Kecskeméti Lapok, 1883. július-december (16. évfolyam, 27-53. szám)
1883-09-23 / 39. szám
2 érezte már kellemetlenségeit, bizonyára igazat ad nekünk, mikor egy módot ajánlunk a fennhatósága alatti rendőrség megkétszerezésére, s ha nem kap az alkalmon, az csak az egyének iránti tekintetből történnék; kérjük, ez a tekintet ne tegye e javaslattal szemben zárkózottá, az a kivitelre tartozik és különben is nagy ideje, hogy érdekelt egyének fölött, és pedig úgy a rendőrség, mint a többiek sorában kiselejtizés tartassék. Szándékunk önzetlensége ezúttal abban lelné jutalmát, ha azok, kik a rendőrséget velünk együtt nemcsak arra valónak tekintik , hogy azt minden kutya megugathassa s minden tacskó leránthassa, ezen javaslatunkat fontolóra vennék s komolyan gondolkoznának felette. Ez esetre nem ez lenne utolsó szavunk e tárgyban. Viharjelek. Századunkban, különösen az utolsó évtizedek óta mindinkább hatalmasabban terjednek azon eszmék, melyek részint a mostani jog- és gazdasági rend reformját, átalakítását, részint ezek tökéletes eltörlését, lerombolását, s egy egészen új jogrend megalkotását czélozzák. Úgy látszik, hogy azon elvek és eszmék, melyek egy előbbi korszak kiváló férfiai által tudományos könyvekbe foglaltattak, s csakis ezek a népnek egy kis töredéke előtt voltak ismeretesek, most már az egész emberiség köztulajdonává váltak; úgy látszik, hogy ez eszméket és elveket, melyeket ezelőtt csak elvben hangoztattak, az emberiség gyakorlatilag akarja valósítani. Mert ha végigtekintünk különösen Európa államainak mostani helyzetén, ha tanulmányozzuk azon mozgalmak természetét, melyek most majd minden nemzet kebelében egy vagy más alakban előjönnek, lehetetlen észre nem vennünk, hogy e mozgalmak — bármily alakban jöjjenek is elő — utolsó vonatkozásukban végezéljukban a fönnálló gazdasági-, társadalmi- és jogrend ellen irányulnak, lehetetlen észre nem vennünk, hogy ezen mostani renddel való általános elégedetlenség ütötte föl fejét a népek körében. Vizsgáljuk csak e jelenségeket. Németországban a socialisták — különböző töredékeikkel — lobogtatják zászlóikat, s terjesztik gyújtó eszméiket, s hogy nem sikertelenül, mutatja azon körülmény, hogy talán sehol sincs annyira elterjedve úgy a nép felső- mint alsó rétegeiben a fönnálló társadalmi renddel való elégedetlenség, sehol sincs annyira kifejlődve a vágy sociális reformok után, mint Németországban, s csakis a kormány vas keze tartja még vissza a háborgó elemeket fölforgató munkájuktól; de ez is aligha sokáig. Francziaországban a kommunisták terjesztik eszméiket, s a múlt politikai eseményei megmutatták, hogy a jövőben is nagyon lehet ezektől félni, különösen azért is, mert az alsóbb néprétegek érdekeinek hizelegve, kedvezve, nagyon alkalmasak — tények bizonyítják— ezeket a felsőbb rétegek ellen felizgatni; a munkának folytonos harczát látjuk itt a tőke ellen, melyek kiengesztelhet tétlenül állnak itt egymással szemben. Angolországban a férnek kezében villog a tőr a birtokos osztály ellen; a gyilkossá-gok napirenden vannak, s az elitélt kivégzett gyilkosokat mártírokként gyászolja egy egész nép, a bérlőknek, kisiparosoknak gyűlöletteljes harcza a birtok ellen. Oroszországban a Nihil titkos társulatai recsegtetik az állam oszlopait; a lőpor, méreg és tőr harcza az államrend ellen. Olaszországban a radikalizmus álarczai mögé