Kecskeméti Lapok, 1882. július-december (15. évfolyam, 27-52. szám)

1882-10-22 / 43. szám

TIZENÖTÖDIK ÉVFOLYAM. 43. S'^m. KECSKEMÉTI LAPOK előfizetési díj: nAT tttt/ t T 'nn t í ne á n i t hitt 0Tr titt hirdetési díj: Egész évre 5 frt kr. Negyedévre 1 frt 50 kr. x^ XX J­J X X A tr A X E X XX. Xv XX. XX XX. Xj IVX X XX ILJ X X Xj XX- JL 4 hasábos petit sor 5 kr., többszöri vagy terje-Félévre . . 2 „ 50 „ Egy szám­ára 12 kr. hirdetéseknél árbeeszedés adatik MEGJELENIK MINDEN VASARNAP . Előfizetni az év folytán minden hónap elején lehet. SZERKESZTŐ LAKIK: HALASI-UTCZA, 17. SZ. KIADÓ-HIVATAL: BUDAI-UTCZA, 184. SZ. Bélyegdij minden beigtatásért 30 kr. 1882. OKTÓBER 22. Egy új törvényjavaslat. Új adónem létesítését, jobban mondva felemelését c­élzó törvényja­vaslattal állunk ismét szemben, melyet a pénzügyminiszter a közelebb benyúj­tott budget-törvénynyel kapcsolatban az országgyűlés elé terjesztett. Ez a pénzintézeteknél elhelyezett tőkékből folyó jövedelemnek megadóztatásáról szóló törvényjavaslat, mely hitelviszo­nyainkat érintő hatása és befolyásánál fogva is kétszeresen igénybe veszi figyelmünket, s megérdemli, hogy azzal mielőbb behatóan foglalkozzunk. Szorosan a törvényjavaslatnál akarván maradni, mellőzzük ezúttal azon kér­dés szellőztetését, vájjon mennyiben jogosult a pénzügyminiszter azon eljá­rása, mely szerint a deficit eltüntetését, melyhez pedig oly nagy reményeket köt, csaknem kizárólag adóemelés és szabályozás által szándékozik elérni. A tény az, hogy pénzre van szükség, tehát új és biztos jövedelmi források­ról kell gondoskodni. Hogy bizonyos logikai sorrendet kövessünk, a következő kérdéseket ál­lítjuk fel, melyekre azután feleletet adni megkísértjük. Első kérdés az, vájjon a törvény­­javaslat kikre akar újabb adóterhet róni, é­s valósággal kiket fog terhelni ? Második kérdés, hogy ennek foly­tán jogosult-e ez új adótörvény ? Harmadik kérdés az, vájjon az új adóteher a különböző pénzintézetekre egyenlő arányban fog-e nehezedni? Az első kérdésre feleletet nyerünk, ha a törvényjavaslatot indokolásával együtt figyelmesen átolvassuk. A ja­vaslat ugyanis tekintettel arra , hogy az 1875. 22. t.-cz. értelmében a betétek kamatai eddigelé adómentesek voltak , de tekintettel másfelől azon megválto­zott körülményre, hogy a betevő kö­zönség még a kamatok nagy részét is újabb kamatozás végett tőkésítve bent hagyja: méltányosnak és igazságosnak látja, hogy ezen ránézve legkényelme­sebben és legbiztosabban kezelhető jö­vedelméből egy részt az államnak en­gedjen át adó fejében, s kimondja, hogy a betéti kamatok után 10% ka­matadó fizettetik. A nélkül tehát, hogy ez intézkedésnek a betétek és takaré­kossági hajlam emelésére vagy csök­kentésére irányzott befolyását mérle­gelni igyekeznénk, egyszerűen konsta­tálni kívánjuk, hogy alapjában s leg­alább a külszínnek megfelelőleg a ja­vaslat a takarékpénztári betétek eddig adómentes kamatait kívánta megadóz­tatni. Ámde érdekes és sajátságos, hogy miként igyekszik e különben ál­tala is méltányosnak elismert adónemet azonnal másra áthárítani. A javaslat ugyanis így szól: e kamatadót „az in­tézet van kötelezve minden negyedév végével beszállítani, joga van azon­ban az adót a kifizetett vagy tőkésített kamatösszegből a felek irányában le­vonni.