Kecskeméti Lapok, 1887. január-június (20. évfolyam, 1-26. szám)

1887-01-30 / 5. szám

HUSZADIK ÉVFOLYAM. L. Szám: 1887. JANUÁR 30. KECSKEMÉTI LAPOK ELŐFIZETÉSI DÍJ : T~\ r\ T T m T Tr T Ti k HIRDETÉSI DÍJ: Egész évre 5 frt — kr. Negyedévre 1 frt 50 kr .L vJ —1 XXX XI. XX X L k3 X xx XV XX \­s XX Xj IYX X X X Lj X X Xj XX X^ 4 hasábos petit sor 5 kr., többszöri vagy terje-Félévre . . 2 „ 50 „ Egy szám ára 12 ki­relmes hirdetéseknél árleengedés adatik. MEGJELENIK MINDEN VASÁRNAP Előfizetni az év folytán minden hónap elején lehet. SZERKESZTŐ LAKIK : III. TIZED, KÖNYÖK-UTCZA, 121 SZ. KIADÓ-HIVATAL, BUDAI-UTCZA, 186. SZ. Bélyegdij minden beigtatásért 30 kr. Az operette-előadásokról. Az operette, — mely műfajnak meg­teremtője Offenbach — pár évtized alatt kiforrva, megtisztulva sok salak­tól , Planquette „Kornevillei harangok“ czimű­ művével a tisztultabb ízlés te­rére lépett s azóta az operette nem te­kinthető alsóbb rendű zenei műfajnak, hanem igen is olyannak, mely komoly kritikára érdemes, sőt azt meg is kö­veteli s a színész elé is nagyobb fel­adatot tűz, mint egyszerű bohóczko­­dással érni el a hatást. Jelenleg már oly kedveltek az ope­rettek, hogy egy-egy hírre jutott ope­rette sokszor valóságos Dews ex machina a társulatok defic­ites kaszszájára. Társulatunk érdemes igazgatósága is ilyforma kisegítő eszköznek véli az operette-előadásokat, melyek meglehe­tős sűrűn követik egymást s köztük a legújabbakkal találkozunk s ha még­sem idézik elő a legtöbb esetben a kivánt sikert, daczára, hogy a mostani pub­likum operette-éhes, azt maguknak a látott előadásoknak vagyok kénytelen betudni nagyrészt. Nem szándékom az egyes operette­­előadásokat külön-külön kritika alá vonni, ezt megtette már e lapnak­­. kritikusa. Én csak az általában tapasz­talt hiányokra akarok rámutatni, mikö­­­ben szerintem a rosszul sikerült ope­­rette-előadások oka rejlik s melyeken, ha nem is egészen, de részben segíteni lehetne egy kis fáradsággal. Ismerkedjünk meg tehát először is az operette-személyzettel. Az énekes­nők: Ferenczyné, Tolnainé; énekesek: Kövi, Viola. Ferenczyné eléggé kellemes hang­gal rendelkezik a közép fekvésben. A mélyebb fekvésű hangjai erőtlenek, szinteknek , a felsőbb fekvésűek pedig erőltetettek s e miatt sokszor nem tiszták. Hanganyaga tehát kis terjedelmű, de oly szerepkörben, minőben ő mo­­­­zog, kellő ügyességgel érvényre emel- t heti. Tud ízléssel énekelni, bár nála­­ is megvan néhány énekes­nőnek ama helytelen szokása, hogy az értelmesebb dalok záradékául a szerző által nem szándékolt cadentákat szeret alkal­mazni, a­mint ezt megtette pl. a Rip-ben a „Levél ária“ végén. A „Le­vél áriának“ szépsége ép az egyszerű­ségben rejlik s az önkényes hangczif­­rázatok csak becséből vonnak le. A mi játékát illeti, sok esetben túlélőnk s nem természetes s ez utóbbi nagyobb hiba. Temperamentumához jobban illik a komolyabb szerepkör, a mint pl. Saffi­ja a „Czigánybáró“­­ban határozottan magasabb színvona­lon áll, mint Bettina-ja az „Üdvös­ködben, vagy Serpolette-je a „borne­villei harangokéban, melyeket affek­­tált naivitása sokban megrontott. Tolnainé lenne a coloratur énekesnő, de erre sem elegendő hanggal, sem elegendő gyakorlottsággal nem