Kecskeméti Lapok, 1883. július-december (16. évfolyam, 27-53. szám)

1883-09-23 / 39. szám

2 érezte már kellemetlenségeit, bizonyára igazat ad nekünk, mikor egy módot ajánlunk a fennhatósága alatti rendő­rség megkétszerezésére, s ha nem kap az alkalmon, az csak az egyének iránti tekintetből történnék; kérjük, ez a tekintet ne tegye e javaslattal szemben zárkózottá, az a kivitelre tartozik és különben is nagy ideje, hogy érdekelt egyének fölött, és pedig úgy a rend­őrség, mint a többiek sorában kiselej­­tizés tartassék. Szándékunk önzetlensége ezúttal abban lelné jutalmát, ha azok, kik a rendőrséget velünk együtt nemcsak arra valónak tekintik , hogy azt minden kutya megugathassa s minden tacskó leránthassa, ezen javaslatunkat fonto­lóra vennék s komolyan gondolkoz­nának felette. Ez esetre nem ez lenne utolsó szavunk e tárgyban. Viharjelek. Századunkban, különösen az utolsó év­tizedek óta mindinkább hatalmasabban ter­jednek azon eszmék, melyek részint a mos­tani jog- és gazdasági rend reformját, átala­kítását, részint ezek tökéletes eltörlését, le­rombolását, s egy egészen új jogrend meg­alkotását czélozzák. Úgy látszik, hogy azon elvek és eszmék, melyek egy előbbi kor­szak kiváló férfiai által tudományos köny­vekbe foglaltattak, s csakis ezek­­ a népnek egy kis töredéke előtt voltak ismeretesek, most már az egész emberiség köztulajdonává váltak; úgy látszik, hogy ez eszméket és elveket, melyeket ezelőtt csak elvben han­goztattak, az emberiség gyakorlatilag akarja valósítani. Mert ha végig­tekintünk különösen Európa államainak mostani helyzetén, ha tanulmányozzuk azon mozgalmak természe­tét, melyek most majd minden nemzet ke­belében egy vagy más alakban előjönnek, lehetetlen észre nem vennünk, hogy e moz­galmak — bármily alakban jöjjenek is elő — utolsó vonatkozásukban végezéljukban a fönn­álló gazdasági-, társadalmi- és jogrend ellen irányulnak, lehetetlen észre nem vennünk, hogy ezen mostani renddel való általános elégedetlenség ütötte föl fejét a népek körében. Vizsgáljuk csak e jelenségeket. Németországban a socialisták — külön­böző töredékeikkel — lobogtatják zászlóikat, s terjesztik gyújtó eszméiket, s hogy nem­­ sikertelenül, mutatja azon körülmény, hogy talán sehol sincs annyira elterjedve úgy a nép felső- mint alsó rétegeiben a fönnálló társadalmi renddel való elégedetlenség, sehol sincs annyira kifejlődve a vágy sociális re­formok után, mint Németországban, s csakis a kormány vas keze tartja még vissza a­­ háborgó elemeket fölforgató munkájuktól;­­ de ez is aligha sokáig. Francziaországban a kommunisták ter­jesztik eszméiket, s a múlt politikai esemé­nyei megmutatták, hogy a jövőben is nagyon­­ lehet ezektől félni, különösen azért is, mert­­ az alsóbb néprétegek érdekeinek hizelegve, kedvezve, nagyon alkalmasak — tények bi­zonyítják— ezeket a felsőbb rétegek ellen felizgatni; a munkának folytonos harczát lát­juk itt a tőke ellen, melyek kiengesztelhet­­ tétlenül állnak itt egymással szemben. Angolországban a férnek kezében villog­­ a tőr a birtokos osztály ellen; a gyilkossá-­­­gok napirenden vannak, s az elitélt kivég­­­­zett gyilkosokat mártírokként gyászolja egy egész nép, a bérlőknek, kisiparosoknak­­ gyűlöletteljes harcza a birtok ellen. Oroszországban a Nihil titkos társulatai­­ recsegtetik az állam oszlopait; a lőpor, mé­­­­reg és tőr harcza az államrend ellen. Olaszországban a radikalizmus