Kecskeméti Lapok, 1887. január-június (20. évfolyam, 1-26. szám)
1887-01-23 / 4. szám
m válik majd érezhető hiánynyá, ha a széktói fürdőt a vidékről is fel fogják keresni, a tui igen valószínű s a mi nekünk is érdekünkben áll. De nekünk is kell tennünk valamit, hogy a vidékieket ide szoktassuk s az itt tartózkodást előttük kedvessé tegyük s e czélra is igen alkalmasnak találnám a nyári színkört, mert ezáltal a vendégeknek és a lakosságnak is mód nyuttatnék a nemesebb időtöltésre. Egy aréna tehát a katonai raktár helyén, a régi sétatér elején, — mely talán a legalkalmasabb hely e czélra, — nemcsak a város díszére szolgálna, hanem módot nyújtana arra is, hogy általa megcáfoljuk azt a rosz hírt, melyet lassanként Kecskemétről terjeszteni kezdenek a színpártolás dolgában, s ismét arra a jó hírre emelkednék , midőn még „Király Károly uram pajtájában“ az akkori idők legnagyobb művészei s művésznői örömmel játszottak. Szent Gály Gyula: A csaták hatása az ember érzületére. Karczolatok az 1848/49-iki 25-ik honvédzászlóalj élményeiből. Közli Dr. D. R. XVIII. Hogy a folytonos csatázás, öldöklés és vérengzés mennyire elvadítja és mily kegyetlenné teszi az embert, még olyan embertársa iránt is, a ki neki soha nemcsak nem vétett, de még vele soha nem is találkozott, s a ki talán ép oly nemes önfeláldozással állt a csatatéren , mint ő, s a kivel talán, ha más helyen és más viszonyok között, nem a harcztéren, s nem mint ellenség találkozik, képes lett volna évek hosszú során át a legbensőbb baráti viszonyban élni, arról bőséges tapasztalást nyertem a 48/49-iki szabadságharcz tartama alatt. Az első pár csatában a kedélyhangulat és az emberi érzület folyton hullámzik , majd a kíváncsiság, majd a rombolás és öldöklés vágya, majd a félelem és önfenntartási vágy vergődnek túlsúlyra, de e pár jól vagy rosszul sikerült csata után teljesen megszűnik az érzület-hullámzás és minden, de minden, még az önfenntartási vágy is, egyetlen egy hajlamban öszpontosul, a vérontásban és a velejáró öldöklésben. Olyan emberek, kik előbb az ölés közben sikolyzó sertést megszántuk, vagy a csirke nyakát elvágni irtóztunk, a háború utolsó napjaiban már könyörületet nem ismerve , egykedvűleg , mintegy üzletszerűen mártottuk szuronyunkat ellenségünk vérébe , vagy röpítettük keresztül rajta golyónkat, ha szerét tehettük, s ez lett legkedvesebb időtöltésünk , ésannyira, hogy a Csalóközben , hol annyit szenvedtünk , és a komáromi sánczokban, hol hónapokig időztünk, végtelelenül unatkoztunk, ha két-három napig nem került valami véres mulatság, és örömriadással üdvözöltük a zenekart, ha a Rákóczi indulóval jött ki a várkapun , mert bizton tudtuk, hogy csatába megyünk. Az induló hallatára parancs nélkül előszedtük a fegyverünket, belsejét kitörültük, szerszámát megolajoztuk, csakhogy annál biztosabban öljön s az első intésre ott állt minden legény a sorban és örömtől sugárzó Zarczczal várta a végzetes „Indulj!“ vezényszót, mely, egy rövid év alatt, annyi jó barátjának, annyi szeretett vitéz bajtársának és testvérének utolszor hangzott a fülébe. Az ácsi utolsó csatánál pl., midőn a mieink a lovodi hidat ellőtték, néhány cserepár, hogy életét megmentse, lemaradván a hídról, puskáját eldobva, belebujt a Dunaparton elterülő nádasba, mi pedig épen oly jó kedvvel és vágygyal lestük, hogy hol mozdul vagy zörren meg a nád, mintha csak kacsalesen lettünk volna, s rögtön oda lőttünk, hol a nád mozgott és roppant örömünkre szolgált, ha lövésünket szigetrázkódtató jaj és locscsanás, vagy halálhörgés követte, mert ebből tudtuk , hogy jól czéloztunk. Ez volt mulatságunk egész sötét estig. Ugyanitt történt, hogy