bír. Közép hangja alig van, felsőbb hang­jai pedig áthatóan szelik a levegőt, metszik a fület. Ehhez járul még az a kellemetlenül ható szokása, hogy majdnem minden hangot crescendo énekel, a­mely szokást találóan nevez­nek „öblögetés“-nek. Játékára nézve igen előnyös volna, ha Ferenczynétől átvenné a fölösleges élénkséget, mert igy egyhangú, szín­telen. Kárpáti Katinkát is kényszerítette a végzet s a szereposztás, —­ főleg Tolnainé­ szerződtetése előtt, — hogy elénekeljen egypár nagyobb szerepet, melylyel bizonyosan ő is úgy volt, mint az egyszeri suszterinas, ki eltörve a korsót, keservesen fölsóhajtott: „Bár­csak már meg volnék verve“. Hang­anyaga különben elég csinos, de arra még később tarthat számot, hogy éne­két s játékát a komoly kritika is számba vegye, a­mit tanulás és szorgalom által hiszem, hogy el fog érni. Kövi meglehetős tenorral rendelke­zik , de részben nem tudja érvényes­í­t­síteni néhány rész szokása miatt, rész­ben pedig a hiányos szereposztás aka­dályozta meg néhány ízben, hogy még azt a kis élvezhető hangot is kifejt­hesse, értve Rip, Gasparone, Henri szerepeit, melyek nem tenor, hanem bariton szerepek. Rosz szokás nála az, hogy sok he­lyen , különösen a­hol élénkebben, tűz­zel akar énekelni, nem énekli a dal­lamot, hanem zenekíséret mellett el­­declamálja a szöveget. Azonkívül ének­lés közben túlságosan sokat mozog s gesztikulál, a­mi nemcsak ő rá, mint énekesre, hanem a nézőre is fárasztó. A gesztus csak akkor hat, ha termé­szetszerűen alkalmazkodik az ének- és szöveghez s egyátalában lehető ritkán kell alkalmazni, mert máskülönben nem magyaráz, hanem zavar. A gesz­tusnak önkénytelenül kell történni. Jel­lemző adoma erre nézve, a mit Vol­­taire-nek egyik tanítványáról jegyeztek föl, ki szintén szenvedélyesen szeretett gesztikulálni, jóllehet Voltaire figyel­meztette őt eme rosz szokásra. Végre egy ízben lekötözte kezeit s fölszólí­totta , hogy igy kíséreljen meg szavalni. Egy ideig csak ment a szavalás, de végre annyira tűzbe jött, hogy a köteléket szétszakítva egy akaratlan ge­ztusztón. Midőn ezt észrevéve zavaro­dottan nézett mesterére , ez bátorította , mert igy volt a helyes , mivel önkényt a természetnek megfelelőleg történt. Játékának értékéből sokat levon modorossága. Viola mint baritonista szerepel s ennek daczára néhány ízben ő is ka­pott tenor szerepet (Benozzo, Greni­­geux) a mi természetesen nem vált az énekrész előnyére, sem pedig arra nem szolgált, hogy ezáltal magának meghódítsa a közönséget, ellenkezőleg az a néhány gixer, mit a magas par­tié miatt adott, csak kárára szolgált. Hogy jobbat is tud nyújtani, bár hangja kissé tompa, fátyolozott, meg­mutatta a hangjához mért szerepekben. Játéka meglehetős , de itt meg hát­rányára szolgál az akadozás, a nyelv­botlás , a­mi talán a szerep nemtudás­ból származik. Az operetteknél zenei tekintetben a karok is fontos elem gyanánt szere­pelnek. Sajnos, a karszemélyzetről nem lehet semmi jót mondani s nagyon sokszor a kar okozza, hogy a legszebb zenei részek tönkre mennek. Általában a­mi a zenei részét illeti az operette előadásoknak, egyedül a zenekar ér­demli meg a dicséretet, mely a fel­sülések folytonos Scylla és Charybdis-ei közt is meg tudja tartani a