Kecskeméti Lapok, 1886. július-december (19. évfolyam, 27-52. szám)
1886-10-10 / 41. szám
TIZENKILENCZEDIK ÉVFOLYAM. 41. Szám. KECSKEMÉTI LAPOK ELŐFIZETÉSI DUI , HIRDETÉSI DÍJ ' — — — POLITIKAI ÉS TÁRSADALMI HETILAP ....b„p.,6 k., t5bb.,ti Félévre . . 2 „ 50 „ Egy szám ára 12 kr - MEGJELENIK MINDEN VASÁRNAP aa*"1' Előfizetni az év folytán minden hónap elején lehet. SZERKESZTŐ LAKIK: III. TIZED, KÖNYÖK-UTCZA, 121 SZ. KIADÓ-HIVATAL, BUDAI-UTCZA, 186. SZ. Bfiyigdij minden beigtatásért sor. A fogyasztási szövetkezetről. Lapunk hasábjain jelent meg ez év tavaszán az első felszólalás, mely „Olcsóbb húst“ követelt, amely felszólalásnak némi eredménye mindjárt lett, mert a mészárosok a hús árát tényleg és azonnal leszállították, az érdeklődő közönség pedig szép számmal jelent meg egy előértekezleten, amely értekezletnek nagy többsége kimondd, hogy nemcsak olcsóbb és jobb hús beszerzése végett alakuljunk szövetkezetté , hanem már a megalakulásnál se zárjuk ki egyéb háztartási czikkeknek a tagok számára leendő közvetítését és ezt az alapszabályokba vegyük fel. Mi, az ügy kezdeményezői , nagyon sajnáljuk, hogy e szép és igen hasznosnak ígérkező eszme még meg nem valósult, mert bár minden hasonló dolog szervezéséhez nem csekély idő szükségeltetik, mégis be kell ismernünk , hogy amaz említett értekezlet óta már az idő rövidségét okul vetni alig lehetne. Másrészt azonban beismerjük , hogy a nyári időszak gyűlések tartására annyira nem alkalmas, hogy azt megkísérleni merőben hiába való dolog lenne és mint már számos tapasztalat bizonyító, sikerre nem vezetne. A dolgok ilyetén állásában hírlapból kedves kötelességet vélünk teljesíteni , az érdeklődőket úgyszólván megnyugtatni , tudomásukra hozván, hogy amit tanácskozások és gyűlések nélkül el lehetett végezni, az már jó régen készen van, mert az alapszabályok tervezete már csak további felülbírálatra vár. Majd az is meglesz — hisszük , hogy nemsokára, mert a nyári munka és szüretelés befejeztén e kérdést bizonynyal ismét napirendre lehetene hozni. E reményben térünk vissza most a tavaszi értekezletre, amelyen tudvalevőleg két vélemény harczolt egymással s bár a kisebbség véleménye, a mely a társadalmi mozgalmat csupán a bas érdekében kívánta volna, erősen leszavaztatott, mégis azon kisebbség tekintélyét s érveinek súlyát meg kell tisztelnünk azzal, hogy vele foglalkozzunk és olvasó közönségünket mindkét irányzat felől tájékozni igyekezzünk. Mint mondánk, az értekezlet néhány tagja a szövetkezetet csupán húsméretésre kivánta volna alakítani s ezen álláspontnál támaszkodott arra, hogy a szövetkezet apránként még ipari czikkeket is elő fogna állítani s igy a most is pangó ipart még jobban elnyomni, valamint továbbá arra, hogy egyéb háztartási czikkek ára és minősége elllen kifogásuk nincsen s végül, hogy egész társadalmi osztályokat egyszerre tönkretenni sokkal több kárral, mint haszonnal járna. Látni való, hogy ezen érvek kiválóképen alkalmasak a kedélyeknek a szövetkezés ellen való felizgatására , aminek szomorú következését máris tapasztaltuk, de nézetünk szerint nem egészen következetesek, jó részben meg sem állhatnak , más részben pedig erősen túlzottak. Nem következetes, mert egy és ugyanazon percben egy és ugyanazon dolgot kétfélének állít. Azt mondja: mérjünk magunk húst és adjuk azt olcsón, mert a hús