Kecskeméti Lapok, 1886. július-december (19. évfolyam, 27-52. szám)

1886-10-10 / 41. szám

TIZENKILENCZEDIK ÉVFOLYAM. 41. Szám. KECSKEM­ÉTI LAPOK ELŐFIZETÉSI DU­I , HIRDETÉSI DÍJ ' — — — POLITIKAI ÉS TÁRSADALMI HETILAP ....b„­p.,6 k., t5bb.,ti Félévre . . 2 „ 50 „ Egy szám ára 12 kr - MEGJELENIK MINDEN VASÁRNAP aa*"1' Előfizetni az év folytán minden hónap elején lehet. SZERKESZTŐ LAKIK: III. TIZED, KÖNYÖK-UTCZA, 121 SZ. KIADÓ-HIVATAL, BUDAI-UTCZA, 186. SZ. Bfiyigdij minden beigtatásért so­­r. A fogyasztási szövetkezetről. Lapunk hasábjain jelent meg ez év tavaszán az első felszólalás, mely „Olcsóbb húst“ követelt, a­mely fel­szólalásnak némi eredménye mindjárt lett, mert a mészárosok a hús árát tényleg és azonnal leszállították, az érdeklődő közönség pedig szép szám­mal jelent meg egy előértekezleten, a­mely értekezletnek nagy többsége ki­mondd, hogy nemcsak olcsóbb és jobb hús beszerzése végett alakuljunk szövet­kezetté , hanem már a megalakulásnál se zárjuk ki egyéb háztartási czikkeknek a tagok számára leendő közvetítését és ezt az alapszabályokba vegyük fel. Mi, az ügy kezdeményezői , na­gyon sajnáljuk, hogy e szép és igen hasznosnak ígérkező eszme még meg nem valósult, mert bár minden hasonló dolog szervezéséhez nem csekély idő szükségeltetik, mégis be kell ismer­nünk , hogy amaz említett értekezlet óta már az idő rövidségét okul vetni alig lehetne. Másrészt azonban beismer­jük , hogy a nyári időszak gyűlések tartására annyira nem alkalmas, hogy azt megkísérleni merőben hiába való dolog lenne és mint már számos ta­pasztalat bizonyító, sikerre nem vezetne. A dolgok ilyetén állásában hírlap­­b­ól kedves kötelességet vélünk telje­síteni , az érdeklődőket úgyszólván meg­nyugtatni , tudomásukra hozván, hogy a­mit tanácskozások és gyűlések nél­kül el lehetett végezni, az már jó ré­gen készen van, mert az alapszabá­lyok tervezete már csak további felül­­bírálatra vár. Majd az is meglesz — hisszük , hogy nemsokára, mert a nyári munka és szüretelés befejeztén e kér­dést bizonynyal ismét napirendre lehe­­tene hozni. E reményben térünk vissza most a tavaszi értekezletre, a­melyen tud­valevőleg két vélemény harczolt egy­mással s bár a kisebbség véleménye, a mely a társadalmi mozgalmat csupán a bas érdekében kívánta volna, erősen leszavaztatott, mégis azon kisebbség tekintélyét s érveinek súlyát meg kell tisztelnünk azzal, hogy vele foglalkoz­zunk és olvasó közönségünket mindkét irányzat felől tájékozni igyekezzünk. Mint mondánk, az értekezlet né­hány tagja a szövetkezetet csupán hús­­méretésre kivánta volna alakítani s ezen álláspontnál támaszkodott arra, hogy a szövetkezet apránként még ipari czik­­keket is elő fogna állítani s igy a most is pangó ipart még jobban elnyomni, valamint továbbá arra, hogy egyéb háztartási czikkek ára és minősége el­­l­len kifogásuk nincsen s végül, hogy egész társadalmi osztályokat egyszerre tönkretenni sokkal több kárral, mint haszonnal járna. Látni való, hogy ezen érvek kiválóképen alkalmasak a kedé­lyeknek a szövetkezés ellen való fel­izgatására , a­minek szomorú követke­zését máris tapasztaltuk, de nézetünk szerint nem egészen következetesek, jó részben meg sem állhatnak , más részben pedig erősen túlzottak. Nem következetes, mert egy és ugyanazon perc­ben egy és ugyanazon dolgot kétfélének állít. Azt mondja: mérjünk magunk húst és adjuk azt olcsón, mert a hús