Kecskeméti Lapok, 1887. január-június (20. évfolyam, 1-26. szám)

1887-01-23 / 4. szám

HUSZADIK ÉVFOLYAM. 4. Szám. KECSKEM­ÉTI LAPOK ELŐFIZETÉSi du: T­k /­VT T rn T TX­­­T r . , TTTK­rTT A HIRDETÉSI DÍJ1. Előfizetni az év folytán minden hónap elején , lehet.. SZERKESZTŐ LAKIK : III. TIZED, KÖNYÖK-UTCZA, 121 SZ. KIADÓ­HIVATAL: BUDAI-UTCZA, 186. SZ. Bélyegdij minden beig­tatásért 30 kr. Egész évre 5 frt 5 kr. | Negyededre 1 frt 50 kr X X I X IV XX X L X XX I­ xx X­/ XX. XJ IYX X XX L X X XI XX X 4 hasábos petit sor 5 kr., többszöri vagy terje-Félévre . . 2 „ 50 „ ! Egy szám ára 12 kr .­delmes hirdetéseknél árleengedés adatik. MEGJELENIK MINDEN VASARNAP Szinügyünk. Mig városunk sok tekintetben roha­mosan halad előre a művelődés terén, egyben, értve a színügyet, nemcsak elhaladásról nem lehet szó, de kény­telenek vagyunk constatálni a vissza­esést (?). Néhány évvel ezelőtt még oly társulatok látogatták meg városunkat, melyek valóban elsőrendű vidéki erők­ből voltak szervezve, a­kik közül nem egy már a főváros közönsége előtt is előnyösen ismert művész vagy művésznő. Volt színpártoló­ körünk is, a vá­ros is készségesen hozzájárult min­den évben a színművészet pártolásá­hoz a maga 800 frt subventiójával. S most? kivéve az idei színtársulatot, mely a valamivel jobbak közé tarto­zik, évről-évre gyengébb társulatot kapunk , a színpártoló­ kör föloszlott, a múlt évben már a város sem adta ki a teljes 800 frtot, hanem csak 300- at, azt is útiköltségre. S mi idézte ezt elő, hogy így rák módjára hátrafelé haladunk? Vájjon csakugyan visszaesés ez? Ha jól meg­gondoljuk a dolgot, nem. Viszonya­ink e tekintetben ép olyanok, mint évekkel előbb voltak, de ép e viszo­nyok természetes kifolyásának kell tekintenünk a látszólagos hanyatlást. Kecskemét nagy város ugyan, de aránylag igen kevés — lakosságához képest — az az elem, mely a szinház­­látogatást magasabb szellemi szükség­nek vagy épen hazafias czélnak tekin­tené. Nagyon sokan vannak még nálunk, kik a színészt most is „komé­diásának nézik s a kik a „Peleskei Nótárius“ Baczur Gazsi­jaként , — alias Mokány Bérezi, — többre becsü­lik a csöndest meg a quaterkát, mint a „komédiázást“. Ez egyik faja a közönyösöknek. Nagyobb a száma azoknak, kiket eléggé jellemzően fest le Petőfi a „Pató Pál“ alakjában. Csak e két fajt számítom a közö­nyösökhöz , mert ezek szolgáltatják a lakosság azon részét, mely vagyoni s társadalmi állásánál fogva kötelezve volna a város emelkedését azáltal is előmozdítani, hogy erejéhez képest segítsen a színügyet virágzásra emelni. Mit szóljak a lakosság azon nagy contingenséről, mely városunk népes­ségének főrészét alkotja, értve a föld­­mivelő, iparűző stb. osztályt, mely rész semmit vagy alig áldoz valamit a színészetre, részint az anyagi tehet­ség, részint a szellemi szükséglet érze­tének hiánya miatt. Ha tehát összeszámítjuk — s csak­ugyan , majdnem egyenként el lehet számlálni — azokat, kik az előadások­nak ha nem is törzs, de legalább gyakori látogatói, nem igen telik meg velük amúgy is kicsiny színhá­zunk. Ha még e kis csoport állandó ven­dége lenne az előadásoknak! De e csekély számot is még csekélyebbre olvasztja sokféle körülmény. Egy disznótor, névnap, estély, társas összejövetel már érzékeny