nélkülözhetlen tápszer, és azt mondja: de tovább ne menjünk, mert azzal ártunk iparnak, kereskedelemnek. Márpedig, hogy a tervezett szövetkezés a mészárosokat úgyszólván tönkretenné, az épen olyan bizonyos, mint amily bizonyos, hogy lehetetlen lenne olyan szövetkezetet alakítani, amely oly széles alapra fektethető legyen, hogy iparnak, kereskedelemnek csak számbavehető öszszegig is ártani tudjon. De még abban , hogy az egyiknek ártsunk a tönkremenésig, de a másikat nagy szavakkal védelmezzük képzelt baj ellen, következetességet nem látunk. Az érvek meg sem állhatnak , mert bizonyosan merjük állítani, hogy senki sem gondolt arra , kivihetetlen is lenne, hogy az a szövetkezet minden háztartási czikkből raktárt tartson, sőt ki is mondatott, hogy egyelőre csakis a húsra és tüzelő anyagra terjeszkedjék ki s hogy továbbá még minő czikkek vétessenek fel, az a tagok kívánságától tétessék függővé , de természetesen csak olyanok, amelyek egy-egy házhoz is nagyobb mennyiségben szükségeltetnek és szerezhetők be, tehát amelyek épen olyan nélkülözhetlenek, mint a hús. Bizony ezek kevesen lehetnek. Abban sem látnánk veszedelmet, ha a szövetkezetnek sikerülne helybeli iparosokat odasegíteni, hogy a fővárosi és ausztriai iparral a versenyt kiállhassák s ekként a vidéki hitvány czipőket, csinos, de múlandó öltözetet,et kiszorithatnánk. Hol ebben az ipar tönkretétele? Hiszen azt csak nem gondolja senki, hogy már aztán a szövetkezetben minden tag maga varrja magának a czipőt, csizmát, kabátot? De nézetünk szerint az sem áll meg, hogy egyéb háztartási czikkek ára és minősége ellen kifogást tenni nem lehetne. Csak egyszerűen nem teszünk, mert talán nem is tudjuk , talán nem is törődünk vele, mint ahogy mindnyájan meg voltunk nyugodva az 56 krás húsban mindaddig , míg a figyelem egyszer odairányítva nem lett. Azért kell a szövetkezet, hogy ezt figyelemmel kisérje s kipuhatolja, hogy mit honnan lehetne olcsóbban beszerezni, s nem zárkózik el a szövetkezet, hogy ez úton iparost, kereskedőt egyformán boldogítson, holott talán ilyen nagy gazdálkodó városban a gazdaközönség érdekét sem szabad figyelmen kivül hagyni s talán az az osztály is érdemel valamit, a mely ezt a nagy falut annyira mennyire a maradisággal való erős küzdelem árán várossá igyekszik emelni. Hitünk és a fentebbiek szerint tehát úgy az aggodalom, mint az ijesztgetés túlzott. De feltéve, hogy van benne valami, ugyan ki sajnálta a pénztőzséreket, midőn a takarékpénztárakat alakították, ki gondolt a fuvarosokkal, kiket a gőz semmivé tett; vagy itt Kecskeméten is a gőzmalmok nem eltörölték-e a számos és nagy értéket képviselt szárazmalmokat és ki védte, ki sajnálta őket? Ez a világ sorsa; egyik vállalat elöli a másikat; a társadalom ilyesztő terhei elviselhetésére társulás útján igyekszik magán segíteni, és számtalan példával lehetne igazolni, hogy ami az egyeseknek ártott, használt az egésznek. Miért tehát igen kicsink a szűk körben mozgó társulást oly ijesztő színben tüntetni föl, mikor voltak, vannak és lesznek sokkal nagyobbak s látjuk, hogy egészben véve mind hasznos volt és lesz. De bár akár miként fogjuk is fel, az ember önmagához van legközelebb és gazdának , iparosnak, honoratiornak annyi a baja, terhe, hogy önmaga iránti kötelessége magán úgy segíteni, a hogy tud. Xavér. KECSKEMÉTI LAPOK TÁRCZÁJA Horváth