Kecskeméti Lapok, 1887. január-június (20. évfolyam, 1-26. szám)

1887-01-23 / 4. szám

m válik majd érezhető hiánynyá, ha a széktói fürdőt a vidékről is fel fogják keresni, a tui igen valószínű s a mi nekünk is érdekünkben áll. De nekünk is kell tennünk valamit, hogy a vidé­kieket ide szoktassuk s az itt tartóz­kodást előttük kedvessé tegyük s e czélra is igen alkalmasnak találnám a nyári színkört, mert ezáltal a vendé­geknek és a lakosságnak is mód nyut­­tatnék a nemesebb időtöltésre. Egy aréna tehát a katonai raktár helyén, a régi sétatér elején, — mely talán a legalkalmasabb hely e czélra, — nemcsak a város díszére szolgálna, ha­nem módot nyújtana arra is, hogy ál­tala megc­áfoljuk azt a rosz hírt, me­lyet lassanként Kecskemétről terjeszteni kezdenek a színpártolás dolgában, s ismét arra a jó hírre emelkednék , mi­dőn még „Király Károly uram pajtá­jában“ az akkori idők legnagyobb mű­vészei s művésznői örömmel játszottak. Szent Gály Gyula: A csaták hatása az ember ér­zületére. Karczolatok az 1848/49-iki 25-ik honvédzászlóalj él­ményeiből. Közli Dr. D. R. XVIII. Hogy a folytonos csatázás, öldöklés és vérengzés mennyire elvadítja és mily ke­gyetlenné teszi az embert, még olyan em­bertársa iránt is, a ki neki soha nemcsak nem vétett, de még vele soha nem is talál­kozott, s a ki talán ép oly nemes önfelál­dozással állt a csatatéren , mint ő, s a kivel talán, ha más helyen és más viszonyok között, nem a harcztéren, s nem mint el­lenség találkozik, képes lett volna évek hosszú során át a legbensőbb baráti viszony­ban élni, arról bőséges tapasztalást nyer­tem a 48/49-iki szabadságharcz tartama alatt. Az első pár csatában a kedélyhangulat és az emberi érzület folyton hullámzik , majd a kíváncsiság, majd a rombolás és öl­döklés vágya, majd a félelem és önfenntar­tási vágy vergődnek túlsúlyra, de e pár jól vagy rosszul sikerült csata után teljesen megszűnik az érzület-hullámzás és minden, de minden, még az önfenntartási vágy is, egyetlen egy hajlamban öszpontosul, a vér­ontásban és a velejáró öldöklésben. Olyan emberek, kik előbb az ölés köz­­ben sikolyzó sertést megszántuk, vagy a csirke nyakát elvágni irtóztunk, a háború utolsó napjaiban már könyörü­letet nem is­merve , egykedvűleg , mintegy üzletszerűen mártottuk szuronyunkat ellenségünk vérébe , vagy röpítettük keresztül rajta golyónkat, ha szerét tehettük, s ez lett legkedvesebb időtöltésünk , ésannyira, hogy a Csalóközben , hol annyit szenvedtünk , és a komáromi sán­­czokban, hol hónapokig időztünk, végtele­­lenül unatkoztunk, ha két-három napig nem került valami véres mulatság, és örömriadás­­sal üdvözöltük a zenekart, ha a Rákóczi­­ indulóval jött ki a várkapun , mert bizton tudtuk, hogy csatába megyünk. Az induló hallatára parancs nélkül elő­szedtük a fegyverünket, belsejét kitörültük,­­ szerszámát megolajoztuk, csakhogy annál­­ biztosabban öljön s az első intésre ott állt­­ minden legény a sorban és örömtől sugárzó Z­arczczal várta a végzetes „Indulj!“ vezény­szót, mely, egy rövid év alatt, annyi jó­­ barátjának, annyi szeretett vitéz bajtársá­nak és testvérének utolszor hangzott a fülébe. Az ácsi utolsó csatánál pl., midőn a mieink a lovodi hidat ellőtték, néhány cse­repár, hogy életét megmentse, lemaradván a hídról, puskáját eldobva, belebujt a Duna­­parton elterülő nádasba, mi pedig épen oly jó kedvvel és vágygyal lestük, hogy hol mozdul vagy zörren meg a nád, mintha csak kacsalesen lettünk volna, s rögtön oda lőttünk, hol a nád mozgott és roppant örömünkre szolgált, ha lövésünket sziget­­rázkódtató jaj és locscsanás, vagy halálhör­­gés követte, mert ebből tudtuk , hogy jól czé­­loztunk. Ez volt mulatságunk egész sötét estig. Ugyanitt