“ Ez intézkedés indokául az ho­­zatik fel, hogy azon intézetek, melyek ezen betéteknek üzletükbe való befek­tetéséből tekintélyes jövedelmet húznak, legalább mint közvetítők járulja­nak ahhoz, hogy az államkincstárnak ezen jövedelemforrása aránylagosan ér­tékesíttethessék. Ha többet nem mondana is a javas­lat és indokolás, már ebből is eléggé kivehető lenne, hogy itt az egész czél­­bavett adóteher egyenesen a pénzinté­zetekre fog nehezedni, mert a törvény csak feltételesen mondja ki, hogy ha és amennyiben tetszik, az intézetnek joga van azt a felektől levonni. Ez aztán valódi nesze semmi fogd meg jól. Hisz azt ily üzleti dolgokban csak kissé jár­tas ember is jól tudja, hogy a pénzin­tézeteknek, ha már épen rászorultak és akarják, sokfélekép módjukban áll azt akár a betevő, akár a kölcsönvevő kö­­­­zönséggel szemben a maguk javára ki­egyenlíteni , a­nélkül, hogy ilyen se hideg se meleg törvényhozási clausulára szükségük volna. De lássuk, miként üti ki magát a szeg a zsákból, s miként­­ árulja el magát a javaslat, miszerint az egész kamatadó nem akar más lenni, mint a pénzintézeteknek újabb arányta­lan megadóztatása. Így folytatja ugyanis az indokolás : „tekintettel az üzleti vi­szonyokra, alig szenved kétséget, mi­szerint a takarékpénztárak, csakhogy a betétek­benhagyását biztosítsák, haj­landók lesznek a törvény által adott azon jogról lemondani, mely szerint az adót a kifizetett vagy a tőkéhez írt ka­matokból visszatarthatják, hanem azt a betevők helyett kifizetik, s az által a közönséget az ezen adóval való közvet­len megterheltetéstől egészen felmentik.“ Ennyi ellenmondást, álokoskodást és ámitást egy törvényjavaslat indokolá­­­­sában még vagy láttunk vagy sem, úgy­hogy méltán a legszigorúbb kritikát ér­demelné meg. Meg akar adóztatni egy új adótárgyat, de azonnal gondoskodik róla, sőt útmutatást ad, hogy ezen teher másra ruháztassék át. Mindezek­nél fogva bízvást elmondhatjuk, hogy bár szinteg a törvényjavaslat a takarék­­pénztári betéteket kívánta megadóztat­ni , tulajdonképen és valósággal az egész új adónem a pénzintézetekre fog nehe­zedni. Második kérdés ebből kifolyólag az, vájjon ily alakban jogosult-e az új adóz­tatás ? És miután fentebb kimutattuk, hogy a javaslat minden kétséget kizá­rólag egyedül a pénzintézetekre ró újabb adóterhet, határozottan nem­mel fele­lünk. Nem azt vitatjuk, hogy a pénz­intézetek , ha az államszükség úgy ki­­vánja, még többet is ne adózzanak, hanem ez adóztatás ne ily beburkoltan s ne ily kerülő úton történjék. A nyil­vános számadásra kötelezett vállalatok megadóztatásáról külön törvény szól, s ennek alapján az összes pénzintézetek jövedelmükhöz mérten az utolsó kraj­­czárig meg vannak adóztatva. Annál feltűnőbb, midőn az indokolásban kö­vetkezőket olvassuk: „Vannak takarék­­pénztárak , a­melyek részvényeseiknek dús osztalékot adnak, és mégis cse­kély összegű adóval rovatnak meg, vagy épen semmi adót nem fizetnek.