úgy eszende , még három cserepárt szedtek össze az erdőben , vadászó legények és oda kisérték őket kapitányunk elé, a foglyok zöme már ekkor be volt kisérve Komáromba. A kapitány pedig , mivel a mi századunknak künn kellett maradni előőrségen, nem akarván a három cserepár külön őriztetésével fárasztani a legénységet, azt mondja Pataki István bácsinak , ki egyike volt a legszelídebb lelkületű tizedeseinknek, s kit mivel mindenikünknél idősebb volt, mindannyian, még a tisztek is csak István bácsinak szólítottak, azt mondja: „István bácsi vegyen maga mellé három legényt, kisérje be ezeket a cserepárokat, adja át, maga pedig a legényekkel maradjon a táborban, holnap úgy is bemegyünk mi is“. Az István bácsi megindul a cserepárokkal , de alig múlik el egy fél óra, már jelenti , hogy elkísérte már a cserepárokat, pedig legalább három órába került volna, hogy a táborból visszaérjen. w_: A kapitány ránéz István bácsira s kérdi tőle , hogy hova tette a cserepárokat, hiszen eddig az erdőn se ért volna át? Az öreg végig húzza ujjai közt őszbe csavarodott és mindig kifent két bajuszát, haptákba vágja magát és mintha legrendesebben végezte volna megbízatását, azt mondja: „Hát biz én azt gondoltam vitéz kapitány uram, hogy az én számból ugyan ne egye ki senki cserepárja a kenyeret, elegen vagyunk mink Komáromban magunk is, akik eszünk , ha vendégeket nem szerzünk is, hát agyonlőttem őket, ott az erdőben ni“, és még zokon vette az öreg, hogy a kapitány megpirongatta embertelen tettéért. Később az öreg elmesélte, hogy e három szerencsétlen cserepárt ő maga lődözte le. Amint, azt mondja, kullogott előttem a cserepár, hátának tartottam a puska vékony végét, elsütöttem és a középső hasra esett szó nélkül, a másik kettő térdre esett és összetett kézzel bozsékolt, biztattam őket, hogy csak menjenek, őket nem bántam , s mikor már nem tekintgettek hátra, levettem az egyik legény válláról a puskát, lelőttem a másodikat, s azután a harmadikat, s az öreg mindezt olyan jóizűen mesélte el, mintha csak arról mesélt volna, hogy miként öntötte ki az ürgét lyukából gyermekkorában, pedig ez az ember, daczára hogy a császáriaknál, mielőtt honvéd lett, már két kapitulácziót kiszolgált, soha egy káromló szót ki nem mondott, sem egy legényt soha meg nem ütött, sőt az ötvenes években is, midőn megboldogult Fekete János úrnál mint kocsis több éven át szolgált, folyton csendes és jámbor magaviseletet tanúsított. De vége-hossza nem lenne elbeszélésemnek , hacsak azon kegyetlenségeket és szükségtelen gyilkolásokat akarnám is felsorolni, melyeknek magam szemtanúja voltam, Isaszegnél, Buda bevételénél, a csalóközi hadjáratnál és a komáromi csatáknál, pedig én csak azokat láthattam s csak azokat hallhattam leginkább, melyek a mi századunknál vagy zászlóaljunknál történtek, de ezek is untig elegendők voltak arra, hogy teljesen meggyőzzenek, miszerint a gyakori csatázás és vérengzés kiirtja az ember kebeléből a könyörületet, kivetkőzteti őt emberiségéből, átváltoztatja vérengző fenevaddá és igy nincs okunk csodálkozni, ha a hosszabb hadjáratok után a rablók és útonállók elszaporodnak , mert ez mintegy természetes következménye a hadjáratnak, melynek még az a szomorú következménye is megvan, hogy számosan, kik a hadjáratban részt sem vettek, felbátorítva és kecsegtetve, néhány sikeresebb rablás híte és a dudvaként felburjányzó betyárdallok által szintén felcsapnak műkedvelő rablóknak és a rendezett bandák rovására bekormozott pofákkal űzik tolvajlásaikat és fosztogatásaikat, a mit sem gyanító szomszédoknál. ____ A havasok oroszlána. Közép-Európa vastag hólepel alá jutott, hógörgeteg