lélekjelen­létet s sok esetben az énekest vagy énekes­nőt magát is megmenti a bele­­sülés szégyenétől. A magánrészek még csak elmen­nének valahogy, bár ezekben is sok­szor vehető észre ingadozás, de már a duettek s együttesek a tévedések s dissonancziák kátyúi közt totyognék, a­hol pedig a kar is föllép, az nem éneklés, hanem kiabálás, hangzavar. Legkevesebb szerepelt e hibák kö­zül a „Koldusdiák“ előadásában s ha ez ennyire sikerült, az csak arról győz meg, hogy a többi is jobban mehetett volna s az élvezhetőbb operette­­előadás nem a tagok tudatlanságán vagy képtelenségén múlik, hanem hi­ányzik a lelkiismeretes tanítás. Ha egyet — pedig a „Koldusdiák“ zenei tekintetben a nehezebb operettek­hez tartozik,­­ de tudnak meglehető­sen tanulni, miért ne tudnák a töb­bit is? Tehát mindenekelőtt lelkiismeretes tanítás, mert csak igy s ez által sike­rül az operettet valódi kaszszadarabbá tenni. Inkább kevesebb legyen az ope­rette előadások száma, de jó. A­mi a játékot illeti, erre nézve talán nem lesz fölösleges idéznem Gre­­gus Ágostnak e néhány sorát: „Ná­lunk rendesen úgy van, hogy a szí­nész , színésznő egyes hatásos mozza­natokat ki-kiválogatván, ezekre lát- KECSKEMÉTI LAPOK TÁRCZÁJA Nem feledhetlek. Megszállta lelkem egy sötét borulat S elősoroltam minden kis hibád, Találtam egyet s majd ismét meg újat, Hogy tudjak miért haragudni rád! Arczodra néztem .... ah! te nem is vagy szép Azokhoz képest, kiket ismerek. Mily sok van köztök csábítóbb, kecsesebb kép. ................Azt hittem, igy majd elfelejtelek. Mert elfeledni oly jó volna téged, Ez a gyötrő kin elmúlnék vele. Vagy tán jobb volna ott aludni mélyen, A hol nem kelt fel új nap reggele? Eh­­ félre sírok szomorú hazája. Ilyen korán még hozzád nem megyek . . . Legerősebb bort nekem a pohárba! ................Azt hittem igy majd elfelejtelek! És járta tánczát fejemben a mámor, Ide te kis lány, hadd csókoljalak! Nem tud olyan jól részegitni a bor Mint az a forró kést adó ajak. Te meg czigány húzd!., a legvigabbat Hadd tánczoljam ki búsult lelkemet. Úgy se sok öröm vár rám e világon! ................Azt hittem igy majd elfelejtelek! Kijózanodtam .... vétkeztem tudom jól, De óh bocsáss meg, e kin vett reá, Mit úgy szeretnék mélyen földbe tenni ... .... Csak a jó ég már megsokallaná, És eltemetne véle együtt engem­­ .... Vagy adna végre nékem tégedet ! Kihez van forrva lelkem, életem, mert Bármint akarlak, nem felejtelek! Szabadhegyi Aladár: Búcsú. (Rajz.) Szép, nyári este van. A nap fényes uralmát királynéja a hold vette át s szelíd ezüstös sugaraival fényesen bevilágítja az x . . . i ligetet, mely mintegy másfél órá­nyira fekszik a várostól. Mindenütt közelben­­távolban komoly, méltóságos csend uralko­dik , csak olykor-olykor szakítja azt meg valami kis nesz, ha pic­i éji bogárka röp­köd , vagy ha a fák lombjai közt átsurran a hűvös szellő­cske. Oly édes , oly költői be­nyomást gyakorol a fogékony ember lel­kére a természet pompája e gyönyörű nyári estén! Mintha isteni gondviselés volna, hogy az ember napi fáradalmai után szóra­kozást leljen, lelke fölszálljon e föld gőz­köréből, hogy gondolatokba merüljön s gyö­nyörködjék a szépben, a jóban s nemesben, és ha még szive fiatal, szőlje