Kecskeméti Lapok, 1882. július-december (15. évfolyam, 27-52. szám)
1882-10-22 / 43. szám
TIZENÖTÖDIK ÉVFOLYAM. 43. S'^m. KECSKEMÉTI LAPOK előfizetési díj: nAT tttt/ t T 'nn t í ne á n i t hitt 0Tr titt hirdetési díj: Egész évre 5 frt kr. Negyedévre 1 frt 50 kr. x^ XX JJ X X A tr A X E X XX. Xv XX. XX XX. Xj IVX X XX ILJ X X Xj XX- JL 4 hasábos petit sor 5 kr., többszöri vagy terje-Félévre . . 2 „ 50 „ Egy számára 12 kr. hirdetéseknél árbeeszedés adatik MEGJELENIK MINDEN VASARNAP . Előfizetni az év folytán minden hónap elején lehet. SZERKESZTŐ LAKIK: HALASI-UTCZA, 17. SZ. KIADÓ-HIVATAL: BUDAI-UTCZA, 184. SZ. Bélyegdij minden beigtatásért 30 kr. 1882. OKTÓBER 22. Egy új törvényjavaslat. Új adónem létesítését, jobban mondva felemelését célzó törvényjavaslattal állunk ismét szemben, melyet a pénzügyminiszter a közelebb benyújtott budget-törvénynyel kapcsolatban az országgyűlés elé terjesztett. Ez a pénzintézeteknél elhelyezett tőkékből folyó jövedelemnek megadóztatásáról szóló törvényjavaslat, mely hitelviszonyainkat érintő hatása és befolyásánál fogva is kétszeresen igénybe veszi figyelmünket, s megérdemli, hogy azzal mielőbb behatóan foglalkozzunk. Szorosan a törvényjavaslatnál akarván maradni, mellőzzük ezúttal azon kérdés szellőztetését, vájjon mennyiben jogosult a pénzügyminiszter azon eljárása, mely szerint a deficit eltüntetését, melyhez pedig oly nagy reményeket köt, csaknem kizárólag adóemelés és szabályozás által szándékozik elérni. A tény az, hogy pénzre van szükség, tehát új és biztos jövedelmi forrásokról kell gondoskodni. Hogy bizonyos logikai sorrendet kövessünk, a következő kérdéseket állítjuk fel, melyekre azután feleletet adni megkísértjük. Első kérdés az, vájjon a törvényjavaslat kikre akar újabb adóterhet róni, és valósággal kiket fog terhelni ? Második kérdés, hogy ennek folytán jogosult-e ez új adótörvény ? Harmadik kérdés az, vájjon az új adóteher a különböző pénzintézetekre egyenlő arányban fog-e nehezedni? Az első kérdésre feleletet nyerünk, ha a törvényjavaslatot indokolásával együtt figyelmesen átolvassuk. A javaslat ugyanis tekintettel arra , hogy az 1875. 22. t.-cz. értelmében a betétek kamatai eddigelé adómentesek voltak , de tekintettel másfelől azon megváltozott körülményre, hogy a betevő közönség még a kamatok nagy részét is újabb kamatozás végett tőkésítve bent hagyja: méltányosnak és igazságosnak látja, hogy ezen ránézve legkényelmesebben és legbiztosabban kezelhető jövedelméből egy részt az államnak engedjen át adó fejében, s kimondja, hogy a betéti kamatok után 10% kamatadó fizettetik. A nélkül tehát, hogy ez intézkedésnek a betétek és takarékossági hajlam emelésére vagy csökkentésére irányzott befolyását mérlegelni igyekeznénk, egyszerűen konstatálni kívánjuk, hogy alapjában s legalább a külszínnek megfelelőleg a javaslat a takarékpénztári betétek eddig adómentes kamatait kívánta megadóztatni. Ámde érdekes és sajátságos, hogy miként igyekszik e különben általa is méltányosnak elismert adónemet azonnal másra áthárítani. A javaslat ugyanis így szól: e kamatadót „az intézet van kötelezve minden negyedév végével beszállítani, joga van azonban az adót a kifizetett vagy tőkésített kamatösszegből a felek irányában levonni.