nélkülözhetlen táp­szer, és azt mondja: de tovább ne­­ menjünk, mert azzal ártunk iparnak, kereskedelemnek. Már­pedig, hogy a tervezett szövetkezés a mészárosokat úgyszólván tönkretenné, az épen olyan bizonyos, mint a­mily bizonyos, hogy lehetetlen lenne olyan szövetkezetet alakítani, a­mely oly széles alapra fektethető legyen, hogy iparnak, ke­reskedelemnek csak számbavehető ösz­­szegig is ártani tudjon. De még ab­ban , hogy az egyiknek ártsunk a tönk­­remenésig, de a másikat nagy szavak­kal védelmezzük képzelt baj ellen, következetességet nem látunk. Az érvek meg sem állhatnak , mert bizonyosan merjük állítani, hogy senki sem gondolt arra , kivihetetlen is lenne, hogy az a szövetkezet minden háztar­tási czikkből raktárt tartson, sőt ki is mondatott, hogy egyelőre csakis a húsra és tüzelő anyagra terjeszkedjék ki s hogy továbbá még minő czikkek vétessenek fel, az a tagok kívánságá­tól tétessék függővé , de természetesen csak olyanok, a­melyek egy-egy ház­hoz is nagyobb mennyiségben szüksé­geltetnek és szerezhetők be, tehát a­melyek épen olyan nélkülözhetlenek, mint a hús. Bizony ezek kevesen lehetnek. Abban sem látnánk veszedelmet, ha a szövetkezetnek sikerülne helybeli iparosokat odasegíteni, hogy a fővá­rosi és ausztriai iparral a versenyt ki­állhassák s ekként a vidéki hitvány czipőket, csinos, de múlandó öltöze­tet,­et kiszorithatnánk. Hol ebben az ipar tönkretétele? Hiszen azt csak nem gondolja senki, hogy már aztán a szövetkezetben minden tag maga varrja magának a czipőt, csizmát, kabátot? De nézetünk szerint az sem áll meg, hogy egyéb háztartási czikkek ára és minősége ellen kifogást tenni nem lehetne. Csak egyszerűen nem teszünk, mert talán nem is tudjuk , talán nem is törődünk vele, mint a­hogy mindnyájan meg voltunk nyu­godva az 56 krás húsban mindaddig , míg a figyelem egyszer odairányítva nem lett. Azért kell a szövetkezet, hogy ezt figyelemmel kisérje s kipuhatolja, hogy mit honnan lehetne olcsóbban beszerezni, s nem zárkózik el a szö­vetkezet, hogy ez úton iparost, keres­kedőt egyformán boldogítson, holott talán ilyen nagy gazdálkodó városban a gazdaközönség érdekét sem szabad figyelmen kivül hagyni s talán az az osztály is érdemel valamit, a mely ezt a nagy falut annyira mennyire a ma­­radisággal való erős küzdelem árán várossá igyekszik emelni. Hitünk és a fentebbiek szerint tehát úgy az aggodalom, mint az ijesztgetés túlzott. De feltéve, hogy van benne valami, ugyan ki sajnálta a pénztő­­zséreket, midőn a takarékpénztárakat alakították, ki gondolt a fuvarosokkal, kiket a gőz semmivé tett; vagy itt Kecskeméten is a gőzmalmok nem el­­törölték-e a számos és nagy értéket képviselt szárazmalmokat és ki védte, ki sajnálta őket? Ez a világ sorsa; egyik vállalat elöli a másikat; a társadalom ilyesztő terhei elviselhetésére társulás útján igyekszik magán segíteni, és számta­lan példával lehetne igazolni, hogy a­mi az egyeseknek ártott, használt az egésznek. Miért tehát igen kicsink a szűk körben mozgó társulást oly ijesztő színben tüntetni föl, mikor voltak, vannak és lesznek sokkal nagyobbak s látjuk, hogy egészben véve mind hasznos volt és lesz. De bár akár miként fogjuk is fel, az ember önmagához van legközelebb és gazdának , iparosnak, honoratiornak annyi a baja, terhe, hogy önmaga iránti kötelessége magán úgy segíteni, a hogy tud. Xavér. KECSKEMÉTI LAPOK TÁRCZÁJA Horváth