Margit emlékének. (1886. okt. 2-án.) Nem hervadt még el minden rózsa, maradt koszorúnak elég egy sírhalomra; nem hullott még le a lomb a fáról, ráborulhat még a sírkeresztre; nem fagyott még meg a harmat, fölfrissítheti a temető virágait. .. Új lakója van a temetőnek: egy fiatal leányka , nem! — egy letört remény, egy elnémult öröm, egy megfagyott tavasz. És a rózsák megvárták hervadását, hogy sírja fölött hervadjanak el társukkal együtt; a falomb megvárta temetését, hogy hulló leveleivel betakarja sirhalmát; a harmat nem fagyott meg, hogy visszacsillogtassa tiszta lelkét. Mert szerették őt mindannyian; a rózsák társai voltak, a fa lombja reményeinek jelképe, a harmat egész lelkének tüköre. Miért költözött hát el onnan, ahol úgy szerették, oda, ahol nem érezhetni a szeretetet, ahonnan nem lehet visszaszerezni semmit, senkit? Miért cserélte föl az élet szelíd melegségét a sír borzalmas hidegével ? Miért sietett a forró szivek közöl oda, ahol csak meghidegült szivek veszik körül? Miért vágyakozott a reá mosolygó örömek viruló ligetéből a kihalt remények, az eltemetett vágyak, a megnémult örömek hideg, bús honába?.. . Nem oda vágyott, nem a sir ridegsége vonzotta, nem a hideg szivek közé sietett. Szeretet vitte őt magával, de nem a földi szeretet; nagyobb, magasztosabb ennél: új társainak, az angyaloknak szeretete, a kik ott lebegtek beteg ágya fölött, égi íjat hintettek fájdalmaira, mennyei mosolyt csókoltak halvány ajkaira, s mondhatatlan boldogság édes reményével deritgették föl lelkét, aztán szárnyakat szőttek számára magasztos vágyakból. Ezeken a szárnyakon költözött ő el, nem a sírba, hanem abba a szép hazába, a hová új társai vezették: az angyalok honába. Törüljétek le könyviteket, ne sirassátok őt többé; nem vagytok már fájdalmainak tanúi, meghaltak azok ; ő nem halt meg. Nem a temetőben egy halottal, hanem a mennyégben van több egy angyallal.. . De ez nem vigasztalás. Mi emberek vagyunk s élni szeretünk, mert azt hisszük, hogy nincs nagyobb kincs az életnél, s azt óhajtjuk, hogy az is éljen, akit szeretünk. Pedig őket nagyon sokan szerették, mert egész lénye olyan volt, hogy csak szeretni lehetett, szeretni kellett. Nem az a bájos elevenség, mely a serdülő kort olyan kecsessé teszi, hanem az a szende szelidség tette őt kedvessé, mely magához vonz, lekötelez és tiszteletre indít, mert van benne valami a szenvedések sejtelméből. Szelídségével ikertestvérül karöltve járt szerénysége, s e kettőnek közös hajtása volt az a gyöngédség, mely minden szavát, minden tettét jellemezte. Serdülő korának dísze, virága a szorgalom volt, mely az időt drága kincsnek tekintette s azt lelkének szépítésére egészen fölhasználta, mig gyermeki éltének legfőbb ékességével, a hála érzetével környezetének boldogitására sietett. Ennyi kincse volt lelkének, s szép fekete szemeiből e kincsek fénye sugárzott ki. Lecsukódtak a szép fekete szemek, kihunyt bennök a lelki szépség sugára, kialudt a szeretet lobbanó fénye. „Aludni fog, s nem lesznek álmai; aludni fog, s nem lesz több reggele“ . . . Milyen fájó ezt tudni, s tudva bár, hogy angyallá lett, milyen jól esik igazán megsiratni! De hisz’ ő már nem érez semmit, a koporsóban már nem fáj semmi. Kit sirattok hát, őt-e, vagy magatokat? Siratjátok szivetek elvesztett kincsét, a közelében töltött édes perczeket, azt a boldogító érzést, mely lelke szelid hangjától lelketeket áthatotta, s mind, a miből ezután csak egy édes-bús emlék marad. Gerlicze siráma volte az az elfojtott zokogás, mikor virágokkal elhalmozott koporsójával a gyászmenet megindult? Kis barátnői , gyermekörömeinek részesei, nyiladozó lelkének társai veszik körül a koporsót.