“ Ez intézkedés indokául az hozatik fel, hogy azon intézetek, melyek ezen betéteknek üzletükbe való befektetéséből tekintélyes jövedelmet húznak, legalább mint közvetítők járuljanak ahhoz, hogy az államkincstárnak ezen jövedelemforrása aránylagosan értékesíttethessék. Ha többet nem mondana is a javaslat és indokolás, már ebből is eléggé kivehető lenne, hogy itt az egész czélbavett adóteher egyenesen a pénzintézetekre fog nehezedni, mert a törvény csak feltételesen mondja ki, hogy ha és amennyiben tetszik, az intézetnek joga van azt a felektől levonni. Ez aztán valódi nesze semmi fogd meg jól. Hisz azt ily üzleti dolgokban csak kissé jártas ember is jól tudja, hogy a pénzintézeteknek, ha már épen rászorultak és akarják, sokfélekép módjukban áll azt akár a betevő, akár a kölcsönvevő közönséggel szemben a maguk javára kiegyenlíteni , anélkül, hogy ilyen se hideg se meleg törvényhozási clausulára szükségük volna. De lássuk, miként üti ki magát a szeg a zsákból, s miként árulja el magát a javaslat, miszerint az egész kamatadó nem akar más lenni, mint a pénzintézeteknek újabb aránytalan megadóztatása. Így folytatja ugyanis az indokolás : „tekintettel az üzleti viszonyokra, alig szenved kétséget, miszerint a takarékpénztárak, csakhogy a betétekbenhagyását biztosítsák, hajlandók lesznek a törvény által adott azon jogról lemondani, mely szerint az adót a kifizetett vagy a tőkéhez írt kamatokból visszatarthatják, hanem azt a betevők helyett kifizetik, s az által a közönséget az ezen adóval való közvetlen megterheltetéstől egészen felmentik.“ Ennyi ellenmondást, álokoskodást és ámitást egy törvényjavaslat indokolásában még vagy láttunk vagy sem, úgyhogy méltán a legszigorúbb kritikát érdemelné meg. Meg akar adóztatni egy új adótárgyat, de azonnal gondoskodik róla, sőt útmutatást ad, hogy ezen teher másra ruháztassék át. Mindezeknél fogva bízvást elmondhatjuk, hogy bár szinteg a törvényjavaslat a takarékpénztári betéteket kívánta megadóztatni , tulajdonképen és valósággal az egész új adónem a pénzintézetekre fog nehezedni. Második kérdés ebből kifolyólag az, vájjon ily alakban jogosult-e az új adóztatás ? És miután fentebb kimutattuk, hogy a javaslat minden kétséget kizárólag egyedül a pénzintézetekre ró újabb adóterhet, határozottan nemmel felelünk. Nem azt vitatjuk, hogy a pénzintézetek , ha az államszükség úgy kivánja, még többet is ne adózzanak, hanem ez adóztatás ne ily beburkoltan s ne ily kerülő úton történjék. A nyilvános számadásra kötelezett vállalatok megadóztatásáról külön törvény szól, s ennek alapján az összes pénzintézetek jövedelmükhöz mérten az utolsó krajczárig meg vannak adóztatva. Annál feltűnőbb, midőn az indokolásban következőket olvassuk: „Vannak takarékpénztárak , amelyek részvényeseiknek dús osztalékot adnak, és mégis csekély összegű adóval rovatnak meg, vagy épen semmi adót nem fizetnek.