“ — No már egy törvényjavaslat indo­kolásául ilyet elmondani és még pa­pírra is tenni vagy tájékozatlanság, vagy könnyelműség. Van-e széles Ma­gyarországon pénzintézet, mely a nyil­vánosság elől elzárkózhatnék, s mely­nek zárszámadása annyi retortán ke­resztül át és átvizsgálva a nyilvánosság elé ne kerülne? Bizonyára nincs, és nem is szabad lenni. Ezen nyilvános számadásra kötelezett vállalatok közül bizony egy sem kerüli ki az adókivető bizottságok figyelmét, hanem mind­egyik megfizeti összes jövedelmétől — az igazgatási és üzleti költségek leg­szűkebben kiszámított, levonása után —­a tiz a jövedelmi adót ,é­s jót állunk érte, hogy ezt az ország egy pénzin­tézete sem kerüli ki. Hogy lehet tehát olyat mondani, hogy a pénzintézetek nincsenek megadóztatva ? Ám tessék , ha már épen elkerülhetlen, ezen jöve­delmi adó­­ emelésével több adót ki­vetni, de ismételjük, hogy a pénzinté­zeteknek ily alakbani újabb megadóz­tatása fölötte egyenetlen és aránytalan, s épen azért nem is jogosult. Hátra van még a harmadik kérdés, mely abból áll, vájjon az új adó a pénzintézeteket egyenlő arányban fog­­ja-e terhelni? A dolog természetében rejlik, hogy nem, s épen ezért a tör­vény teljesen igazságtalan. Az új adó ugyanis a betétek arányában szabatik TÁRCZA Zsidó temetés. Kétkerekű kordé a fészernek hajtva, Szegény Áron Mózes többé meg nem hajtja, Búsan néz a Purcsi a teli jászolra, Talán az is kedves gazdáját gyászolja. Meghalt a vén Áron, elvette az isten, Vissza se jő többé, se pénzen, se ingyen; Özvegye, árvája, pedig hogy siratja, Szegény öreg asszony lelkit majd kiadja. Lelkit majd kiadja, ritka haját tépi, Sirásnak, jajának, sohse lesz tán régi: — Itt hagytál magamra , jaj istenem, nékem, Jehova, nagy isten, ezt kell-e megérnem?... De jönnek a vének egymás után, sorba, Sok gyereket asszonyt az ágytól eltolva. Fölteszik az Áront halottas deszkára, A szemét lezárják, mossák nagy tisztára. Öltik a hogy illő, sávolyos fehérbe, Apró, piczi pollczát adnak a kezébe. Mikor megvirrad majd a támadás napja, Koporsóját vélük , tudja jól, fölcsapja. Körülállják aztán, össze-összedúgnak, Rejtelmes igéket a fülébe súgnak: — Megtöri a büvöt. . . megy ettől a sárkány, de ezzel eresztnek menyország ajtaján. Behozzák már most a koporsó födelit, Apró laza szöggel, szögezik , szögezik: Mikor megharsan majd angyal trombitája Utat a hang hozzá könnyebben találja. Oda rohan özvegy felesége újra — Minek is született ő ekkora búra ! — Ráborul öleli, át meg át­karolja, Görcsös újját alig fejthetik le róla. Kiszedi a kántor zsiros bibliáját , Siránkozó dalra igazítja száját; Rákezdi a legvén, a többi folytatja, Messzire elnyújtják úgy lesz foganatja. Koporsót fölteszik a fakó szekérre, Halottat kiviszik a temető szélre , A derék magyar pap adott neki helyet, A vén Áron ottan nyugodalmas lehet. Leeresztik mélyen a fekete földbe, (Mely már annyi reményt bánatot is föd be) Mindenik dob reá egy-egy kapa földet, Úgy se lesz baj most már az Áronnal többet. Zokogás elfullad, vége már a jajnak, Czerimoniának, siránkozó dalnak, Pihenhet az Áron, ott tán megtalálja, A mije itt nem volt, nyugalmas tanyája. Karacsay Pelbárt. Az én öngyilkosságom. És én is, én is meg akartam magamat ölni. Szomorú bizonyságot szereztem magamnak Amál hűtlenségéről. Várjon csakugyan Amálnak