fehér ruhát, És virággal hintetém be, Ifiért hivém, hogy e nap lészen Életed legszebb ünnepe!“ „Miért e bú, mért e szomor, A mely szép arczadon lebeg? — Légy vidámmá édes lányom , Ne szomorits igy engem el.“ Így beszél az édes anya, Oh de a lány még szomorúbb. Arcza tükre azt mutatja, Hogy lelkében hordja a bút. Jő most a lány édes atyja S meglátva a gyászos ruhát: Visszahökken ... meg elébb lép, Eltitkolva csodálatját. Szép csendesen hozzá lépve kérdi halkan: „Mi lett lányom?­­— Mi lett szivem jó magzatja? Szólj, csak feleleted várom.“ De nem szól a leány semmit S most már arczát sem mutatja. Szép szeméből permetezve Hull a bánat-könynek árja. Jön az esküvés órája, S zokog a lány keservesen: Apja, anyja vigasztalja, De a vigasz nem ér mit sem! Itt az óra s esküdnek már, A szép ifjú és arája, De nem mond még „szeretlek“-et A lány s már meg van halva. S mint a bénák, úgy állanak, A meghalt menyasszony felett, Ijed többen s fájdalmukban Nem tudják, hogy mit tegyenek. „Öltsetek rá fehér ruhát! — Végre jajjal szól az anya. — Most fehér s rózsás kell neki, Mert ő az ég menyasszonya.“ S fehér ruhát öltnek rája, Menyasszonyi rózsás ruhát. — Más­nap úgy temetik benne, A falu legszebb leányát. Sir az ifjú, s sir az atya, Zokogva sir a jó anya, De a leányt temetetten Már a hideg hant takarja. Fehér ruha rózsás ruha Boritja őt be örökre, — A fekete fönmaradott, De titka el lön temetve. Minke Béla. Bethlen Gábor. (Történeti beszély.) (Irta: Drajkó Béla k. r. p. n.) (Folytatás.) — Bethlen uram — mondá elhatározással — hallja szivemnek igaz óhajtását. Én fejedelmemhez mindig ha valok, s ha most idegenedni kezdek tőle, nem kétszinüség, vagy undok haszonlesésből teszem, mentsen Isten. Ha ifjú koromban meg tudtam elé­gedni egyszerű öltözetemmel s csekély fizetésemmel, mint öreg férfiúnak sem terjednek valami földi hiúság után vágyaim; de hazám iránti szeretetem az él ben­nem , most is úgy mint ifjú koromban. Ez az mi legin­kább köt e földhöz, nekem más nincs e világon, sem nőm, sem gyermekem, sem rokonom. Nincs is szentebb e földön a hazaszeretetnél, s ha meg sem becsüljük a hazánkat, az igazságos Isten sem méltat bennün­ket a másik hazára, az örök boldogságra. Bár fe­jedelem volna, nagy, nemes és dicső férfiú olyan, mint a Báthoryak ősei voltak, bár ragyogna tet­tein az igazság és méltányosság, ha mindjárt a mostoha körülmények meg is tagadnák a sikert, nem volna Báthorynak nálam hűvebb embere; de midőn látom, hogy annyi balsors egyedül az ő hi­bája miatt éri szegény hazánkat, s még, mintha az nem volna elég, ő maga is feldúlja néhány csa­lád boldogságát szenvedélyeinek vak kielégítése ál­tal , már ekkor öntudatom nem engedi, hogy to­vább is hű embere legyek! Eddig még bölcs, be­látó férfiúnak tartottam, de a­mint Bethlen uram­tól hallám tetteit a magavalóságukban, minden nim­bus lehullott előttem, s ha nem járul, mihez re­mény nincs is, én is az elégületlenek közé állok. — Lelkész úr! — szólt komolyan Bethlen, — ismerem rég becsületességét, tudom, hogy e haza­fias buzgó szókat egyedül igazságszeretete, s a köz­jóért lángoló szive sugallja. Ilyen férfiú kellene sok Erdélybe, s már rég virágzásnak örvendene e hon.

Next