bújt elégedetlenek folytatják a harczot a fennálló rend ellen , s hogy e harcz, a radikálisok e mozgalma komoly számba vehető , mutatják a legújabb kravallokban mutatkozó jelenségek. Ha pedig hazánk állapotát tekintjük, utalva a legújabb eseményekre, nem habozunk kimondani, hogy a mostani renddel való elégedetlenség, a vágy reformok után, nálunk is ép úgy — ha nem jobban — el van terjedve, mint Európa akármely államában. Az antiszemitizmus csak futó és múló jelenség, a betegségnek csak egy kiütő ideig-óráig tartó tünete, mely alatt komolyabb baj, komolyabb betegség rejtőzik. A horvátok forrongása a magyarok ellen csak álarcza és kinyomata annak az általános reform utáni vágynak, mely Angliában a fém tőrében, Francziaországban a communista torlaszaiban, Oroszországban a nihilista lőporában nyilatkozik. Szóval, a nemzeteknek ezen ecsetelt mozgalmai, forrongásai, de különösen azoknak együttes feltűnése, megjelenése, oda látszanak mutatni, hogy az emberiség komoly események küszöbén áll, oda látszanak mutatni, hogy nagy szélvész van készülőben, mely később vagy enyhe szellővé változik, fölfrissítve, új életre ébresztve a most tikkadt légkör által körülvett társadalmunkat; vagy pedig, ki tudja, viharrá erősödve tévestül fogja kiszakítani társadalmunk fáját. Újjáalkotás, vagy feloszlás. Nem hisszük, az emberiség rendeltetésére gondolva, nem is hihetjük, hogy ezen utóbbi eset lehetséges volna. De azt hisszük, hogy ez az általánosan nyilatkozó vagy sociális reformok után, azon nemsokára bekövetkezendő időt jelezi, midőn a mostani gazdasági-, társadalmi- és jogrend lényegesen reformáltatni fog. Lényegesen reformáltatni oly irányban, hogy a vagyonegyenlőtlenség nem fog többé oly rendkívül szembeszökő ellentétet képezni gazdag és szegény, tőkés és munkás, nagybirtok és kisbirtok között, hogy az erősek a gyengébbeket nem elnyomni, hanem támogatni, segíteni fogják; hogy a hatalmasok meg fogják a népeknek adni azt, ami a népé, a tőke és munka közös solidaritással , testvéries munkával vállvetve fognak dolgozni a közös jóléten. Ha ez megtörténik, ha a társadalom minden osztálya azon lesz, hogy a föntebbi czélok valósíttassanak, ha minden osztály önzetlenül munkálkodik az ellentétek kiegyenlítésén, akkor a vihar el fog némulni, s a vészes fellegek kártétel nélkül fognak fejünk fölött elvonulni. Az emberiség rendeltetésében bízva, s hisszük, hogy igy lesz! r. v. Két kis mese. 1. Előítélet. A lavina megindult, a lavina gördül tovább. A hegy tetején a szél viharja összehadar egy gömbölyeget a hóból. Akkora sincs az egész, mint amit télen a pajkos gyerekek összehánynak, hogy szigorú tanítójuk torz alakját gyúrják belőle az iskola udvarán. És ez a koloncz az ezredes hegy gerinczein végig gurul lefelé. Útjában folyvást nagyobb csoportokat ragaszt magához. Észre se lehet venni, mikor egyszerre már rémítő robajjal hömpölyög lefelé, úton útfélen falvakat, városokat pusztítva, söpörve el, ami csak útjába akad. Az emberek rémülettel futnak széjjel a veszély elől. Ott hagyják pusztulóban kincseiket, vagyonukat, mit hosszú éveken át a felvilágosultság és a munka kultúrájával szereztek. Az egész vidéken csak egy öreg aszszony tartja meg nyugalmát. Ott lakik a hegy aljában valami roskatag csősz kunyhóban , de van ám neki azért nagy palotája a fővárosban. Mintha csak az egész égig nyúló sziklaóriás az ő felügyeletére volna bízva és a borzasztó hógörgeteg csak játéklabdája volna... mosolyogva biztatja az ijedt embereket: „Láttam én már ennél nagyobb veszélyt is. A nap egy melegére elolvad az egész.