*) Azoké az az elfojtott zokogás. Koszorújok lengő szalagjára van fölirva, a mit zokogásuk mond: „Margitkának, felejthetetlen barátnőnknek“ . . . Heten vannak; mind a hétnek vállán koszorú; nyitó tavasz mind a hét, s mindeniknek arczán az öntudatlan fájdalomnak kifejezése, megjelenésökben egy neme a zavarnak, mintha galambok közé orvmadár csap le s elragad egyet közülök. Nem tudom, mi volt e jelenetben , de mélyen meghatott. Hogy ki vagyok s miért irom e sorokat, ne kérdjétek. Az a valódi részvét, mely hasonló fájdalomból fakad. Nekem tíz évvel ezelőtt volt ilyen fájdalmam, mikor egy tizenöt éves leánykát temettem el, akit nagyon szerettem, mert a testvérem volt. Azóta már begyógyult az a seb. Csak most éreztem újra ahhoz a fájdalomban hasonlót, mikor ezt a korán elhunyt kedves leánykát igaz részvéttel kísértem csendes nyugovó helyére. Ott állottam sirja szélén, közvetlenül koporsója mellett s három alak jelent meg lelkem előtt: a virágos koporsó halottja, az én tiz éves halottam s egy fiatal leányka, akit a legnagyobb magyar lantos siratott meg: „Jaj, de bús ez a harangszó! Neked harangoznak, Kedves, hervadt rózsaszála Tizenöt tavasznak ?“ * A rózsák elhervadnak, a fa lehullatja sárguló leveleit, csak a harmat marad meg. * Neveiket az újdonságok rovatában közöljük. Szerk. Az a harmat, mely a szívből fakad s a szószemekben gyöngygyé válik. A részvét gyöngyének nevezik, s higyjétek el, ez a legszebb gyöngy a világon, mert forrása csak jó szívekben van. Én láttam ezeket a gyöngyöket a kis Margit temetésén sokak szemében fölcsillámlani. Ne mondjuk, hogy miért jelentek meg a részvét gyöngyei a szemekben ; nagy fájdalmat okoznánk vele másoknak , ha elmondanak . .. Föl van írva két koszorú szalagjára, kiket illet az a részvét; az egyik ezt hirdeti: „A gyöngéd, szerető és hálás gyermek felejthetetlen emlékének a kesergő szülők“; a másikra ez van írvs: „Felejthetetlen legidősb unokámnak szeretettel“. A szülők és a nagyapa fájdalma van fonva azokba a koszorúkba; az édes anya mérhetetlen keserve, ki aggódó őrszemekkel, remegő reménynyel, kínos sejtelemmel s egy lesújtó végső tudattal őrködött beteg ágya fölött, virrasztott álmainál s érezte minden fájdalmát, átszenvedve százszor a bekövetkezendő kínos pillanat gyötrelmeit. Ne csodáljátok, ha nem maradt könye a búcsú pillanatára ott a sir szélén. Oh, ha könye lett volna, fájdalma is megkönnyül akkor! .. . Majd ha az ősz behinti sárgult leveleivel a drága hantot s a tél szép hótakarót borit föléje, elsimul az utolsó órák kínos gyötrelme, helyét egy búsongó méla gondolat foglalja el, s megerednek az édes anya szemeiben az emlékezet enyhületes könyei. Látogasd meg akkor őt álmodban, kedves leányka, hozz égi balzsamot gyógyuló sebére, mennyei szent vigaszt áldott életére, tűnj föl úgy, mint voltál, szende mosolyoddal: „S a mely napok te tőled elmaradtak, Add a szülőknek vissza. Ők együtt Éljék le megszakasztott éltedet, És mig porodra hintenek virágot, Lebegj te őrző angyalként fölöttük“. 1886 OKTOBER 10