okozta szerencsétlenségeket olvashatni eleget; lássuk mi e tüneményt leírásban , nálunk a síkon egyébként ismeretlen jelenség. Az Alpokban, de általában a havasok vidékén oromhóból szülemlenek a hógörgetegek, és ismeretesebb és különösen Svájczban használt nevek lauine vagy lauwine (nem lavina tehát, mint közönségesen mondani szokták). Rendes keletkezési módjuk sem az, mint általán föltenni szokták. Nem kis hógömbökből származnak, melyek lassan kint nőnék csak ki magokat óriási gomolyokká, hanem jelentékeny mennyiségű hótömegek hirtelen megindulásából, melyeknek sebessége a lejtő meredekségének arányában pillanatról pillanatra gyarapodik. Négyféle hóomlást szoktak megkülömböztetni, melyek születési évszakuk különbözőségéhez képest változó jelleggel van-nak ellátva. A csuszamló vagy őszi hógör-geteg lassan és jelentékeny rombolás nélkül bocsátkozik alá, eltéríti a völgyeket idő előtti hótakaróval és legfölebb azzal okoz érezhető károkat, hogy a legelőket a szokottnál korábban tette haszonvehetlenekké. A téli vagy vihar görgetegek ellenben keményen összefagyott, síkos lejtőre hullott léSzemcsés hóból származván, zivatarok alkalmával szoktak megindulni; ezeket a rendkívüli légnyomás teszi veszélyesekké, mely őket megelőzi és az orkán , mely nyomukban jár. Zúzó vagy tavaszi hóomlás néven az ismeretes, mely hóolvadáskor nagy tömegben indul meg a meredek lejtőről egyszerre , magával ragad sziklákat, pásztorgúnyhókat (Sennhütte), kitördelt fenyűszálakat, melyek mint hatalmas tüskék állnak ki óriási testéből. Tompa moraj hirdeti az utasnak sokszor még jó eleve a veszély közeledtét és ha jól ki bírta venni az irányt, melyből a döbörgő zaj jött, még mentheti magát; különben alig, mivel a völgyet, melyen útja keresztülvisz, eltemeti a lezuhanó hóhömpöly, sőt gyakran eltorlaszolja a hegyi patakok ágyát úgy, hogy azok hirtelen és veszélyesen árasztanak el hullámaikkal mindent. A nyári vagy jégári omlásoknál inkább jég az, mi megindul, mintsem hó, —de ez ritkán veszélyes, részint azért, mert rendesen magasabb, tehát kevésbé lakott és látogatott helyeken szokott beköszönteni, részint azon okból, hogy rendesen járt útai vannak, melyektől ritkán tér el. Továbbá az átjárókon, melyek ilyen hírhedt vidékeken vezetnek keresztül, vagy födött csarnokok és tornáczok vannak alagútak módjára építve, hogy azokon a hóhömpölyök akadály nélkül surranhassanak át, mint pl. a stilfi nyeregnél s a sz.-gotthardi hágón , vagy pedig az átkelők a legnagyobb csendben vonulnak át, hogy az alvó oroszlányt (lewin, mint ott nevezik) föl ne költsék, sőt leszedik ilyenkor az állatok csengetyűit is a légrázkódás elkerülése végett , vagy épen ellenkezőleg pisztolylövésekkel költenek erősebb légmozgást és kiturólag törekszenek mozgásba hozni azt, ami épen levárakozni készül. Számtalan szerencsétlenség van Svájcz évkönyveiben följegyezve, miket az elősorolt négyféle minőségű hóhömpölyök időnként okoztak, így 1499-ben eltemetődött az Engadin völgyben 400 osztrák katona, azonban oly szerencsések voltak, hogy a hósírból magokat mindnyájan ki bírták ásni, de már a következő évben a nagy Bernáton 100 svájczi veszett el. 1720-ban a Wallis völgyben 120 ház roncsoltatott össze, sok ember és harom temettetett el örökre. 1806-ban egész erdőt söpört el egy ily görgeteg, keresztül gázolt a közel falun a nélkül, hogy jelentékenyebb károkat okozott volna, a lelkészi lakba azonban egy magával hozott fenyűszálat plántált karácsonyfa gyanánt és csak azt nem tudni, vájjon a kéményen dugta-e esetleg be, vagy külön nyílást csinált a tetőn dugványa számára. 