“ — No már egy törvényjavaslat indokolásául ilyet elmondani és még papírra is tenni vagy tájékozatlanság, vagy könnyelműség. Van-e széles Magyarországon pénzintézet, mely a nyilvánosság elől elzárkózhatnék, s melynek zárszámadása annyi retortán keresztül át és átvizsgálva a nyilvánosság elé ne kerülne? Bizonyára nincs, és nem is szabad lenni. Ezen nyilvános számadásra kötelezett vállalatok közül bizony egy sem kerüli ki az adókivető bizottságok figyelmét, hanem mindegyik megfizeti összes jövedelmétől — az igazgatási és üzleti költségek legszűkebben kiszámított, levonása után —a tiz a jövedelmi adót ,és jót állunk érte, hogy ezt az ország egy pénzintézete sem kerüli ki. Hogy lehet tehát olyat mondani, hogy a pénzintézetek nincsenek megadóztatva ? Ám tessék , ha már épen elkerülhetlen, ezen jövedelmi adó emelésével több adót kivetni, de ismételjük, hogy a pénzintézeteknek ily alakbani újabb megadóztatása fölötte egyenetlen és aránytalan, s épen azért nem is jogosult. Hátra van még a harmadik kérdés, mely abból áll, vájjon az új adó a pénzintézeteket egyenlő arányban fogja-e terhelni? A dolog természetében rejlik, hogy nem, s épen ezért a törvény teljesen igazságtalan. Az új adó ugyanis a betétek arányában szabatik TÁRCZA Zsidó temetés. Kétkerekű kordé a fészernek hajtva, Szegény Áron Mózes többé meg nem hajtja, Búsan néz a Purcsi a teli jászolra, Talán az is kedves gazdáját gyászolja. Meghalt a vén Áron, elvette az isten, Vissza se jő többé, se pénzen, se ingyen; Özvegye, árvája, pedig hogy siratja, Szegény öreg asszony lelkit majd kiadja. Lelkit majd kiadja, ritka haját tépi, Sirásnak, jajának, sohse lesz tán régi: — Itt hagytál magamra , jaj istenem, nékem, Jehova, nagy isten, ezt kell-e megérnem?... De jönnek a vének egymás után, sorba, Sok gyereket asszonyt az ágytól eltolva. Fölteszik az Áront halottas deszkára, A szemét lezárják, mossák nagy tisztára. Öltik a hogy illő, sávolyos fehérbe, Apró, piczi pollczát adnak a kezébe. Mikor megvirrad majd a támadás napja, Koporsóját vélük , tudja jól, fölcsapja. Körülállják aztán, össze-összedúgnak, Rejtelmes igéket a fülébe súgnak: — Megtöri a büvöt. . . megy ettől a sárkány, de ezzel eresztnek menyország ajtaján. Behozzák már most a koporsó födelit, Apró laza szöggel, szögezik , szögezik: Mikor megharsan majd angyal trombitája Utat a hang hozzá könnyebben találja. Oda rohan özvegy felesége újra — Minek is született ő ekkora búra ! — Ráborul öleli, át meg átkarolja, Görcsös újját alig fejthetik le róla. Kiszedi a kántor zsiros bibliáját , Siránkozó dalra igazítja száját; Rákezdi a legvén, a többi folytatja, Messzire elnyújtják úgy lesz foganatja. Koporsót fölteszik a fakó szekérre, Halottat kiviszik a temető szélre , A derék magyar pap adott neki helyet, A vén Áron ottan nyugodalmas lehet. Leeresztik mélyen a fekete földbe, (Mely már annyi reményt bánatot is föd be) Mindenik dob reá egy-egy kapa földet, Úgy se lesz baj most már az Áronnal többet. Zokogás elfullad, vége már a jajnak, Czerimoniának, siránkozó dalnak, Pihenhet az Áron, ott tán megtalálja, A mije itt nem volt, nyugalmas tanyája. Karacsay Pelbárt. Az én öngyilkosságom. És én is, én is meg akartam magamat ölni. Szomorú bizonyságot szereztem magamnak Amál hűtlenségéről. Várjon csakugyan Amálnak