csor­bát ejtenek a szinházi kasszán, hátha még kettő­-három esik egy napra. Az időjárást sem szabad nálunk figyelmen kívül hagyni, mert ha Jupi­ter pluviusnak kedve kerekedik s két­­három hétig ontja az áldást, nem valóságos áldozat-e homályosan világí­tott , kátyús kövezett, vagy épen nem is kövezett ctetáinkon szakadó hóban , esőben, nyakig érő sárban vándorolni Thalia templomába, meghozni szerény áldozatunkat. S ha még mindezen akadályokon diadalmaskodnak is a buzgó színház­látogatók , hátra van a legnagyobb, a pénz­kérdés, mert utóvégre is 5—6 hónapig, a­meddig a téli szini sosson tart, minden előadáson ott lenni, pláne családos ember, nem teheti. Látható tehát, hogy színházláto­gató közönségünk igen csekély s ezt is többféle akadály fogyasztja meg több ízben. Szinügyünk csak akkor fog virág­zásnak indulni, ha sikerül a nagyobb rész közönyét megtörni, másrészt a buzgó látogatók terhét megkönnyíteni s végre ha sikerül e nemes élvezetet hozzáférhetőbbé tenni azoknak is, kik anyagilag csak keveset áldozhatnak e czélra és én mind­ezt elérhetőnek hi­szem , még pedig egy nyári színkör által. Közönyt csak érdeklődés gerjesz­tésével lehet megtörni, de képes-e ezt fölkelteni színielőadásai iránt oly társulat, mely — leszámítva egy-két számba vehető tagot— a középszerűségig alig emelkedő színészekből áll? Azt hiszem, nem s ez mindig így lesz, míg a téli saison megmarad, mivel jól szervezett társulat, biztos bukás nélkül hozzánk nem jöhet 5—6 hónapra a je­lenlegi viszonyok között, a­mint meg is buktak azok az igazgatók, kik ezt megkísérlették. Emlékezzünk Lászy, Némethy társulatára. Jelenleg az operette képezi a leg­nagyobb vonzerőt a közönségre s jó operette társulatot szervezni kisebb director nem képes, mivel, ha jó énekes­nőt, énekest, kart és zenekart akart tartani — s ezek okvetlenül szük­ségesek az élvezhető operette előadások­hoz , — havi gagéja %-addal többre fog menni. Hát a jogdíj, costume-ok, diszletek! — mindezeket kisebb direc­tor nem teheti s ha mindamellett, hiá­nyosan szervezett társulatával operette előadást kísérel meg, ez az előadás oly képet fog nekünk nyújtani a való­diról , mint a homorú tükör, vagyis torzképet. Ezzel pedig nemcsak érdeklődést gerjeszteni nem fog, hanem a rendes látogatók kedvét is el fogja venni. De mivel egy jól szervezett nagyobb társulatot meg közönségünk nem képes még eltartani, csak úgy segíthetünk a dolgon, ha a nyárnak egy vagy két hónapjára egy nagy társulatot, pl. a szegedit, mely leg­közelebb van hozzánk, nyerünk meg városunknak. Ha ily társulat működ­nék városunkban, egy előny s egy eszköz volna már a színházlátogatási kedv emelésére s a közöny megtöré­sére : az élvezhetőbb előadás. De megkönnyítené ez a színház­látogatók terhét is, mert az a közön­ség, mely 9—10 hónapig pihen, szí­vesen s könnyebben fogja viselni a kisebb terhet, melyért nagyobb élve­zet jár. Egy terjedelmes nézőterti arénában a helyek is olcsóbban adhatók s igy hozzáférhetőbb lenne a szini előadások látogatása azoknak is, kiket anyagi körülményeik nem engednek ez élve­zetben többször részesülni. Íme a fő okok, melyek a téli évad helyett a nyárinak behozatalát a szín­­ügy virágzása érdekében hathatósan ajánlják. De van még mellékkörülmény is, a­mi