Margit emlékének. (1886. okt. 2-án.) Nem hervadt még el minden rózsa, ma­radt koszorúnak elég egy sírhalomra; nem hullott még le a lomb a fáról, ráborulhat még a sírkeresztre; nem fagyott még meg a harmat, fölfrissítheti a temető virágait. .. Új lakója van a temetőnek: egy fiatal le­ányka , nem! — egy letört remény, egy el­némult öröm, egy megfagyott tavasz. És a rózsák megvárták hervadását, hogy sírja fö­lött hervadjanak el társukkal együtt; a fa­lomb megvárta temetését, hogy hulló leve­leivel betakarja sirhalmát; a harmat nem fagyott meg, hogy visszacsillogtassa tiszta lelkét. Mert szerették őt mindannyian; a ró­zsák társai voltak, a fa lombja reményei­nek jelképe, a harmat egész lelkének tüköre. Miért költözött hát el onnan, a­hol úgy szerették, oda, a­hol nem érezhetni a sze­­retetet, a­honnan nem lehet visszaszerezni semmit, senkit? Miért cserélte föl az élet szelíd melegségét a sír borzalmas hidegével ? Miért sietett a forró szivek közöl oda, a­hol csak meghidegült szivek veszik körül? Mi­ért vágyakozott a reá mosolygó örömek vi­ruló ligetéből a kihalt remények, az elteme­tett vágyak, a megnémult örömek hideg, bús honába?.. . Nem oda vágyott, nem a sir ridegsége vonzotta, nem a hideg szivek közé sietett. Szeretet vitte őt magával, de nem a földi szeretet; nagyobb, magasztosabb ennél: új társainak, az angyaloknak szeretete, a kik ott lebegtek beteg ágya fölött, égi íjat hin­tettek fájdalmaira, mennyei mosolyt csókol­tak halvány ajkaira, s mondhatatlan boldog­ság édes reményével deritgették föl lelkét, aztán szárnyakat szőttek számára magasz­tos vágyakból. Ezeken a szárnyakon költö­zött ő el, nem a sírba, hanem abba a szép hazába, a hová új társai vezették: az an­gyalok honába. Törüljétek le könyviteket, ne sirassátok őt többé; nem vagytok már fájdalmainak tanúi, meghaltak azok ; ő nem halt meg. Nem a temetőben egy halottal, hanem a mennyégben van több egy angyallal.. . De ez nem vigasztalás. Mi emberek va­gyunk s élni szeretünk, mert azt hisszük, hogy nincs nagyobb kincs az életnél, s azt óhajtjuk, hogy az is éljen, a­kit szeretünk. Pedig őket nagyon sokan szerették, mert egész lénye olyan volt, hogy csak szeretni lehetett, szeretni kellett. Nem az a bájos elevenség, mely a serdülő kort olyan ke­csessé teszi, hanem az a szende szelidség tette őt kedvessé, mely magához vonz, le­kötelez és tiszteletre indít, mert van benne valami a szenvedések sejtelméből. Szelídsé­gével ikertestvérül karöltve járt szerénysége, s e kettőnek közös hajtása volt az a gyön­gédség, mely minden szavát, minden tettét jellemezte. Serdülő korának dísze, virága a szorgalom volt, mely az időt drága kincs­nek tekintette s azt lelkének szépítésére egé­szen fölhasználta, mig gyermeki éltének leg­főbb ékességével, a hála érzetével környe­zetének boldogitására sietett. Ennyi kincse volt lelkének, s szép fekete szemeiből e kin­csek fénye sugárzott ki. Lecsukódtak a szép fekete szemek, ki­hunyt bennök a lelki szépség sugára, kialudt a szeretet lobbanó fénye. „Aludni fog, s nem lesznek álmai; aludni fog, s nem lesz több reggele“ . . . Milyen fájó ezt tudni, s tudva bár, hogy angyallá lett, milyen jól esik iga­zán megsiratni! De hisz’ ő már nem érez semmit, a kopor­sóban már nem fáj semmi. Kit sirattok hát, őt-e, vagy magatokat? Si­ratjátok szivetek elvesztett kincsét, a köze­lében töltött édes perczeket, azt a boldogító érzést, mely lelke szelid hangjától lelkete­­ket áthatotta, s mind, a miből ezután csak egy édes-bús emlék marad. Gerlicze siráma volte az az elfojtott zokogás, mikor virágokkal elhalmozott ko­porsójával a gyászmenet megindult? Kis ba­rátnői , gyermekörömeinek részesei, nyiladozó lelkének társai veszik körül a koporsót.