1808-ban egy ilyen hömpöly findzsába dobott golyó módjára ugrált a völgykatlan egyik oldaláról a másikra. 1809-ben a decz. 12-én dühöngött vihar számos hóhömpölyt hozott mozgásba. Bern, Glarus, Uri, Schwyz és Graubündten kantonokban, mely alkalommal egész családok vesztek el menthetetenül a hó alatt, kertek és legelők földje úgy lesúrolódott, hogy helyökön kopasz szikla maradt, a fenyőerdők teljesen úgy néztek ki, mint egy-egy búzavetés, melyet sűrű és hosszan tartó jégverés csépelt le. Úri kantonban ekkor háza tetejéről sodort le az orkán egy embert és addig lebegtette a közeli feneketlen mélység fölött, mig elzúgott lábai alatt a rögtön rohanó hömpöly, mely elsöpörte házát, őt pedig oldalt zúdította egy fa felé, mit bár félig öntudatlanul , de szerencséjére oly erősen kulcsolt át, hogy a tovább hurczoltatás veszélyétől megmenekült. Ugyanekkor Sturnenben elragadott egy családfőt háza közeléből és miután szinte véletlen szerencséje folytán életben maradt, nagy nehezen ki tudta ásni családját is, feleségét ugyan épen, egy gyermekét pedig karja törötten, de kettőt bizony halva. 1819 ben a Weisshorn jégár rohant alá egy magas sziklafalról a wallisi Miklós-völgybe és elpusztította az általa előidézett légnyomás Randafalvát, mely onnét félórányira volt. 1876. áprilban Zernetz mellett zuhant a völgybe egy hatalmas hóomlás, mely a közlekedés főútját 48 m. hosszúság és 25 m. magasságban borította el; a járáskelés helyreállítása végett alagútat vájtak benne, mely csak augusztus 1-én omlott be és Giebel tanár, midőn Pontresinába arra utazott, aug. 14-én még hatalmas hófalak közt kocsizott végig, melyek legalább részben ott maradtak 1877-re emlékül, mert nagymérvű olvadás nem igen van 1500 m. magason aug. végén. Ha valaki veszélyen kívül álló pontról óhajt hóomlást látni, a Wengerwalp és a Todi melletti Obersandalp-ról nyithatik erre alkalma egy nyár folytán többször is. Különösen a 8975 m. magas Eiger havasról majd minden délben indul nagy recsegés, ropogás közt hóbörgeteg és szemünk előtt rohan alá a mélységbe. Most a hóomlások évről-évre szaporodnak Svájczban , minek legigazabb oka a védő erdők esztelen pusztításában van. A meredek lejtőkön nőtt erdők vágásának meg volt állapítva a maga saját módja, mely Svájczban évezredekre terjedő tapasztalás folytán fejlődött ki és mutatkozott czélszerűnek. Hogy a hóomlások és esetleg bekövetkezhető talajcsuszamlások ellen még a rendszeres vágás alá eső erdők is védelmet nyújtsanak, mindig lábon hagytak néhány erős fát a 120 évesekből, minden ilyen mellett két 100—110 évest, ötöt a 90—100 évesekből, nyolczat a 80 —90 évesekből és ezen arányban haladva háromszázat a 10—15 éves törzsekből. Az ilyen védő erdő minden 10 évben került vágás alá, mely alkalmakkor minden korosztályú törzsekből annyi egészséges, erős fa lett lábon hagyva, a mennyi szükségesnek mutatkozott a fentebbi aránynak állandó fönntartására és mely intézkedés nemcsak arra nézve bizonyította magát alkalmasnak, hogy a hóomlások és talajcsuszamlások keletkezését ott helyt megakadályozza , hanem hatalmas ellentállást tanúsított a felette keletkezők rohamával szemben is. H. I. KECSKEMÉTI LAPOK SZÍNHÁZ. Szombaton minden vidéki színpadot megelőzőleg először adták a Király-fogás nagy operettei. A mű az e nemben még szegény irodalmunkban kiválik és a külföld előtt is számot tesz. Hogy is ne, mikor szövegének szerzője egy Csiky, zenéjének pedig Konti. Az előadást telt ház nézte és tapsok közt élvezte , daczára az azon esti bálnak is. Az előadás sikerült, a karok működését leszámítva. Általán nem ártana, ha a karok betanítására több gond fordíttatnék. Vagy tán hiában ? A főszereplők kitettek magukért , bár