mellette szól. Nyáron Kecskemét­nek alig van alkalma a szórakozásra, a­mi különösen akkor fog feltűnni s KECSKEMÉTI LAPOK TÁRCZÁJA Tanítók bálja. — 1887. január 15. — »Quem dii odere —*. »Az Istenek gyű­lölik őket“, ezt mondá a koszorús római költő s ezóta közhitté vált az emberek kö­zött , hogy a szegény tanítók csakugyan Isten haragjának teremtményei. Megvallom őszintén, bevallom bűnömet, hogy az álta­lános , évszázadok folyamán gyökeret vert közhit alól én sem vonhattam ki magamat s én is hittem, hogy a tanítók csakugyan azok , »quem hii ödere“. Ezen hitem azon­ban ma már gyökeresen megváltozott s ez­után — bár az én szavam szerény és nem messze hangzik — fennen fogom hirdetni, hogy a tanítókat nem gyűlöli, hanem sze­reti az Isten. De­hogy is ne! A­ki jelen volt a ja­nuár 15 én tartott, hangversenynyel egybe­kötött tánczestélyen, az bizonynyal osztani fogja az én véleményemet. A kiknek hivó szavára oly nagyszámú s oly gyönyörű hölgyközönség jelenik meg, mint aminő ezen a bálon volt, azok már Isten különös ke­gyelmében és szeretetében részesülnek. Oly sok szebbnél-szebb asszony és leány volt itt együtt, hogy én, a­ki — úgy a hogy — báli referens volnék, egészen elfeledkeztem fontos és nagy horderejű hivatásomról, a szemeim kápráztak, agyam elbódult s any­­nyira megfeledkeztem a kötelességemről, hogy két fiatal paedagogusnak kellett he­lyettem a megjelent hölgyek névsorát össze­állítani. A lelkük rajta! De megállj tollam! Vigyázz, mert raj­tunk is beteljesedik az egyszeri ember esete, ki lovára akarván ülni, nagyot fohászkodva, olyan erősen ugrott rá, hogy a másik felén lefordult, mire föltápászkodva nagyot sóhajt: »Segíts Uram Isten, de na olyan nagyon!“ Mi is úgy járunk, ha ily erősen neki fo­gunk a hölgyközönség lefestésének és ecse­telésének, folyton és a másik oldalon is erről énekelünk — mert ebből e thémából nehéz kijönni — a hangversenyről és egyebekről nem is referálunk s majd reánk is azt mond­ják majd: megsegítette őket az Isten, de nagyon! Azért menjünk renden, mivelhogy régi és igaz mondás az, hogy „rendnek muszáj lenni!“ A hangversenyen kezdve konstatáljuk, hogy ez kitűnően sikerült. Mindenkit meg­lepett az a tiszta és szabatos összjáték, melylyel a klassikus és épen ezért nagy ne­hézségeket okozó és nagy gyakorlatot kí­vánó „Ördög Róbert“-et eljátszották. Dilet­táns és zsenge korát élő fiatal zenekartól ez valóban meglepő volt. Úgy a zenekar tagjai, de különösen a karmester, Nemes­­szeghy István zenedei tanár úr feltétlen el­ismerést és dicséretet érdemelnek, a­mit a hálás közönségtől a zajos tapsokban azon­nal meg is kaptak. A zeneker másodszor Nemeszeghy István szerzeményét „polka­­francaise“ t adott elő. Úgy a zenekar já­téka, mint maga a szerzemény határozott tetszésben részesült s a közönség hosszan­tartó éljenzéssel adott kifejezést a szép te­hetségű zeneszerző iránti elismerésének. A dalárda két ízben adott elő énekdarabokat s a tőle megszokott praecisitással előadott dara­bok oly riadó tetszést keltettek, hogy az éljenzésnek és tapsnak alig akart vége sza­kadni. A szavalók közül Vajkay Kornél kisasszony vitte el a babért; Kiss József­nek „Ágota kisasszony“ czimű költeményét szavalta oly érzéssel, bensőséggel és kitűnő felfogással, hogy