ábrándjait, fényes ábrándjait a jövőről. S mégis e szép zöld helyen alig látunk embereket, oly elhagyatott! Hiszen igaz, az ember vagy nem akar megtisztulni földies érzelmeitől, vagy ha igen , mint mindenben, úgy most sem keresi — tán el se fogadná — a legjó­tékonyabb , de legegyszerűbb gyógyszert. De mégis a liget belsejében láthatunk a természet kezéről alkotott lóczán pihenni egy fiatal lánykát s mellette egy ifjút. A lányka karcsú, nyúlánk termetű, hosszúkás finom arczán az élet ifjú üdesége virágzik, sötétbarna szemeiben szelíd tűz, piros ajkain ártatlan mosoly honol. Az ifjú nagyobbnak látszik a lánykánál, valamivel magasabb a középtermetűnél; széles válla, izmos alakja s kissé erős vonásai elárulják, hogy nem a salonhősök vagy divatbábok egyikével van dolgunk. Nem a legszebb, sőt tán szépnek se mondható, de arcza bizonyos nemes komolyságot s szellemességet mutat. A lányka kezecskéje az ifjúéban nyugszik, ki azt forróan tartja, majd ajkaihoz emelve, egy édes csókot lehel a bársony kacsokra. A szerelem nyelvén beszélnek, hallgatnak bár ajkaik, de annál többet beszél a kéz­­szorítás, az édes tekintet. Az ifjú ábrán­dosan néz lánykája szemébe, s ott látja élni, égni — a szerelmet. Mert hisz e lány­kának egész boldogsága, mennyországa, min­dene e szerelem. Atyja már rég a sírban nyugszik, s egyedül anyja vállaira nehe­zednek az élet gondjai, az ő szivét tépik a szenvedés s keserű nélkülözés tövisei, mely­ből , hajd! leányának is oly gyakran kijut a része. A fájdalomban mindig ide menekül gondolatával, s ennek örömei megédesítik bánata tengerét. És ezért nem szokott ke­serű sorsa daczára panasz hangzani ajakán. Hiába is mondjátok gyenge a szerelem, erős a szerelem : olyan az, mint a lelkese­dés ! Erőt ad a küzdelemhez, kitartást a szenvedéshez ! — Ilonkám! — rebegi az ifjú édes suttogó hangon, még mindig kezében tartva lány­kája kis kezét. A lányka felveti szép sze­meit az ifjúra s hosszasan nézi annak vo­násait. — Tehát elmegy s itt hagysz bennün­ket — szól Ilonka , hozzásimulva szerelmese kebléhez — itt hagyod kis városunkat, hol mindig oly jól érezted magad, hol úgy szeretnek, — itt hagysz... itt hagysz .. . engemet?! .. . Nagyvárosba mégy, világvá­rosba, óh, hogy ne felejtenél el annak zajában engem, — az igénytelen kis városi lánykát! — Felteszed rólam ?!. .. óh ne hidd, ne gondold azt! A végzet szigorú parancsa kényszerít elmenni, de téged angyalom .. . nem feledlek . . . nem feledlek soha! Te leszsz ábrándom legszebb alakja, hozzád szállnak legszebb vágyaim, legédesebb óhajaim , leg­­boldogitóbb reményeim .. . Mert téged sze­retlek, szeretni is foglak, hisz te oly jó, oly angyali vagy !.. Az ifjú karjával lánykája karcsú de­rekát átfogja s gyengén magához szorítja, majd fejét kedvese ölébe hajtja, ki szép ka­csáit arczára teszi. Ilyen boldog sem lesz soha ez életben!.. Hányszor is fog ez az ifjú álmaiban leját­szódni , hogy a hold ezüst sugarainál a termé­szet remekeitől körülvéve, kedvese ölében pi­hentette fejét, érezte minden szívdobbanását, forró lehelletét, megfeledkezve a világról, a földi bajokról, feledve mindazt, mi kívüle, körülre van. íme ez a boldogság! . . Ámde a boldogság perczei meg vannak számlálva ..

Next