Kecskeméti Lapok, 1877. január-június (10. évfolyam, 1-25. szám)

1877-04-08 / 14. szám

Ugar-, keverő- és vető-szántás által a gyomok­­ nagy mennyisége szántatik alá. A gazda rendesen­­ az ugar-legelőre is számit és nincs is nagyobb el­lensége a gyomoknak a birka fogánál. A szívós életű tarac­k csak folytonos legelte­tés után takarodik ki talajukból. Ezekből kifolyó­lag azt állíthatjuk, hogy a gyomok kiirtása helyes vetésforgás követése nélkül nem is képzelhető.­­ Szalmás gabonánkat felveti a gaz é­s a gazda , az időjárást okozza, de nem gondolja meg, hogy a helytelen mivelése kedvez és előmozdítja a gyomok elterjedését. Az úgynevezett gyomlálás kézzel fogható gyomirtási mivelet. E czélra leginkább gyermekek és nagyobb leányok alkalmaztatnak, kik pálcza végére helyezett éles vassal szurkálják ki a kon­kolyt és aszatot. Utóbbit czélszerűbb gyökerestül kihúzni, mert nedves idő beálltával újra kihajt. Gyomlálás csak tavaszkor, mielőtt a gabona szárba indult, száraz vagy legfeljebb nyirkos időben r­ezizma nélkül vagyis mezítláb teljesítendő. A gyomláláshoz számítható még, midőn a gyomok virágjai nyesetnek vagy csipdestetnek le azért, hogy magot ne teremjenek. Ki szántóföldjeit a gyomoktól meg akarja óvni, annak még az árokpartokra, sövények mellékére is terjedjen ki figyelme. Ott van a gyomok tárháza, gyüldése! ott aka­dálytalanul fejlődhetnek, felmagzanak s magjuk a szől s madarak által, kertbe, szántóföldre, rétre ,­­ legelőre továbbittatnak. Ily helyek a szükséghez képest lekaszáltatnak, nehogy a gyomok állandó­­ tanyát üssenek rajtuk. Ebner Sándor: A szőlőgyümölcs és fája. — Felolvasta az Olvasókör helyiségében márczius 4-én Hanutz István. — (Folytatás.) Hajdan az Ararat hegyén magasabban diszlett , mint ma mutogatják is az örmény szerzetesek a szőlő­tőkéket, melyeket 42 századdal ezelőtt az öreg Noah ültetett, de ezeknek most sötétkeménységű gyümölcséből bort szűrni, mint ők mondogatják, azért nem lehet, mert a mostani bűnös emberiség meg nem érdemli. Volt idő, midőn Angliában is­­ szűrtek szőlőnedvet, sőt Glocester híres volt borá-­­­ról, az pedig, mely Sussex déli partjain termett, a burgundihoz hasonlított. Ezelőtt 800 évvel Dan­zig, Königsberg, sőt Tilsitig (55°) terjedt a szőlő­művelés. Homonnán, Zemplén megye felső részén 1732-ben még volt szüret, Lőcsén a Szepességben­­ szőlőkapások vettek részt egy határjárásban a múlt század közepén. Hanusfalván Sárosban 1770-ig voltak még szőlők. Nagy-Sároson és környékén 1811-ben hordó számra szűrték meg a mustot. A tenyészet e visszalépésének okait itt fejtegetni hosz­­szas lenne, az azonban bizonyosan nem munkált közre, mintha az emberiségnek érdeklődése a hámo­zott szőlő iránt csökkent volna. A szőlőtönek művelése igen régi. Már Ábra­hám idejében (4000 évvel ezelőtt) híres volt Syria boráról, melyet chalyboni (aleppoi) név alatt bortöm­lőkben borcsónakokon szállítottak Babylonba és ezen bor volt udvarképes később a perzsa nagy királyok asztalán. Palaestinában ma is találni 5—6 kilogr. súlyú fürtöket, melyek nem méltatlan utódai azon szőlőfürtnek, melyet Escol völgyéből rúdon vittek az izraeliták kémei mutatóul. A régi aegyp­­tusiaknak képei mutatják, hogy művelték a sző­lőt , boraik közt pedig