történt, hogy úgy eszende , még­­ három cserepárt szedtek össze az erdőben , vadászó legények és oda kisérték őket ka­pitányunk elé, a foglyok zöme már ekkor be volt kisérve Komáromba. A kapitány pedig , mivel a mi századunknak künn kel­lett maradni előőrségen, nem akarván a há­­­­rom cserepár külön őriztetésével fárasztani a legénységet, azt mondja Pataki István bácsinak , ki egyike volt a legszelídebb lel­kületű tizedeseinknek, s kit mivel minde­­nikünknél idősebb volt, mindannyian, még a tisztek is csak István bácsinak szólítot­tak, azt mondja: „István bácsi vegyen maga mellé három legényt, kisérje be ezeket a cserepárokat, adja át, maga pedig a legé­nyekkel maradjon a táborban, holnap úgy is bemegyünk mi is“. Az István bácsi megindul a cserepá­rokkal , de alig múlik el egy fél óra, már je­lenti , hogy elkísérte már a cserepárokat, pedig legalább három órába került volna, hogy a táborból visszaérjen. w_: A kapitány ránéz István bácsira s kérdi tőle , hogy hova tette a cserepárokat, hi­szen eddig az erdőn se ért volna át? Az öreg végig húzza ujjai közt őszbe csavarodott és mindig kifent két bajuszát, haptákba vágja magát és mintha legrende­sebben végezte volna megbízatását, azt mondja: „Hát biz én azt gondoltam vitéz kapitány uram, hogy az én számból ugyan ne egye ki senki cserepárja a kenyeret, elegen vagyunk mink Komáromban magunk is, a­kik eszünk , ha vendégeket nem szer­zünk is, hát agyonlőttem őket, ott az er­dőben ni“, és még zokon vette az öreg, hogy a kapitány megpirongatta embertelen tettéért. Később az öreg elmesélte, hogy e há­rom szerencsétlen cserepárt ő maga lődözte le. A­mint, azt mondja, kullogott előttem a cserepár, hátának tartottam a puska vé­kony végét, elsütöttem és a középső hasra esett szó nélkül, a másik kettő térdre esett és összetett kézzel bozsékolt, biztattam őket, hogy csak menjenek, őket nem bán­tam , s mikor már nem tekintgettek hátra, levettem az egyik legény válláról a puskát, lelőttem a másodikat, s azután a harmadi­kat, s az öreg mindezt olyan jóizűen me­sélte el, mintha csak arról mesélt volna, hogy miként öntötte ki az ürgét lyukából gyermekkorában, pedig ez az ember, da­­­­czára hogy a császáriaknál, mielőtt honvéd lett, már két kapitulácziót kiszolgált, soha­­ egy káromló szót ki nem mondott, sem egy­­ legényt soha meg nem ütött, sőt az ötve­nes években is, midőn megboldogult Fekete János úrnál mint kocsis több éven át szol­gált, folyton csendes és jámbor magavise­letet tanúsított. De vége-hossza nem lenne elbeszélésem­nek , hacsak azon kegyetlenségeket és szük­ségtelen gyilkolásokat akarnám is felso­rolni, melyeknek magam szemtanúja voltam, Isaszegnél, Buda bevételénél, a csalóközi hadjáratnál és a komáromi csatáknál, pedig én csak azokat láthattam s csak azokat hallhattam leginkább, melyek a mi száza­dunknál vagy zászlóaljunknál történtek, de ezek is untig elegendők voltak arra, hogy teljesen meggyőzzenek, miszerint a gyakori csatázás és vérengzés kiirtja az ember kebeléből a könyörületet, kivet­­kőzteti őt emberiségéből, átváltoztatja vé­rengző fenevaddá és igy nincs okunk cso­­dálkozni, ha a hosszabb hadjáratok után a rablók és útonállók elszaporodnak , mert ez mintegy természetes következménye a had­járatnak, melynek még az a szomorú követ­kezménye is megvan, hogy számosan, kik a hadjáratban részt sem vettek, felbátorítva és kecsegtetve, néhány sikeresebb rablás híte és a dudvaként felburjányzó betyár­dallok által szintén felcsapnak műkedvelő rablóknak és a rendezett bandák rovására bekormozott pofákkal űzik tolvajlásaikat és fosztogatásaikat, a mit sem gyanító szomszédoknál. ____ A havasok oroszlána. Közép-Európa vastag hólepel alá jutott, hógörgeteg