álarcza­i mögé bújt elégedetlenek folytatják a harczot­­ a fennálló rend ellen , s hogy e harcz, a radikálisok e mozgalma komoly számba ve­hető , mutatják a legújabb kravallokban mu­tatkozó jelenségek. Ha pedig hazánk állapotát tekintjük,­­ utalva a legújabb eseményekre, nem habo­zunk kimondani, hogy a mostani renddel való elégedetlenség, a vágy reformok után, nálunk is ép úgy — ha nem jobban — el van terjedve, mint Európa akármely álla­mában. Az antiszemitizmus csak futó és múló jelenség, a betegségnek csak egy kiütő ideig-óráig tartó tünete, mely alatt komo­lyabb baj, komolyabb betegség rejtőzik. A horvátok forrongása a magyarok ellen csak álarcza és kinyomata annak az általános reform utáni vágynak, mely An­gliában a fém­ tőrében, Francziaországban a communista torlaszaiban, Oroszországban a nihilista lőporában nyilatkozik. Szóval, a nemzeteknek ezen ecsetelt mozgalmai, forrongásai, de különösen azok­nak együttes feltűnése, megjelenése, oda látszanak mutatni, hogy az emberiség ko­moly események küszöbén áll, oda látszanak mutatni, hogy nagy szélvész van készülőben, mely később vagy enyhe szellővé változik, fölfrissítve, új életre ébresztve a most tik­­kadt légkör által körülvett társadalmunkat; vagy pedig, ki tudja, viharrá erősödve té­vestül fogja kiszakítani társadalmunk fáját. Újjáalkotás, vagy feloszlás. Nem hisszük, az emberiség rendelteté­sére gondolva, nem is hihetjük, hogy ezen utóbbi eset lehetséges volna. De azt hisszük, hogy ez az általánosan nyilatkozó vagy sociális reformok után, azon­­ nemsokára bekövetkezendő időt jelezi, midőn a mostani gazdasági-, társadalmi- és jogrend lényegesen reformáltatni fog. Lényegesen reformáltatni oly irányban, hogy a vagyonegyenlőtlenség nem fog többé oly rendkívül szembeszökő ellentétet képezni­­ gazdag és szegény, tőkés és munkás, nagy­birtok és kisbirtok között, hogy az erősek a gyengébbeket nem elnyomni, hanem tá­mogatni, segíteni fogják; hogy a hatalmasok meg fogják a népeknek adni azt, a­mi a népé, a tőke és munka közös solidaritással , testvéries munkával vállvetve fognak dol­gozni a közös jóléten. Ha ez megtörténik, ha a társadalom minden osztálya azon lesz, hogy a föntebbi czélok valósíttassanak, ha minden osztály önzetlenül munkálkodik az ellentétek ki­egyenlítésén, akkor a vihar el fog némulni, s a vészes fellegek kártétel nélkül fognak fejünk fölött elvonulni. Az emberiség rendeltetésében bízva, s hisszük, hogy igy lesz! r. v. Két kis mese. 1. Előítélet. A lavina megindult, a lavina gördül tovább. A hegy tetején a szél viharja összeha­dar egy gömbölyeget a hóból. Akkora sincs az egész, mint a­mit télen a pajkos gyere­kek összehánynak, hogy szigorú tanítójuk torz alakját gyúrják belőle az iskola udvarán. És ez a koloncz az ezredes hegy gerin­­czein végig gurul lefelé. Útjában folyvást nagyobb csoportokat ragaszt magához. Észre se lehet venni, mikor egyszerre már rémítő robajjal hömpölyög lefelé, úton útfélen falvakat, városokat pusztítva, söpörve el, a­mi csak útjába akad. Az emberek rémülettel futnak széjjel a veszély elől. Ott hagyják pusztulóban kin­cseiket, vagyonukat, mit hosszú éveken át a felvilágosultság és a munka kultúrájával szereztek. Az egész vidéken csak egy öreg asz­­szony tartja meg nyugalmát. Ott lakik a hegy aljában valami roska­tag csősz kunyhóban , de van ám neki azért nagy palotája a fővárosban. Mintha csak az egész égig nyúló szik­laóriás az ő felügyeletére volna bízva és a borzasztó hógörgeteg csak játéklabdája volna... mosolyogva biztatja az ijedt embereket: „Láttam én már ennél nagyobb veszélyt is. A nap egy melegére elolvad az egész.