hittük-e a hitelent ? Képzeljék, életemet tartó kis kezében, s már nem emlékszem a nevére. Csodálkoztak rajta fiatal emberek, majd másra fog az idő titeket is tanítani. Akkor még fiatal voltam, — igen, fiatal. Alig hogy bizonyos lettem szerencsétlenségemről , elhatároztam , hogy véget vetek életemnek. Első pillanatban az ő előszobájában akartam szétlocscsantani agyvelőmet, de meggondoltam, hogy nagyon is soknak van tudomások arról, hogy mily módon gúnyolódott Henriette — úgy-egy hittük? — az ő alázatos szolgájával. S hiúság mégis csak van az emberben! — Nem, gondolom, csak lárma nő! A megsebbzett madár is sűrű bokor mögé húzódik , midőn vonaglik, így akarok én is meghalni egy sarokban, elrejtve, elveszve, elfeledve. Ilyen elégikus hangulatban ültem a vasútra , a hatodfél óraira. Alig száz lépésnyire tett le az Arany Oroszlántól, ettől a jól tartott hoteltől, hol kitűnő ágygyal s még kitűnőbb terítékkel szolgálnak. — Mivel szolgálhatok uraságodnak? — kérdi egy csinos, nem feledtem el azóta, igen csinos szobalány. — Semmivel. Nem voltam éhes. Feküdni mentem. Álmom izgatott volt . . . Minden pillanatban látni véltem Viktóriát—ugye Viktóriának hittük? — Szerencsés versenytársam karján. Ilyenkor fölugrottam s mindig belevágtam az öklöm a falba, vagy ágyam vasába, vagy a kis antik márványasztal sarkába. Egészen össze voltam törve, mire fölébredtem. De hát az nem nagy baj, ha halni akar az ember. Elmentem egy kötelet keresni. Mindig azt hittem, hogy mi sem könnyebb, mint kötelet találni, hogy fölakassza magát az ember. Tévedés. Az egész szállót összekerestem, anélkül, hogy egy kedvemre való kötelet találhattam volna. A kis szobalány, ugyanaz, akiről oly jól tudom még most is, hogy olyan csinos, kérdezte: — De hát mit akar vele uraságod ? Végre egy darab kóczmadzaggal zsebemben, elhagytam a hotelt, s egész közömbösen egy liget felé vettem utam, melyet már régóta jól ismerek. Az átdatlan sürü lomb mögött tudtam én egy kedves kis helyet, hol megálltam álmodozni egy szép napon. Keresve se találhatnék bizalmasabb helyet a meghalásra. Útközben Bertára — most már biztosan tudom, Bertának hittük — ő rá gondolok. Lelkem mélyéből megutáltam. Aztán megnéztem a kötelem, megnéztem, megpróbáltam az ellenálló erejét. Nem, nem ilyen kötelet szerettem volna én. Rövidnek látszott s nem igen biztosnak. Ez bosszantott. Nem képzelhetik, kérem, hogy az ilyen akaratoskodásféle mennyire befoly az ember gondolatmenetére. Más bosszúság, hogy megérkeztem a helyre, melyet már jó eleve kiválasztottam magamnak, ugyan kellemetlenül lepett meg, midőn észrevettem, hogy már más által van elfoglalva. Egy személyiség, kit csak hátulról láthattam, és azzal volt elfoglalva, hogy a nyaka köré tekerjen egy olyasforma, de, épen olyan kötelet, mint amilyet én szerettem volna magamnak. — Mit akar ön itt? — kérdem. Megfordult. — Mit csinál ön itt? — Azt hiszi, nem kitaláltam szándékát ? — kiáltom ! — S ha meg is akarnám magamat ölni, azt hiszem önnek semmi köze sincs hozzá. — Megölni magát? Rápillantottam. Kedves fiú volt. Nyílt arcz, rokonszenves tekintet, érdekes sáppadtság. S ez akarja magát megölni.