meglátszott, hogy a darab először adatott elő. Nem is csoda ily nagy és nehéz operetténél. A másodszori még jobb lesz. Kitűnt Ferencziné (Fiola), a két követ, Kövi és Réti, Viola (Radzivil herczeg), Tolnainé (Lolla), Ferenczi (Almanzor), Andrási és Bagi (Don Bernardo, illetőleg Cogollos), végül Kárpáti K. (Amadil). A kiállítás elég csinos volt, de a színpad kicsinynek bizonyult. Színigazgatóinktól elismerésünket aleg nem vonhatjuk az igyekezetért, melylyel minden újdonságot közönségünknek bemutatni sietnek, és pedig bérletben, helyáremelés nélkül, mint ez estén is. Vasárnap Almássy Tót leánya került színre félház mellett, szintén bérletben. Az előadás a szokott sikerrel folyt le, csakhogy a felvonás közök túl hosszan , különösen az egyik a megszokottnál is hosszabban, amint a fáma beszéli, holmi apró bataille de coulisses miatt. Olyan hideg színházban! Irgalom! Hisz a város úgyis kevéske fát ad, azt is puhát, megfagyunk, ha még várnunk is kell. Vagy tán épen a fagyos színpad volt az oka? Kedden Bagi Gyulának emlékezetes napja volt. Nem épen azért, hogy jutalomjátéka majdnem üres ház előtt folyt le. Megesik az mással is , máskor is. De hogy valaki még ráadásul a szőnyegben elbotolva oly szerencsétlenül essék el, hogy a kezében levő vizes pohár eltörjön és karját a csuklóban annyira bevágja, hogy e miatt elájuljon és a játékot abba kelljen hagynia: ez már a jutalomjátéknak nagyon is emlékezetes. Szerepét Szabadhegyi vette át. A közönségre nagyon nyomasztólag hatott a baleset, sőt úgy látszott, az előadókra is. Különben a kitűnő vígjáték — A sabin nők elrablása — lassanként megtette hatását és a kedélyesebb helyeken élénk tapsok törtek ki. Pesti Ihász igazgató, mint Rettegi Fridolin „kisebb vidéki városi“ színigazgató, Ferenczi, mint Bányai professor úr, Timárné, neje, Bodrogi L. és Tolnainé mint gyermekei, Rajzné a Róza szobalány nagyban hozzájárultak az est nyomott hangulatának felderítéséhez. Andrási (Dr. Szilvássy) és Réti (az örmény Daibukát) gyengébbek voltak. Utóbbinak szerepe mellett a színlapon eredetileg Kövi volt jelezve. Általán utóbbi időkben gyakran megtörtént, hogy más játszotta a szerepet, mint kinek neve a színlapon állt. Ez zavarólag hat a nézőre. Szegény Baginak balesete miatt némi változást szenvedett a csütörtökön színre került három vígjáték eredeti szereposztása. Városunk fiainak, a Magyar Salon érdemes társszerkesztőinek, Fekete József és Hevesi Józsefnek csinos kis vígjátékait adták: előbbitől Nem akar házasodni és Az ismeretlen, utóbbitól (a Hetényi Bélával közösen írt) Ősz és tavasz czim alatt. Sajnáljuk, hogy helyszűke miatt bővebben nem szólhatunk a darabokról, egyszerűen annak constatálására szorítkozunk tehát, hogy azok a közönségnekméltán tetszettek , főleg az első és utolsó. A középsőn némi erőltetettség vonul ugyan végig, az elsőn pedig bizonyos vontatottság, azonban a darabok szerkezete a javítást könnyen megengedi és, azt hisszük, hogy ez után a fővárosban is tetszeni fog. Mindháromban a kitűnő nyelvezetet méltán kiemelhetjük. A harmadikban , mely a nemzeti színházban is adatott, keresve is alig találnánk hibát, márpedig a kákán csomó keresés sohasem volt kenyerünk. Kár, hogy a színi hatás fokozása kedvéért a középső nem volt első helyre téve. Zajos tapsok mellett hívták a szerzőket, és Fekete darabjai után meg is jelent. A tapsokat különben a színészek is segíték kiérdemelni kifogástalan játékukkal. Bodrogi L., Rajzné, Kövi, Ferenczi, Timárné, Tolnainé, Andrási, Szabadhegyi és Viola tűntek ki ez estén. A színház megtelt városunk intelligentiájával és ez egy kellemesen eltelt estének emlékével tért haza. 4. sz