“ És az öreg asszony csak mosolyog hozzá. Mosolyával homlokának százados redői elsi­mulnak , görnyedt alakja kiegyenesedik és mint valami ifjú tündér arczából varázsfény sugárzik. Ezt az öreg asszonyt korszellemnek hívják. * II. Hamis próféták. Hol, hol nem, valahol már hallottam ezt a mesét. Vagy talán megálmodtam. Eltűnt egy sziget királya. A nép a sziget minden zegét zugát fel­kutatta— nem találta sehol. Fejüket vesztet­ték mindnyájan. Mert az emberek is olyanok, mint a méhek. Mikor a méhkasból kiröpül a királynő, az egész alkotmány felfordul. A munkások nem találják helyeiket. Egyik a másik dolgába avatkozik. A­mit az egyik megkezdett, a másik elrontja. Fejedelem nélkül nem tud­nak megélni. Egyszer csak a sziget partjára vetődik egy ember. A tenger közepén ízekre tört a hajó. Orkántól felkorbácsolt tajtékos hullá­mok széjjel szedték. A­mi ember volt rajta, mind elpusztult. Még a patkányok is bele­vesztek. Csak egy hajóslegény menekült meg véletlenül. A hullámok kivetették a partra, ott találták a sziget lakói aléltan, az össze­hajtó gal­lyak között. Egyszerre hire járt, hogy megkerült a király. Nagyon hasonlított hozzá. Kihozták a király istálójából a legszebb fehér szamarat. Egy egész ház — selyemmel, bársonynyal béllelve — volt a hátán. Ebbe tették a szerencsétlen áldozatot, hogy be­vigyék a fejedelmi kastélyba. Itt lassanként magához tért. Csodál­kozva tekintett körül. A melléktermekből örömhozsánnákat hallott. A közeli nagy téren üdvlövések dördültek. Meg van a király! Meg van a király! Kiáltozta lelkendezve a nép. A szegény hajóslegény pedig úgy érezte, mintha egyszerre két lélek támadt volna benne. Az egyik lélek azt mondta neki: Te nem vagy semmi! A másik lélek pedig váltig ösztökélő: Uralkodj ha lehet! És ő kezébe vette a jogart. Valósá­gos királynak képzelte magát. Csakhogy rövid ideig tartott a dicsőség. Volt ugyanis az eltűnt fejedelemnek egy gyönyörű szép arája. Csupa báj , csupa gyö­nyörűség. Mint valami földöntúli lényt, az egész sziget nemtőjének tekintette. Most, hogy a király megkerült, a nép örömrivalgással kereste fel mátkáját, hogy haza vigye neki. Csapatostul mentek elébe. Vittek neki igaz gyöngyöt, kalárist a hajába, gyémántot a nyakára, koronát homlokára, aranygyű­rűt ujjára, fátyolt tündér fejére, virágot a keblére, úgy vitték őt vállaikon — a nagy király elébe. A királyi kastélyban már összegyűltek a törzs főnökei. Ősi díszben valamennyi. Nagy nap virradt ünnepelni. Jött a nép is mind hű szívvel. A vadá­szok arany ívvel. Szép pásztorok furulyával, csengettyűs , pántlikás nyájjal. Lányok hoz­tak koszorúkat, Hegedűsök babérokat és a népnek minden rendi, tánczra kezdtek ke­rekedni, így kisérték a királylányt, kocsin vit­­ták nyoszolyáját, a király meg várva várta, hogy őt a keblére zárja. De a­mit a nép nem látott, lány szi­vében felviláglott. Mindjárt első tekintetre ráismert az idegenre. Nem! ez nem ő! nem a király! Csaló vagy te! — rákiabál. Nem kellesz te — magyar embernek szokott. Félórai gyalogolás után végre egy csárdához értünk. Ez a csár­dák typusa. Nagy csúnya betűk hirdetik, hogy: ,,be­­téret az iikas sutkához.