okozta szerencsétlenségeket olvas­hatni eleget; lássuk mi e tüneményt leírás­ban , nálunk a síkon egyébként ismeretlen jelenség. Az Alpokban, de általában a ha­vasok vidékén oromhóból szülemlenek a hó­­görgetegek, és ismeretesebb és különösen Svájczban használt nevek lauine vagy lau­­wine (nem lavina tehát, mint közönségesen mondani szokták). Rendes keletkezési mód­­juk sem az, mint általán föltenni szokták. Nem kis hógömbökből származnak, melyek lassan kint nőnék csak ki magokat óriási gomolyokká,­­ hanem jelentékeny mennyi­ségű hótömegek hirtelen megindulásából, melyeknek sebessége a lejtő meredekségé­nek arányában pillanatról pillanatra gyara­podik. Négyféle hóomlást szoktak megkü­­lömböztetni, melyek születési évszakuk kü­­­­lönbözőségéhez képest változó jelleggel van-­­­nak ellátva. A csuszamló vagy őszi hógör-­­­geteg lassan és jelentékeny rombolás nél­kül bocsátkozik alá, eltéríti a völgyeket idő előtti hótakaróval és legfölebb azzal okoz érezhető károkat, hogy a legelőket a szokottnál korábban tette haszon­vehetle­­nekké. A téli vagy vihar görgetegek el­lenben keményen összefagyott, síkos lejtőre hullott léSzemcsés hóból származván, zivata­rok alkalmával szoktak megindulni; ezeket a rendkívüli légnyomás teszi veszélyesekké, mely őket megelőzi és az orkán , mely nyo­mukban jár. Zúzó vagy tavaszi hóomlás néven az ismeretes, mely hóolvadáskor nagy tömegben indul meg a meredek lejtőről egy­szerre , magával ragad sziklákat, pásztor­­gúny­hókat (Sennhütte), kitördelt fenyűszá­­lakat, melyek mint hatalmas tüskék állnak ki óriási testéből. Tompa moraj hirdeti az utasnak sokszor még jó eleve a veszély közeledtét és ha jól ki bírta venni az irányt, melyből a döbör­­gő­ zaj jött, még mentheti magát; különben alig, mivel a völgyet, melyen útja keresz­tülvisz, eltemeti a lezuhanó hóhömpöly, sőt gyakran eltorlaszolja a hegyi patakok ágyát úgy, hogy azok hirtelen és veszé­lyesen árasztanak el hullámaikkal mindent. A nyári vagy jégári omlásoknál inkább jég az, mi megindul, mintsem hó, —­de ez ritkán veszélyes, részint azért, mert rende­sen magasabb, tehát kevésbé lakott és láto­gatott helyeken szokott beköszönteni, ré­szint azon okból, hogy rendesen járt útai vannak, melyektől ritkán tér el. Továbbá az átjárókon, melyek ilyen hírhedt vidéke­ken vezetnek keresztül, vagy födött csar­nokok és tornáczok vannak alagútak mód­jára építve, hogy azokon a hóhömpölyök akadály nélkül surranhassanak át, mint pl. a stilfi nyeregnél s a sz.-gotthardi há­gón ,­­ vagy pedig az átkelők a legnagyobb csendben vonulnak át, hogy az alvó orosz­lányt (lewin, mint ott nevezik) föl ne költsék, sőt leszedik ilyenkor az állatok csengetyűit is a légrázkódás elkerülése vé­gett , vagy épen ellenkezőleg pisztoly­lövé­sekkel költenek erősebb légmozgást és kitu­­­rólag törekszenek mozgásba hozni azt, a­mi épen levárakozni készül. Számtalan szerencsétlenség van Svájcz évkönyveiben följegyezve, miket az elősorolt négyféle minőségű hóhömpölyök időnként okoztak, így 1499-ben eltemetődött az En­gadin völgyben 400 osztrák katona, azonban oly szerencsések voltak, hogy a hósírból magokat mindnyájan ki bírták ásni, de már a következő évben a nagy Bernáton 100 svájczi veszett el. 1720-ban a Wallis völgy­ben 120 ház roncsoltatott össze, sok ember és harom temettetett el örökre. 1806-ban egész erdőt söpört el egy ily görgeteg, ke­resztül gázolt a közel falun a nélkül, hogy jelentékenyebb károkat okozott volna, a lelkészi lakba azonban egy magával hozott fenyűszálat plántált karácsonyfa gyanánt és csak azt nem tudni, vájjon a kéményen dugta-e esetleg be, vagy külön nyílást csi­nált a tetőn dugványa számára. 