Kecskeméti Lapok, 1875. július-december (8. évfolyam, 27-52. szám)
1875-10-10 / 41. szám
Előfizetési dij: Egész évre 5 frt., félévre 2 frt. 50 kr., negyedévre 1 frt. 50 kr. Az előfizetés az év folytán minden hónapban megkezdhető, m int Nyolczadik évfolyam.________________ 41. szám. Október 10. 1875. KECSKEMÉTI LAPOK Megjelen hetenként egyszer, Szerkesztő- és kiadó-hivatal. Hirdetési dij: VASÁRNAP. BUDAI-NAGY - UTCZA 184. SZÁM. 5 hasábos petit sor egyszeri hirdetésnél 5 kr., többszöri vagy terjedelmes hirdetéseknél ár-Az előfizetési pénzek. E lap úgy szellemi, mint anyagi részét illető leengedés adatik, úgy a hirdetések is „Tóth László könyvnyom- minden küldemény a szerkesztő- és kiadódásának“ czimzendők. hivatalhoz intézendő. Bélyegdij minden beigtatásért 30 kr. VEGYESTARTALMÚ HETILAP. Régi nóta. Régi, nagyon régi betegsége az a kecskeméti embernek, hogy minden adóssága, minden tartozása, minden kötelezettsége közt, mindig azt hiszi, azt tartja legutósónak , melyet a város irányában kell teljesítenie. Így volt ez régen, így van most is, mert az évszázadok óta mindig atyáskodó város annyira elkényeztette, most már csakugyan csökönyösekké elfajult gyermekeit, hogy azok nemcsak a községi ügyekben, de saját apró házi viszonyaikban is, többnyire a város anyagi segélyezését követelik. Mintha csak a régi Róma piaczain hallaná az ember, épenséggel mint hajdan az elkényeztetett római nép, midőn dologtalanul benyélve „Pa nem et Circenses!!“ kiabálva, kenyeret és színházat követelt a köztársaságtól! Nézzük csak azt az egypár százezer jó forintot meghaladó régi tartozást, mely a lakosoknál évtizedek óta befizetetlenül, mint holt tőke, veszendőben kint hever; gondoljuk végig ötven év óta azt a sok nélkülözést , bajoskodást, mit az ily tartozások realizálása körül a város szép kis költekezéssel átszenvedett, — és be fogjuk látni, mire vezet az a sok „édes lekem“, — az a „kedves barátom“, — az a „biró komám pap szomszédom“-féle túlságos elnézés, mely a lakosokat a város iránti kötelezettségeik elhanyagolására szoktatja, a közönség legjobb erejét elbénítja, hitelét aláássa, jó hírnevét sárral dobálja és magát a közönséget saját legszentebb kötelezettségei teljesítésében meggátolja. Ezen bevezetésből azonban ne gondolja senki, mintha én valami kegyetlen zsarnokságot óhajtanék polgártársaim fölött gyakoroltatni ; de biz én azt hiszem, hogy annak a túlságos régi zamatú atyáskodásnak már egyszer végét kell szakasztanunk; kell valahára hogy népünk maga gondolkozzék s önmaga gondoskodjék saját jóléte kellékeiről , ne támaszkodjék másra, különösen pedig ne várja sorsának javulását kirekesztőleg mindig a várostól. Ha példára kell hivatkozni, van itt elég. Nevezetesen: Kecskemét város máig is azon szerencsés községek közé tartozik, melyek házi adót nem fizetnek; mindennemű fentartási és igazgatási költségek a város közjövedelmeiből fedeztetnek. E közjövedelmeket leginkább a város javadalmai és földbirtokai szolgáltatják. Ha ily javadalom vagy földbirtok haszonvételi időtartama lejár, megtartatik a nyilvános árverés , megköttetik a szigorú szerződés, de a kecskeméti embernek nem áll testéhez a pontos fizetés. Ha szerencsés a bérlet, bérlőink hegyen-völgyön mulatnak s a jövőről nem gondoskodnak; ha pedig maihoz hasonló válságos idő kissé köldökükre tapint , a szegény város ütheti bottal a nyomát, a bérlő vagy megszökik a bérlettől, vagy elengedésért kunyerál, s a mely öszszeg a város költségei fedezésére pontosan előirányozva volt, a mire ma vagy holnap bizonyosan számított, azt ugyan sem ma, sem holnap nem látja, — jó ha el nem vesz, ezer szerencse ha évek alatt hosszú perrel beszedheti, — s ilyenkor a bérlő átkai hullanak a szegény tisztviselők nyakába. Ez az, amit én nem szeretnék a város szégyenére, kárára tovább tűrni s a következő nemzedékben is megörökíteni. Hogy ez nagy baj, közülünk mindenki beismeri, de még nagyobb baj az, hogy e miatt a város tekintélye, a közönség hitele veszendőbe megyen. Alig egy hónap előtt, az egyik politikai nagy napilap hasábain azon piszkolódást olvastuk, hogy Kecskemét város hónapok óta nem bírja tisztviselőit és szolgáit fizetni. Ez előtt egy hónappal városunk közönségének budapesti új háza falán — az eredetiben kezemnél levő — következő falragasz találtatott: „Ti Kecskemétiek! Szálljatok magatokba s tegyétek jobbotokat kebletekre s ha mindezt megtettétek, józanúl fontoljátok meg, nem lenne-é czélsz érőbb szorgalmatos munkás tisztviselőiteknek havi j jogos bérüket kifizetni, mintsem Budapesten adósságra jövedelem nélküli Palotákat építeni? — (aláírva) Egy Kecskemét városi tisztviselő urlanbon.