a mareoti volt a legkiválóbb Alsóaegyptusban. Európában Santorin szigetén 4000 évvel ezelőtt nem volt még honos, mert ott akkor még csak gabonaneműeket és ezek közt kiválóan az árpát termesztették, a gyümölcsfák közül már az olajfát. Homeros görög költőnek európai hősei azonban már 3060 évvel ezelőtt ismerik a bor erejét tapasztalás­ból, sőt Achilles haragjában a trójai háború főve­zérét Agamemnont bortömlőnek nevezi. A hosszas hányattatás után hazatérő Ullyssesz hű kondása Eumaeus Ithaca szigetén malaczhússal vendégli meg és hozzá bort tölt, mely oly közönséges már, hogy cselédjei is isszák fapoharakból. Hogy a görög hitrege szerint Bachus boristennek anyja — Lemele — származását Cadmustól veszi, azt engedi sejtenünk, hogy Thebae alapítója hozta be Görögországba a szőlőművelést, e gyarmatfőnök pedig Kr. e. 1519 körül Phoeniciából jött. Plinius szerint a borág­­művelésnek feltalálója Enunolpus volt, az eleusini titkok egyik sáfára. Vízzel pedig a bort először Staphylus, Silenusnak fia mérsékelte. Valóban sze­rencséje, hogy oly korán élt, mert korcsmárosa­­ink régen elhalászták volna már tőle a feltalálás dicsőségét! Az V-ik században időszámításunk kezdő­pontja előtt oly buján terem már Itália délibb hegységein a szőlő­tő, hogy Sophocles azon földet Bachus kedvelt országának nevezi, Herodot pedig Itália déli csúcsait a szőlőkarók hazájának. A ró­mai köztársaság születési évében (509. Kr. e.) a királyi család férfi tagjai honn­­agyott nejeiket vi­rágok és bor között vigadva lepik meg egy éjsza­kán, — talán a matronáliákat ünnepelték ekép. (?) Pár századdal közelebb felénk Ravennában olcsóbb volt a bor, mint a víz, úgy hogy bizonyos Mar­­tialis (nem az epigramm-költő, mert az Kr. u. élt) inkább óhajtott egy vízzel cisternának (víztartó üregnek), mint egy szőlőhegynek birtokosa lenni és érzékenyen panaszkodik , miszerint megcsalta őt a korcsmáros, mert vizes bor helyett tiszta bort adott neki. Picenum földe Középitáliában oly bor­bőségben úszott, hogy Polybius elbeszélése szerint Hannibal pán vezér (218—203 Kr. e.) seregének beteg lovait óborral gyógyította és ez orvosság akkora mennyiségben volt ott található, hogy Gal­liába és keletre is szállíttatott. Plinius szerint legtöbbet ért az olaszországi borok közt az Opimius féle, melyből ő Kr. u. 80 évvel ivott. Igazat adhatunk neki, d­e bár akkor épen csak 200 éves volt. Opimius consulsága ugyanis 120 évvel előzte meg időszámításunkat Cicerót Damasippus 43-ban Kr. e. 40 éves faler­­numival vendégelte meg. Caligula császár (37—41)­­ 160 éves, tehát ótestamentomi bort tartott asztalán­ A veltlini és déltyroli borok Virgilius szerint vina Rhaetica név alatt mindjárt a híres falernumi után következtek jóságra. Volt azonban idő, midőn Itá­liában is szűke volt a bornak, így Diocletián csá­szár egyik rendeletéből, mely a 15-ik század vé­gén több szükséges czikknek árát limitálja, kitű­nik , miszerint a falernumi és hozzá hasonló minő­ségű boroknak literje 5 frt. 40 krra volt szabva, a közönséges boré pedig 1 frt. 44 krra mostani pénzünk szerint. Bizony sokba került akkor a de­­s­rültség. Itáliából nemsokára Délfrancziaországba köl­tözött át a szőlőművelés és Massilia (ma Marseille) környékén oly jól