1808-ban egy ilyen hömpöly findzsába dobott golyó módjára ugrált a völgykatlan egyik oldalá­ról a másikra. 1809-ben a decz. 12-én dühöngött vihar számos hóhömpölyt hozott mozgásba. Bern, Glarus, Uri, Schwyz és Graubündten kan­tonokban, mely alkalommal egész családok vesztek el menthetetenü­l a hó alatt, kertek és legelők földje úgy lesúrolódott, hogy helyökön kopasz szikla maradt, a fenyőerdők teljesen úgy néztek ki, mint egy-egy búzavetés, me­lyet sűrű és hosszan tartó jégverés csépelt le. Úri kantonban ekkor háza tetejéről sodort le az orkán egy e­mbert és addig lebegtette a közeli feneketlen mélység fölött, mig elzúgott lábai alatt a rögtön rohanó höm­pöly, mely elsöpörte házát, őt pedig oldalt zúdította egy fa felé, mit bár félig öntu­datlanul , de szerencséjére oly erősen kul­csolt át, hogy a tovább hurczoltatás veszé­lyétől megmenekült. Ugyanekkor Sturnen­­ben elragadott egy családfőt háza közeléből és miután szinte véletlen szerencséje foly­tán életben maradt, nagy nehezen ki tudta ásni családját is, feleségét ugyan épen, egy gyermekét pedig ka­rja­ törötten, de kettőt bizony halva. 1819 ben a Weisshorn jégár rohant alá egy magas sziklafalról a wal­­lisi Miklós-völgybe és elpusztította az általa előidézett légnyomás Randafalvát, mely onnét félórányira volt. 1876. áprilban Zernetz mellett zuhant a völgybe egy ha­talmas hóomlás, mely a közlekedés főútját 48 m. hosszúság és 25 m. magasságban bo­rította el; a járás­kelés helyreállítása vé­gett alagútat vájtak benne, mely csak augusztus 1-én omlott be és Giebel tanár, midőn Pontresinába arra utazott, aug. 14-én még hatalmas hófalak közt kocsizott végig, melyek legalább részben ott maradtak 1877-re emlékül,­­ mert nagymérvű olvadás nem igen van 1500 m. magason aug. végén. Ha valaki veszélyen kívül álló pontról óhajt hóomlást látni, a Wengerwalp és a Todi mel­letti Obersandalp-ról nyithatik erre alkalma egy nyár folytán többször is. Különösen a 8975 m. magas Eiger havasról majd minden délben indul nagy recsegés, ropogás közt hóbörgeteg és szemünk előtt rohan alá a mélységbe. Most a hóomlások évről-évre szaporod­nak Svájczban , minek legigazabb oka a vé­dő erdők esztelen pusztításában van. A me­redek lejtőkön nőtt erdők vágásának meg volt állapítva a maga saját módja, mely Svájczban évezredekre terjedő tapasztalás folytán fejlődött ki és mutatkozott czélsze­­rűnek. Hogy a hóomlások és esetleg bekö­vetkezhető talajcsuszamlások ellen még a rendszeres vágás alá eső erdők is védelmet nyújtsanak, mindig lábon hagytak néhány erős fát a 120 évesekből, minden ilyen mel­lett két 100—110 évest, ötöt a 90—100 évesekből, nyolczat a 80 —90 évesekből és ezen arányban haladva háromszázat a 10—15 éves törzsekből. Az ilyen védő erdő minden 10 évben került vágás alá, mely alkalmak­kor minden korosztályú törzsekből annyi egészséges, erős fa lett lábon hagyva, a mennyi szükségesnek mutatkozott a fentebbi aránynak állandó fönntartására és mely intézkedés nemcsak arra nézve bizonyította magát alkalmasnak, hogy a hóomlások és talajcsuszamlások keletkezését ott helyt meg­akadályozza , hanem hatalmas ellentállást tanúsított a felette keletkezők rohamával szemben is. H. I. KECSKEMÉTI LAPOK SZÍNHÁZ. Szombaton minden vidéki színpadot megelőzőleg először adták a Király-fogás nagy operettei. A mű az e nemben még sze­gény irodalmunkban kiválik és a külföld előtt is számot tesz. Hogy is ne, mikor szö­vegének szerzője egy Csiky, zenéjének pe­dig Konti. Az előadást telt ház nézte és tap­sok közt élvezte , daczára az azon esti bálnak is. Az előadás sikerült, a karok működését le­számítva. Általán nem ártana, ha a karok betanítására több gond fordíttatnék. Vagy tán hiában ? A főszereplők kitettek maguk­ért , bár