“ Vakapád!! Mai számunkhoz fél ir melléklet van csatolva. TÁRCZA. Az eltemetett titok. — Románcz. — Esküvőre készült a lány S ölte fekete gyászruhát; De, hogy miért öltözék így, Ráfödé a titok fátylát. / Anyja kérdé: „Édes lányom Miért e gyász, miért neked ? Készíttettem fehér ruhát Esküvődre tündér szépet.“ „Készíttettem fehér ruhát, És virággal hintetém be, Ifiért hivém, hogy e nap lészen Életed legszebb ünnepe!“ „Miért e bú, mért e szomor, A mely szép arczadon lebeg? — Légy vidámmá édes lányom , Ne szomorits igy engem el.“ Így beszél az édes anya, Oh de a lány még szomorúbb. Arcza tükre azt mutatja, Hogy lelkében hordja a bút. Jő most a lány édes atyja S meglátva a gyászos ruhát: Visszahökken ... meg elébb lép, Eltitkolva csodálatját. Szép csendesen hozzá lépve kérdi halkan: „Mi lett lányom?— Mi lett szivem jó magzatja? Szólj, csak feleleted várom.“ De nem szól a leány semmit S most már arczát sem mutatja. Szép szeméből permetezve Hull a bánat-könynek árja. Jön az esküvés órája, S zokog a lány keservesen: Apja, anyja vigasztalja, De a vigasz nem ér mit sem! Itt az óra s esküdnek már, A szép ifjú és arája, De nem mond még „szeretlek“-et A lány s már meg van halva. S mint a bénák, úgy állanak, A meghalt menyasszony felett, Ijed többen s fájdalmukban Nem tudják, hogy mit tegyenek. „Öltsetek rá fehér ruhát! — Végre jajjal szól az anya. — Most fehér s rózsás kell neki, Mert ő az ég menyasszonya.“ S fehér ruhát öltnek rája, Menyasszonyi rózsás ruhát. — Másnap úgy temetik benne, A falu legszebb leányát. Sir az ifjú, s sir az atya, Zokogva sir a jó anya, De a leányt temetetten Már a hideg hant takarja. Fehér ruha rózsás ruha Boritja őt be örökre, — A fekete fönmaradott, De titka el lön temetve. Minke Béla. Bethlen Gábor. (Történeti beszély.) (Irta: Drajkó Béla k. r. p. n.) (Folytatás.) — Bethlen uram — mondá elhatározással — hallja szivemnek igaz óhajtását. Én fejedelmemhez mindig ha valok, s ha most idegenedni kezdek tőle, nem kétszinüség, vagy undok haszonlesésből teszem, mentsen Isten. Ha ifjú koromban meg tudtam elégedni egyszerű öltözetemmel s csekély fizetésemmel, mint öreg férfiúnak sem terjednek valami földi hiúság után vágyaim; de hazám iránti szeretetem az él bennem , most is úgy mint ifjú koromban. Ez az mi leginkább köt e földhöz, nekem más nincs e világon, sem nőm, sem gyermekem, sem rokonom. Nincs is szentebb e földön a hazaszeretetnél, s ha meg sem becsüljük a hazánkat, az igazságos Isten sem méltat bennünket a másik hazára, az örök boldogságra. Bár fejedelem volna, nagy, nemes és dicső férfiú olyan, mint a Báthoryak ősei voltak, bár ragyogna tettein az igazság és méltányosság, ha mindjárt a mostoha körülmények meg is tagadnák a sikert, nem volna Báthorynak nálam hűvebb embere; de midőn látom, hogy annyi balsors egyedül az ő hibája miatt éri szegény hazánkat, s még, mintha az nem volna elég, ő maga is feldúlja néhány család boldogságát szenvedélyeinek vak kielégítése által , már ekkor öntudatom nem engedi, hogy tovább is hű embere legyek! Eddig még bölcs, belátó férfiúnak tartottam, de amint Bethlen uramtól hallám tetteit a magavalóságukban, minden nimbus lehullott előttem, s ha nem járul, mihez remény nincs is, én is az elégületlenek közé állok. — Lelkész úr! — szólt komolyan Bethlen, — ismerem rég becsületességét, tudom, hogy e hazafias buzgó szókat egyedül igazságszeretete, s a közjóért lángoló szive sugallja. Ilyen férfiú kellene sok Erdélybe, s már rég virágzásnak örvendene e hon.