sikerült az, hogy az itáliai bo­roknak kelendőségét fenntartandók, az Alpeseken túli népekkel kötött békeszerződéseikben a rómaiak egyik pontul azt követelték, hogy szőlőt ne mű­veljenek, de mind­ennek daczára csakhamar nagy keresletet vívtak ki maguknak a délgalliai szőlő­­vesszők, fürtök és borok. Igazi lendületet Fran­­cziaországban a szőlőtenyésztésnek a keresztes hadjáratok adtak, melyek alkalmával Ázsiából és Moreából kitűnő vesszők kerültek oda és új hazá­­jukat hálából a világnak első bortermő országává avatták, melynek területén 6 millió ember (a né­­pességnek 16-a) foglalkozik szőlőműveléssel és a boripar adója az államjövedelmeknek 1/6-át ké­pezi. A bordeauxi, burgundi, provencei és cham­­­pagnei borok világhírűek. Ez utóbbi mint pezsgő XIV. Lajos koronázása alkalmával szerepelt elő­ször Rheimsben. Németország első szőlőültetvényeit egy földink­­nek , a szerémi (Sirmium) születésű Probus római császárnak köszöni 280 körül, ki katonái által a Rajna és Mosel folyók környékén vesszőket elletett. Maguk a németek a merowingi uralkodó­ház kor­mánya alatt (451—752) kezdék művelni és ugyan kezdetben szinte a Rajna mellett, de később egé­szen a balti tengerig terjeszkedtek vele, és ma annyira megy élelmességük, hogy a grünebergi „három emberes“ bort, mely csak úgy iható, ha a szomjas embert ketten tartják, a harmadik meg tölti, — élvezhetlen savanyúsága miatt egyenesen champagnei bornak dolgozzák fel. Thurgauban 670 ben kezdtek bort szűrni és Nagy Károly csá­szár (768—814) kiváló gondot fordított a szőlő­művelés felvirágoztatására. A kereszténységnek jámbor terjesztői a borág termesztésének is apos­tolai voltak. Meissenbe sz. Benno vitte 1073-ban. Otto bambergi püspök pedig 1128-ban Pom­erá­­niába. A kolostorok bora (vinum theologicum) so­káig volt vetélytárs nélküli jóságú, mert a szőlő­műveléshez értő atyák nagyobb súlyt fektettek a bornak minősége, mint mennyiségére. Spanyolországba 282-ben került csak a szőlőtő és terjedését később nagyban előmozdította kétség­­­­kívül az is, hogy ott magok a mórok az alkorán TÁRCZA. Kiket a sors egymásnak szánt. Irta: H. Józsi. (Vége.) És miért? Hisz Flóra még mindig szeret és beírom esküj­ét, mely szerint inkább meghal, mintsem ehhez a tej­­jelképühöz menjen nőül. Haha! Női eskü! Mi ez? Egy jégvirág, egy homokba rajzolt idom, egy légben ringó hang, mely még mielőtt megszületett volna elolvad, szét­­málik, elhangzik, létéről jelt sem hagyva maga után. De némuljatok el szivet kínzó fúriák! Ilona szava szent, ő szeret engem, — hanem atyja — atyja ennek a holdvilágképűnek szánta őt, ennek a disz­ni­kének, kinek én mentettem meg életét! Keserves játéka a sorsnak! Én mentettem meg annak életét, a­ki boldogságomat akarja megölni! Oh miért nem is hagytam őt a vízbe fúlni, most legalább nem tépné szívem a kétségbeesés! — De hah! Melyik angyal vagy démon súgta nekem e gondolatot? — Megmérgezni!!!... — Nem, nem, gyilkos nem leszek! E hal­vány arcz rém gyanánt jelenne meg álmaimban és fenyegető újjal mutatna rám, kísérteties hangon kiáltva: Gyilkos! — De mit?! Félre rémgondolatok, melyekkel a dajka szokta az engedetlen gyermeket ijesztgetni. Ő meg akarja gyilkolni boldogságomat, de én ha­marabb megmérgezem őt!........ Géza heves léptekkel mérte e gondolatok közt a szobát végig, majd egy üvegszekrény előtt ál­lott meg, abból egy kis üveget vett elő, melyben finom szürke por volt és „Méreg“ felirattal volt ellátva. Épen fel akarta azt bontani, midőn hangos ko­pogtatás után az ajtó megnyílt és rajta Ilona lé­pett be ragyogó arczczal, kezénél fogva húzva Flórát maga után, a ki pirulva süté le szemeit. Végre özv. Borshalmyné lépett be. Gézának alig volt ideje az üveget elrejteni. — Ismételned kell — kezdé Ilona — bátyád­­ előtt, mit csak az imént vallottál be énnekem és a kedves nénikének. Ne hidd ám Géza, hogy a­­ te húgocskád csupa felebaráti szeretetből viraszt éjjel-nappal Szegváry ágyánál, hanem teszi ezt azért, mert őt—szereti! Ugy­e Flóra? — Te szereted őt? — kérdé Géza megrendülve. — Igen! — válaszolt Flóra alig hallhatólag. Géza maga elé bámult, nem tudott a megle­petésből magához térni. — Tehát egy szavad sincs húgodhoz ? — kérdé Borshalmyné. — Legyen áldva a­ gondviselés! Ez minden, a­mit most mondhatok. És én hiszem, hogy Szeg­váry is viszonozni fogja szerelmét, mert te húgom most megmentetted az ő életét. — Hogyan? — kérdék egyszerre mindhárman? — Ezt majd később. — Nem fiam, én borzasztót sejtek, hisz én tudok olvasni arczodról. Mond, szeretett gyerme­kem , oh mond meg, mit jelentsen az a sötét ború homlokodon ? azon a homlokon, melyet annyiszor elárasztok anyai csókjaimmal és mely mindig oly derült szokott lenni. Oh mond meg, mi nyomja vagy mi nyomta szivedet. — Hagyja el édes jó anyám, már ezen túl vagyok,—majd később— áldja inkább addig a gondviselést! — Most pedig menjünk, nézzük meg betegünket! VIII. Egyszerű, de ízletesen bútorozott szoba volt az, melyben Gyula feküdt. Két ablakból a Tiszára nyílt kilátás. Egy ágyban Gyulát látjuk nyugodni. A betegség valóban megkinozta az erőteljes ifjút. Arcza majdnem olyan halvány volt, mint a fehér vánkosok, melyeken feküdt. Midőn Géza, Ilona, Flóra és Borshalmyné beléptek, nyugodtnak látszott, ajkai nyitvák vol­tak és mély álom környeze. Géza odalépett a beteghez, megvizsgálta őt, majd órájára tekintett mondván: — Nem sokára fel fog ébredni, a láz szűnni kezd. Flóra aggódva tekintett bátyjára, ez szeméből olvasá ki gondolatait és mosolyogva mondá: — Ne félj semmit, most már mentve van. Két hét múlva talpon jár. — De hát belőlünk mi lesz ? — kérdé Hona, — vagy azt hiszed, hogy atyám olyan könnyen fog engedni. — Az Isten áldja meg édes­apádat, hiszen csak nem fog erőnek erejével Szegvárynak adni, ha ez ki fogja jelenteni, hogy ő mást szeret! — De épen az a kérdés, ha szereti-e ő majd Flórát? Flóra elpirulva rágicsálta kis ujjának rózsás körmöcskéjét. — No hiszen az kellene még, hogy nővérem is boldogtalan lenne miatta! Ekkor neszt hallván, hátra fordultak. Gyula épen magához kezde térni. Midőn szemeit felnyitó, Flórán nyugodt meg tekintete és ajkáról egy halk „ak“ osont el. — Álmodom még? — mondá gyenge hangon. — Ön nem álmodik! — szólt Géza, — hogyan érzi magát? — Jól, de hol is vagyok? — Hogyan? — kérdé Ilona, — hát nem em­lékszik ön semmire sem ? — Nem, — felelt Gyula és újjaival homlokát kezdé simogatni, — csupán arra, hogy angyalba voltam szerelmes és hogy ezen angyal életem menté meg!

Next