meglátszott, hogy a darab először adatott elő. Nem is csoda ily nagy és nehéz operetténél. A másodszori még jobb lesz. Kitűnt Ferencziné (Fiola), a két követ, Kövi és Réti, Viola (Radzivil herczeg), Tolnainé (Lolla), Ferenczi (Almanzor), Andrási és Bagi (Don Bernardo, illető­leg Cogollos), végül Kárpáti K. (Amadil). A kiállítás elég csinos volt, de a színpad kicsinynek bizonyult. Színigazgatóinktól el­ismerésünket aleg nem vonhatjuk az igye­kezetért, melylyel minden újdonságot közön­ségünknek bemutatni sietnek, és pedig bér­letben, helyáremelés nélkül, mint ez estén is. Vasárnap Almássy Tót leánya ke­rült színre félhá­z mellett, szintén bérletben. Az előadás a szokott sikerrel folyt le, csak­hogy a felvonás­ közök túl hosszan , különösen az egyik a megszokottnál is hosszabban, a­mint a fáma beszéli, holmi apró bataille de coulisses miatt. Olyan hideg színházban! Irgalom! Hisz a város úgyis kevéske fát ad, azt is puhát, megfagyunk, ha még vár­nunk is kell. Vagy tán épen a fagyos szín­pad volt az oka? Kedden Bagi Gyulának emlékeze­tes napja volt. Nem épen azért, hogy juta­lomjátéka majdnem üres ház előtt folyt le. Megesik az mással is , máskor is. De hogy­­ valaki még ráadásul a szőnyegben elbotolva oly szerencsétlenül essék el, hogy a kezében levő vizes pohár eltörjön és karját a csuk­lóban annyira bevágja, hogy e miatt elájul­jon és a játékot abba kelljen hagynia: ez már a jutalomjátéknak nagyon is emlékeze­­t­­es. Szerepét Szabadhegyi vette át. A közönségre nagyon nyomasztólag hatott a baleset, sőt úgy látszott, az előadókra is. Különben a kitűnő vígjáték — A sabin nők elrablása — lassanként megtette ha­tását és a kedélyesebb helyeken élénk tap­sok törtek ki. Pesti Ihász igazgató, mint Rettegi Fridolin „kisebb vidéki városi“ szín­igazgató, Ferenczi, mint Bányai professor úr, Timárné, neje, Bodrogi L. és Tol­nainé mint gyermekei, Rajzné a Róza szobalány nagyban hozzájárultak az est nyo­mott hangulatának felderítéséhez. Andrási (Dr. Szilvássy) és Réti (az örmény Daibu­­kát) gyengébbek voltak. Utóbbinak szerepe mellett a színlapon eredetileg Kövi volt je­lezve. Általán utóbbi időkben gyakran meg­történt, hogy más játszotta a szerepet, mint kinek neve a színlapon állt. Ez zavarólag hat a nézőre. Szegény Baginak balesete miatt némi változást szenvedett a csütörtökön színre került három vígjáték eredeti szereposztása. Városunk fiainak, a Magyar Salon érdemes társszerkesztőinek, Fekete József és He­vesi Józsefnek csinos kis vígjátékait ad­ták: előbbitől Nem akar házasodni és Az ismeretlen, utóbbitól (a Hetényi Bé­lával közösen írt) Ősz és tavasz czim alatt. Sajnáljuk, hogy helyszűke miatt bő­vebben nem szólhatunk a darabokról, egy­szerűen annak constatálására szorítkozunk tehát, hogy azok a közönségnek­­méltán tet­szettek , főleg az első és utolsó. A középsőn némi erőltetettség vonul ugyan végig, az elsőn pedig bizonyos vontatottság, azonban a darabok szerkezete a javítást könnyen megengedi és, azt hisszük, hogy ez után a fővárosban is tetszeni fog. Mindháromban a­­ kitűnő nyelvezetet méltán kiemelhetjük. A­­ harmadikban , mely a nemzeti színházban is adatott, keresve is alig találnánk hibát, már­pedig a kákán csomó­ keresés sohasem volt kenyerünk. Kár, hogy a színi hatás fokozása kedvéért a középső nem volt első helyre téve. Zajos tapsok mellett hívták a szerzőket, és Fekete darabjai után meg is jelent. A tapsokat különben a színészek is segíték kiérdemelni kifogástalan játékukkal. Bodrogi L., Rajzné, Kövi, Ferenczi, Timárné, Tolnainé, Andrási, Szabad­hegyi és Viola tűntek ki ez estén. A szín­ház megtelt városunk intelligentiájával és ez egy kellemesen eltelt estének emlékével tért haza. 4. sz

Next