a szavalat befejezése után támadt falrengető tapstól és éljenzéstől való­ban féltettük az Olvasókör falait. Geday Sándor, ki Pintér Kálmán főgymna­­siumi tanár „Ugri Misi“ czímű költeményét szavalta, szintén megérdemlett tetszésben részesült. A szép költemény jelenlévő szer­zőjét a közönség lelkesült ovatiókban része­sítette és többször hívta, ő azonban szeré­nyen egy expeditio mögé rejtőzött és nem jelent meg. Végül feltétlen dicsérettel kell megemlékeznünk a kis Magyar Ernő he­gedű-játékáról , ki korához képest valóban bámulatos virtuozitással és rendkívül ügyes technikával játszott végig egy igazán­ nehéz darabot és több népdalt. Rendkívüli tet­szést aratott. A hangverseny befejezése után megszó­lalt a Bandi zarazfája s ennek bűvös-bájos hangjánál a menyecskék, lánykák és ifjak Tertpsychore karjaiba vetették magukat. Megindult a táncz és folyt egész kivilágos­­kiviradtig — programmszerűleg — oly kedv­vel és animéval, mint a­milyennel csak azok mulathatnak, a­kiket nagyon szeret az Isten. De hogy mindenkinek kellő fogalma legyen, hogy mily kitűnően sikerült ez a táncrestély, közlöm a megjelent hölgyek névsorát, többet ér ez minden bőbeszédű referádánál. A szép asszonyok közül jelen voltak: Rág Mihályné, Bán Istvánné, Darányi Fe­­renczné , Divicsek Károlyné , Deák Gyuláné, Dömötör Sándorné, Fehér Mártonná, Hajagos Józsefné, Hacker Lajosné, Kerekes Józsefné, Király Józsefné, Kiss Józsefné, V. Kiss Jó­zsefné, Kun Gergelyné, Laber Károlyné, Nád Nándorné, Papp Sándorné, Pócsy Györgyné, Politini Jánosné, Pataky Imréné, özv. Ré­­vay Györgyné, Salamon Elekné, Szabados Gézáné, Szakács Istvánná, Szalontay Sán­dorné , Tormássy Mihályné, Tóth Sándorné, Zsigmond Józsefné. Ott láttuk még a következő szép leá­nyokat: Rág Mariska, Bán Juliska, Dra­­goslovich Nina, Drégeli Mariska, Érsek Esztike, Fehér Mariska és Tercsiké, Fényfy Vilma, Fiala Esztike, Falta Mariska, Györffy Juliska, Hacker Emma, Kazal Magduska, Király Mariska, Kerekes Juliska, Kovács Gizella, Kovács Nina, (Félegyhá­záról) , Kemény Mathild, Kun Katinka, Kun Anna, Kressák Ida, Lichteinstein Ju­liska, Merász Juliska, Molnár Ilonka, Mayerffy Juliska, Nagy Erzsike, Nagy Ma­­tild (Kún-Szt.­Mártonról), Pinku Juliska, Révay Margitka, Riesz Izabella, Gróf Rá­day Margit, Szántó Sarolta, Szalay Etelka, Szakács Róza, Szappanos Janka, Szokolay nővérek, Tirczka Klotild, Tassy Irma, Tóth Mariska, Vajkay Kornél, Voelker Milike. Már most mondja valaki, hogy a taní­tókat nem szereti az Isten. Hanem ebből a névsorból is látszik, hogy a tanítóknak tel­jes elégtétel adatott ama irántuk részaka­­ratú római költő ellen ellen, mert az csak egy babérkoszorút kapott, a tanítók azon­ban egy olyan hölgykoszorút, a­minő csakis itt nálunk Kecskeméten terem, nem is hiába mondja a nóta: „a­ki legény , onnan hozzon menyecskét“. A négyeseket 82 pár tánczolta. A bálanya szerepét a bájos Szakács Istvánné úrhölgy a tőle megszokott szere­­tetreméltósággal és kellemmel vitte: a bál sikeréből az oroszlánrész az ő nevének va­rázsát és vonzó egyéniségét illeti. Ezzel befejezem referádámat, ha nem üti meg a mértéket, nem az én hibám, ha­nem a jelenvolt szép nőké, minek csavar­ták el a fejemet! Én mosom kezeimet. St .... r. 1887. JANUÁR 23.

Next