“ Alája már apróbb betűkkel van a csárda mottója Írva: „Bemenet ingyen, Kijövet hajánál fogva.“ Mit törődtünk mi, szomjasok, most e cse­kélységekkel. Oár volt nekünk e csárda a véghetetlen Saharában ! Alig értük el, már bekiáltok: — Korcsmárosné, aranyos néném, va­lami jó kis italt, de hamar. No, most jól megjártam. Azt hittem, hogy most fürge csárdásné szolgál ki bennünket s íme, a köpczös, óriás csárdás áll előttünk, ezüst gombos mellényé­vel. Mi csak tovább repültünk. Az igaz, hogy szárnyainkat nem igen kellett megerőltetni, mégis jó félóráig tartott, mig czélünkhoz jutottunk. De hát hová is? A Maros torkához. Éltem legszebb órája volt az, midőn a szomja s éhségtől gyötörve lehajtom s a Ma­ros tiszta vizét szürcsöltem. Midőn még kis gyermek voltam s csak valamely dallal tudtak elaltatni, hallottam egyszer dajkámtól dalolni: „A ki egyszer Maros vizét issza, Biz sohasem megy az többé vissza.“ E dal emlékezetemben maradt. Később gondolkoztam felőle, hogyan ? az ott marad? Hisz akkor már sokan haltak meg tőle? Eh, lári-fári az egész s nevettem e badarságon. Most tudom csak, mily igaza van a nótának! Ha láttad egyszer, csak egy rövid ne­gyedórára a szép, szőke Marost lassan folydo­­gálni s lehajtani fejét a Tisza-anyóka ölébe zajtalanul; ha láttad azt a végtelen rónát, egész nagyszerűségben s pompájában, mely olyan mint a nyitott könyv, hogy bátran ol­vashatjuk betűit, ha láttad lengeni a csalfa délibábot s a messzeségben úszó lovast, talán­­ Zöld Marczi­nak, a puszták fiának képzeled, más alakot ismét Junónak, vagy szép halász­leánynak, ki épen lehajol, hogy vizet merít­sen korsójába, ugy­e bár szeretnél odaugrani hozzá, átölelni sugár derekát, megcsókolni forró arczát s aztán elvágtatni vele a délibáb szárnyain. . . .. ha láttad a pásztort, a mint subáján fekszik s órákig elgondolkozik, sá­padt arczán látszik, mivel foglalkozik lelke, ha hallottad mint furulyázik mélabús meló­diákat, talán a régi, dicső idők után búsul, vagy tán kedves szeretője jutott eszébe; igen, ha láttad ez egyhangú nagyszerűségeket, akkor sohasem fogod azt elfelejthetni, mindig ott maradsz .... Végre feljutottam a dombra, a­mely a Tisza és a Max­os között van. Igen alacsony s kicsiny. Hátam megett a szegedi életet lát­tam egész pompájában s zájában, előttem pedig a nagy fatenger, mely a nap heve miatt egészen kiszárad. Mily büszkén emelkednek amott a nagy kémények s paloták, mint a cédrusok Libanon hegyén, a tornyok is egé­szen kiválnak, mintha dicsekednének, hogy: mi vagyunk a legmagasb tölgyek, emitt is­mét a falusi élet kezdődik az ő egyszerűsé­gében és szépségében. Ott éjszak felől, hogy tündököl a nap ráeső sugarai miatt a ma­­gócsi torony, míg kelet, felől Tápé falu tű­nik elő egyszerű , fehérre meszelt házaival. Ez valódi Velencze. Czölöpökön épült és csolnakokon járnak az utczán; itt van a haza legnagyobb gyé­kénygyára. Hogy eltörpül Puschkin, Detlec s mások leirása a véghetetlen magyar róna nagyszerű­sége mellett. Akár itt, vagy akár a roppant óczeánon. Láthatárodat nem zavarja semmi, csak a lenge délibáb, még madarak víg csi­­ripelését sem hallhatod, csakis a Fata Morgana rezgését veszed észre. S mily gondolatok szállják meg itt az embert! Eszünkbe ötlik a régi dák s barbar élet és áldva áldjuk Árpádot, hogy elfoglalta a magyarnak e szép országot. Igen, ez azon föld, melyért oly dicsően s hősileg küzdöttek hazám nagyjai, és itt a folyó, a