“ És az öreg asszony csak mosolyog hozzá. Mosolyával homlokának százados redői elsimulnak , görnyedt alakja kiegyenesedik és mint valami ifjú tündér arczából varázsfény sugárzik. Ezt az öreg asszonyt korszellemnek hívják. * II. Hamis próféták. Hol, hol nem, valahol már hallottam ezt a mesét. Vagy talán megálmodtam. Eltűnt egy sziget királya. A nép a sziget minden zegét zugát felkutatta— nem találta sehol. Fejüket vesztették mindnyájan. Mert az emberek is olyanok, mint a méhek. Mikor a méhkasból kiröpül a királynő, az egész alkotmány felfordul. A munkások nem találják helyeiket. Egyik a másik dolgába avatkozik. Amit az egyik megkezdett, a másik elrontja. Fejedelem nélkül nem tudnak megélni. Egyszer csak a sziget partjára vetődik egy ember. A tenger közepén ízekre tört a hajó. Orkántól felkorbácsolt tajtékos hullámok széjjel szedték. Ami ember volt rajta, mind elpusztult. Még a patkányok is belevesztek. Csak egy hajóslegény menekült meg véletlenül. A hullámok kivetették a partra, ott találták a sziget lakói aléltan, az összehajtó gallyak között. Egyszerre hire járt, hogy megkerült a király. Nagyon hasonlított hozzá. Kihozták a király istálójából a legszebb fehér szamarat. Egy egész ház — selyemmel, bársonynyal béllelve — volt a hátán. Ebbe tették a szerencsétlen áldozatot, hogy bevigyék a fejedelmi kastélyba. Itt lassanként magához tért. Csodálkozva tekintett körül. A melléktermekből örömhozsánnákat hallott. A közeli nagy téren üdvlövések dördültek. Meg van a király! Meg van a király! Kiáltozta lelkendezve a nép. A szegény hajóslegény pedig úgy érezte, mintha egyszerre két lélek támadt volna benne. Az egyik lélek azt mondta neki: Te nem vagy semmi! A másik lélek pedig váltig ösztökélő: Uralkodj ha lehet! És ő kezébe vette a jogart. Valóságos királynak képzelte magát. Csakhogy rövid ideig tartott a dicsőség. Volt ugyanis az eltűnt fejedelemnek egy gyönyörű szép arája. Csupa báj , csupa gyönyörűség. Mint valami földöntúli lényt, az egész sziget nemtőjének tekintette. Most, hogy a király megkerült, a nép örömrivalgással kereste fel mátkáját, hogy haza vigye neki. Csapatostul mentek elébe. Vittek neki igaz gyöngyöt, kalárist a hajába, gyémántot a nyakára, koronát homlokára, aranygyűrűt ujjára, fátyolt tündér fejére, virágot a keblére, úgy vitték őt vállaikon — a nagy király elébe. A királyi kastélyban már összegyűltek a törzs főnökei. Ősi díszben valamennyi. Nagy nap virradt ünnepelni. Jött a nép is mind hű szívvel. A vadászok arany ívvel. Szép pásztorok furulyával, csengettyűs , pántlikás nyájjal. Lányok hoztak koszorúkat, Hegedűsök babérokat és a népnek minden rendi, tánczra kezdtek kerekedni, így kisérték a királylányt, kocsin vitták nyoszolyáját, a király meg várva várta, hogy őt a keblére zárja. De amit a nép nem látott, lány szivében felviláglott. Mindjárt első tekintetre ráismert az idegenre. Nem! ez nem ő! nem a király! Csaló vagy te! — rákiabál. Nem kellesz te — magyar embernek szokott. Félórai gyalogolás után végre egy csárdához értünk. Ez a csárdák typusa. Nagy csúnya betűk hirdetik, hogy: ,,betéret az iikas sutkához.