hittük-e a hi­­telent ? Képzeljék, életemet tartó kis kezében, s már nem emlékszem a nevére. Csodálkoztak rajta fiatal emberek, majd másra fog az idő titeket is tanítani. Akkor még fiatal voltam, — igen, fiatal. Alig hogy bizonyos lettem szerencsétlenségem­ről , elhatároztam , hogy véget vetek életemnek. Első pillanatban az ő előszobájában akartam szétlocscsantani agyvelőmet, de meggondoltam, hogy nagyon is soknak van tudomások arról, hogy mily módon gúnyolódott Henriette — úgy-e­­gy hittük? — az ő alázatos szolgájával. S hiúság mégis csak van az emberben! — Nem, gondolom, csak lárma nő! A megsebbzett madár is sűrű bokor mögé húzó­dik , midőn vonaglik, így akarok én is meg­halni egy sarokban, elrejtve, elveszve, el­feledve. Ilyen elégikus hangulatban ültem a vas­útra , a hatodfél óraira. Alig száz lépésnyire tett le az Arany­ Oroszlántól, ettől a jól tartott hoteltől, hol kitűnő ágygyal s még kitűnőbb terítékkel szolgálnak. — Mivel szolgálhatok uraságodnak? — kérdi egy csinos, nem feledtem el azóta, igen csinos szobalány. — Semmivel. Nem voltam éhes. Feküdni mentem. Ál­mom izgatott volt . . . Minden pillanatban látni véltem Viktóriát—ugy­e Viktóriának hittük? — Szerencsés versenytársam karján. Ilyenkor föl­ugrottam s mindig belevágtam az öklöm a falba, vagy ágyam vasába, vagy a kis antik márványasztal sarkába. Egészen össze voltam törve, mire fölébredtem. De hát az nem nagy baj, ha halni akar az ember. Elmentem egy kötelet keresni. Mindig azt hittem, hogy mi sem könnyebb, mint kötelet találni, hogy fölakassza magát az ember. Tévedés. Az egész szállót összekerestem, a­nélkül, hogy egy kedvemre való kötelet talál­hattam volna. A kis szobalány, ugyanaz, a­kiről oly jól tudom még most is, hogy olyan csinos, kérdezte: — De hát mit akar vele uraságod ? Végre egy darab kóczmadzaggal zsebem­ben, elhagytam a hotelt, s egész közömbösen egy liget felé vettem utam, melyet már régóta jól ismerek. Az átdatlan sürü lomb mögött tudtam én egy kedves kis helyet, hol megáll­tam álmodozni egy szép napon. Keresve se találhatnék bizalmasabb helyet a meghalásra. Útközben Bertára — most már biztosan tudom, Bertának hittük — ő rá gondolok. Lel­kem mélyéből megutáltam. Aztán megnéztem a kötelem, megnéztem, megpróbáltam az ellen­­­­álló erejét. Nem, nem ilyen kötelet szerettem volna én. Rövidnek látszott s nem igen biztos­nak. Ez bosszantott. Nem képzelhetik, kérem, hogy az ilyen akaratoskodásféle mennyire be­­foly az ember gondolatmenetére. Más bosszúság, hogy megérkeztem a helyre, melyet már jó eleve kiválasztottam magamnak, ugyan kellemetlenül lepett meg, midőn észre­vettem, hogy már más által van elfoglalva. Egy személyiség, kit csak hátulról láthattam, és azzal volt elfoglalva, hogy a nyaka köré tekerjen egy olyasforma, de, épen olyan kötelet, mint a­milyet én szerettem volna magamnak. — Mit akar ön itt? — kérdem. Megfordult. — Mit csinál ön itt? — Azt hiszi, nem kitaláltam szándékát ? — kiáltom ! — S ha meg is akarnám magamat ölni, azt hiszem önnek semmi köze sincs hozzá. — Megölni magát? Rápillantottam. Kedves fiú volt. Nyílt arcz, rokonszenves tekintet, érdekes sáppadtság. S ez akarja magát megölni.

Next