legünnepeltebb, melyért annyi ma­gyar vér ontatott. A hő kiállhatatlan lett. Nagy varjúsere­gek vonultak el fejem fölött. Hol van barátom? A domb oldalánál alszik. Senki és semmi sem zavarja magányomat. És nekem oly jó esett itt oly magányosan lenni. Beszéltem az istenséggel s felfogtam egész valójában a ter­mészetet, a dicső mindenséget, melyet egy kéz, egy nagyszerű mindenható hatalom ho­zott létre! .... Fejem szédült . . . lábaim inogtak . . . . összerogytam s csak mikor a hűs esti szellő lengte át a rónát s csapkodta a két folyó hullámait, eszméltem fel újra. De furcsa álmaim voltak. Nagyszerű alakokat láttam, hősöket, lo­vagokat, kik egymás ellen vívtak, harczoltak és az egész tömkeleg oly nagyszerű képet nyújtott. A puszták délibábja volt ez. Majd ismét repülő­gépek tűntek fel előt­tem, melyekben az ország fői ültek és felre­pültek egészen az égig, odáig, hol a felhők csókolóznak .... A Fata Morgana tündérjátékot űzött. Barátomat is az alkony ébresztette fel. Nem tudom, milyen érzéssel kelt fel, de na­gyon méla volt. Gyönyörű lehet a regg a Monte-Rosa hegycsúcsán, a Himalája bérczein, de szép is ám az alkony az alföld e közepén. A letűnő nap mindinkább gördíti tányér­ját az égen, pupilláját összehúzza s sugarait már csak gyéren szórja. A viz tükre egészen rózsaszínű s átlátszó. Éjszak felől oly veres az ég, hogy azt hinné az ember, miszerint egész Szeged nagy lángtenger. Az idő is hű­­vösödni kezd, gyönge rephir lengi át a leve­gőt, a­mely kissé felkorbácsolja a már kihűlt port. A pásztor is összegyűjti nyáját, hogy megitatva mégegyszer és azután haza indul. mik­ is oda törekedtünk. Ép két pásztor jött elébünk. — Csécs’ jó estét, jó, nagy uraim — mondá a bátrabbik , — ugyan hány óra lehet már? — Hét, felelém. — Ugyan mondja meg az úr, hogy mi­­kor jön a muszka? —kérdé újra az előbbi, oly modorban, a­mely általában a falusi pa­rasztok és juhászok sajátja, különösen, ha politizálni akarnak. — Ne féljen kend, nem jön az oly ha­mar, ha jön is, majd elverjük, — mondám neki biztatólag, —de hát hova igyekeznek? — Hát haza Mágócsra. — Nemde, az a maguk tornyuk — s éj­szakra a nap sugarai által még mindig ra­gyogó szerény toronyra mutattam. — Igen. Nem­régiben készült még. A tornyát s fedélzetét Braun Mór szegedi bá­­dogozó készítette oly szépre, áldja meg érte az Isten, még az egész családját is! — És most összeszedte minden ékesszólásának erejét, hogy rábirjon bennünket, hogy jörünk el Mágócsra s legyünk vendégei. Fáradt lábaink liz csak hazafelé indultak. A­milyen e pásztor volt, olyan a szegedi nép is. Valóban vendégszerető, előzékeny és becsületes, a­mik a tősgyökeres magyar em­ber főerényei. Látott-e már valaki paradicsomot? A­ki még nem, az menjen el Új-Segedre. Ez az anyaváros kertészhelye. A sze­gediek menhelye a nap égető heve ellen. Ó, azok a nyárfák , a­melyek egész sort képeznek, de sokat tudnának neked beszélni! Ha meg lehetne érteni ezüst levelének zörgését, de jó lenne! De sok szép mesét tudnánk! De sok mélabús eseményeket beszélnének. Elmondanák a törökvilágot, mikor ma­guk a jegenyék is még a várban voltak, el­beszélnék a tatár garázdálkodásait, “fel, mint csábított el a kán magyar lánykákat. Elbeszélnék , milyen életük volt a kurucz­­harcz alatt. Nagyon keserves. Nekik látniok kellett, mint harczolt magyar magyar ellen, testvér, testvér ellen.... s miért? semmiért! KECSKEMÉTI LAPOK 39. sz.

Next