“ Alája már apróbb betűkkel van a csárda mottója Írva: „Bemenet ingyen, Kijövet hajánál fogva.“ Mit törődtünk mi, szomjasok, most e csekélységekkel. Oár volt nekünk e csárda a véghetetlen Saharában ! Alig értük el, már bekiáltok: — Korcsmárosné, aranyos néném, valami jó kis italt, de hamar. No, most jól megjártam. Azt hittem, hogy most fürge csárdásné szolgál ki bennünket s íme, a köpczös, óriás csárdás áll előttünk, ezüst gombos mellényével. Mi csak tovább repültünk. Az igaz, hogy szárnyainkat nem igen kellett megerőltetni, mégis jó félóráig tartott, mig czélünkhoz jutottunk. De hát hová is? A Maros torkához. Éltem legszebb órája volt az, midőn a szomja s éhségtől gyötörve lehajtom s a Maros tiszta vizét szürcsöltem. Midőn még kis gyermek voltam s csak valamely dallal tudtak elaltatni, hallottam egyszer dajkámtól dalolni: „A ki egyszer Maros vizét issza, Biz sohasem megy az többé vissza.“ E dal emlékezetemben maradt. Később gondolkoztam felőle, hogyan ? az ott marad? Hisz akkor már sokan haltak meg tőle? Eh, lári-fári az egész s nevettem e badarságon. Most tudom csak, mily igaza van a nótának! Ha láttad egyszer, csak egy rövid negyedórára a szép, szőke Marost lassan folydogálni s lehajtani fejét a Tisza-anyóka ölébe zajtalanul; ha láttad azt a végtelen rónát, egész nagyszerűségben s pompájában, mely olyan mint a nyitott könyv, hogy bátran olvashatjuk betűit, ha láttad lengeni a csalfa délibábot s a messzeségben úszó lovast, talán Zöld Marczinak, a puszták fiának képzeled, más alakot ismét Junónak, vagy szép halászleánynak, ki épen lehajol, hogy vizet merítsen korsójába, ugye bár szeretnél odaugrani hozzá, átölelni sugár derekát, megcsókolni forró arczát s aztán elvágtatni vele a délibáb szárnyain. . . .. ha láttad a pásztort, a mint subáján fekszik s órákig elgondolkozik, sápadt arczán látszik, mivel foglalkozik lelke, ha hallottad mint furulyázik mélabús melódiákat, talán a régi, dicső idők után búsul, vagy tán kedves szeretője jutott eszébe; igen, ha láttad ez egyhangú nagyszerűségeket, akkor sohasem fogod azt elfelejthetni, mindig ott maradsz .... Végre feljutottam a dombra, amely a Tisza és a Maxos között van. Igen alacsony s kicsiny. Hátam megett a szegedi életet láttam egész pompájában s zájában, előttem pedig a nagy fatenger, mely a nap heve miatt egészen kiszárad. Mily büszkén emelkednek amott a nagy kémények s paloták, mint a cédrusok Libanon hegyén, a tornyok is egészen kiválnak, mintha dicsekednének, hogy: mi vagyunk a legmagasb tölgyek, emitt ismét a falusi élet kezdődik az ő egyszerűségében és szépségében. Ott éjszak felől, hogy tündököl a nap ráeső sugarai miatt a magócsi torony, míg kelet, felől Tápé falu tűnik elő egyszerű , fehérre meszelt házaival. Ez valódi Velencze. Czölöpökön épült és csolnakokon járnak az utczán; itt van a haza legnagyobb gyékénygyára. Hogy eltörpül Puschkin, Detlec s mások leirása a véghetetlen magyar róna nagyszerűsége mellett. Akár itt, vagy akár a roppant óczeánon. Láthatárodat nem zavarja semmi, csak a lenge délibáb, még madarak víg csiripelését sem hallhatod, csakis a Fata Morgana rezgését veszed észre. S mily gondolatok szállják meg itt az embert! Eszünkbe ötlik a régi dák s barbar élet és áldva áldjuk Árpádot, hogy elfoglalta a magyarnak e szép országot. Igen, ez azon föld, melyért oly dicsően s hősileg küzdöttek hazám nagyjai, és itt a folyó, a