*) Azoké az az elfojtott zokogás. Koszorújok lengő szalagjára van fölirva, a mit zokogá­suk mond: „Margitkának, felejthetetlen ba­rátnőnknek“ . . . Heten vannak; mind a hét­nek vállán koszorú; nyitó tavasz mind a hét, s mindeniknek arczán az öntudatlan fájda­lomnak kifejezése, megjelenésökben egy neme a zavarnak, mintha galambok közé orvma­dár csap le s elragad egyet közülök. Nem tudom, mi volt e jelenetben , de mélyen meg­hatott. Hogy ki vagyok s miért irom e so­rokat, ne kérdjétek. Az a valódi részvét, mely hasonló fájdalomból fakad. Nekem tíz évvel ezelőtt volt ilyen fájdalmam, mikor egy tizenöt éves leánykát temettem el, a­kit nagyon szerettem, mert­­ a testvérem volt. Azóta már begyógyult az a seb. Csak most éreztem újra ahhoz a fájdalomban ha­sonlót, mikor ezt a korán elhunyt kedves leánykát igaz részvéttel kísértem csendes nyugovó helyére. Ott állottam sirja szélén, közvetlenül koporsója mellett s három alak jelent meg lelkem előtt: a virágos koporsó halottja, az én tiz éves halottam s egy fia­tal leányka, a­kit a legnagyobb magyar lantos siratott meg: „Jaj, de bús ez a harangszó! Neked harangoznak, Kedves, hervadt rózsaszála Tizenöt tavasznak ?“ * A rózsák elhervadnak, a fa lehullatja sárguló leveleit, csak a harmat marad meg. *­ Neveiket az újdonságok rovatában közöljük. Szerk. Az a harmat, mely a szívből fakad s a szó­­szemekben gyöngygyé válik. A részvét gyön­gyének nevezik, s higyjétek el, ez a leg­szebb gyöngy a világon, mert forrása csak jó szívekben van. Én láttam ezeket a gyön­gyöket a kis Margit temetésén sokak sze­mében fölcsillámlani. Ne mondjuk, hogy mi­ért jelentek meg a részvét gyöngyei a sze­mekben ; nagy fájdalmat okoznánk vele má­soknak , ha elmondanak . .. Föl van írva két koszorú szalagjára, kiket illet az a részvét; az egyik ezt hir­deti: „A gyöngéd, szerető és hálás gyermek felejthetetlen emlékének a kesergő szülők“; a másikra ez van írvs: „Felejthetetlen leg­­idősb unokámnak szeretettel“. A szülők és a nagyapa fájdalma van fonva azokba a ko­szorúkba; az édes anya mérhetetlen keserve, ki aggódó őrszemekkel, remegő reménynyel, kínos sejtelemmel s egy lesújtó végső tudat­tal őrködött beteg ágya fölött, virrasztott álmainál s érezte minden fájdalmát, átszen­vedve százszor a bekövetkezendő kínos pil­lanat gyötrelmeit. Ne csodáljátok, ha nem maradt könye a búcsú pillanatára ott a sir szélén. Oh, ha könye lett volna, fájdalma is megkönnyül akkor! .. . Majd ha az ősz behinti sárgult leveleivel a drága hantot s a tél szép hótakarót borit föléje, elsimul az utolsó órák kínos gyötrelme, helyét egy bú­­songó méla gondolat foglalja el, s megered­nek az édes anya szemeiben az emlékezet enyhületes könyei. Látogasd meg akkor őt álmodban, ked­ves leányka, hozz égi balzsamot gyógyuló sebére, mennyei szent vigaszt áldott életére, tűnj föl úgy, mint voltál, szende mosolyoddal: „S a mely napok te tőled elmaradtak, Add a szülőknek vissza. Ők együtt Éljék le megszakasztott éltedet, És mig porodra hintenek virágot, Lebegj te őrző angyalként fölöttük“. 1886 OKTOBER 10

Next