legünnepeltebb, melyért annyi magyar vér ontatott. A hő kiállhatatlan lett. Nagy varjúseregek vonultak el fejem fölött. Hol van barátom? A domb oldalánál alszik. Senki és semmi sem zavarja magányomat. És nekem oly jó esett itt oly magányosan lenni. Beszéltem az istenséggel s felfogtam egész valójában a természetet, a dicső mindenséget, melyet egy kéz, egy nagyszerű mindenható hatalom hozott létre! .... Fejem szédült . . . lábaim inogtak . . . . összerogytam s csak mikor a hűs esti szellő lengte át a rónát s csapkodta a két folyó hullámait, eszméltem fel újra. De furcsa álmaim voltak. Nagyszerű alakokat láttam, hősöket, lovagokat, kik egymás ellen vívtak, harczoltak és az egész tömkeleg oly nagyszerű képet nyújtott. A puszták délibábja volt ez. Majd ismét repülőgépek tűntek fel előttem, melyekben az ország fői ültek és felrepültek egészen az égig, odáig, hol a felhők csókolóznak .... A Fata Morgana tündérjátékot űzött. Barátomat is az alkony ébresztette fel. Nem tudom, milyen érzéssel kelt fel, de nagyon méla volt. Gyönyörű lehet a regg a Monte-Rosa hegycsúcsán, a Himalája bérczein, de szép is ám az alkony az alföld e közepén. A letűnő nap mindinkább gördíti tányérját az égen, pupilláját összehúzza s sugarait már csak gyéren szórja. A viz tükre egészen rózsaszínű s átlátszó. Éjszak felől oly veres az ég, hogy azt hinné az ember, miszerint egész Szeged nagy lángtenger. Az idő is hűvösödni kezd, gyönge rephir lengi át a levegőt, amely kissé felkorbácsolja a már kihűlt port. A pásztor is összegyűjti nyáját, hogy megitatva mégegyszer és azután haza indul. mik is oda törekedtünk. Ép két pásztor jött elébünk. — Csécs’ jó estét, jó, nagy uraim — mondá a bátrabbik , — ugyan hány óra lehet már? — Hét, felelém. — Ugyan mondja meg az úr, hogy mikor jön a muszka? —kérdé újra az előbbi, oly modorban, amely általában a falusi parasztok és juhászok sajátja, különösen, ha politizálni akarnak. — Ne féljen kend, nem jön az oly hamar, ha jön is, majd elverjük, — mondám neki biztatólag, —de hát hova igyekeznek? — Hát haza Mágócsra. — Nemde, az a maguk tornyuk — s éjszakra a nap sugarai által még mindig ragyogó szerény toronyra mutattam. — Igen. Nemrégiben készült még. A tornyát s fedélzetét Braun Mór szegedi bádogozó készítette oly szépre, áldja meg érte az Isten, még az egész családját is! — És most összeszedte minden ékesszólásának erejét, hogy rábirjon bennünket, hogy jörünk el Mágócsra s legyünk vendégei. Fáradt lábaink liz csak hazafelé indultak. Amilyen e pásztor volt, olyan a szegedi nép is. Valóban vendégszerető, előzékeny és becsületes, amik a tősgyökeres magyar ember főerényei. Látott-e már valaki paradicsomot? Aki még nem, az menjen el Új-Segedre. Ez az anyaváros kertészhelye. A szegediek menhelye a nap égető heve ellen. Ó, azok a nyárfák , amelyek egész sort képeznek, de sokat tudnának neked beszélni! Ha meg lehetne érteni ezüst levelének zörgését, de jó lenne! De sok szép mesét tudnánk! De sok mélabús eseményeket beszélnének. Elmondanák a törökvilágot, mikor maguk a jegenyék is még a várban voltak, elbeszélnék a tatár garázdálkodásait, “fel, mint csábított el a kán magyar lánykákat. Elbeszélnék , milyen életük volt a kuruczharcz alatt. Nagyon keserves. Nekik látniok kellett, mint harczolt magyar magyar ellen, testvér, testvér ellen.... s miért? semmiért! KECSKEMÉTI LAPOK 39. sz.