Kecskeméti Lapok, 1893 (26. évfolyam, 28-54. szám)
1893-12-03 / 50. szám
XXVI. ÉVFOLYAM, 50. szám, 1893. DECEMBER 3. KECSKEMÉTI LAPOK ELŐFIZETÉSI DÍJ : Egész évre 6 írt — kr. Negyedévre I frt 60 kr. Félévre . „ 50 „ Egy szám ára 12 kr. POLITIKAI ÉS TÁRSADALMI HETILAP MEGJELEN MINDEN VASÁRNAP SZERKESZTŐ ÉS KIADÓ-HIVATAL: V. TIZED, II.-TEMETŐ-UTCA 93. SZ. Előfizetni lehet az év folytán minden hónap elején. HIRDETÉSI DÍJ : 4 hasábos petit sor 5 kr., többszöri vagy terjedelmes hirdetéseknél árleengedés adatik. Bélyegdíj minden beigtatdeért 30 kr. Magyar udvartartás. Még élénk emlékezetben van, hiszen nem régen történt, hogy az ellenzéki lapok s különösen a P. N. a „legmegbízhatóbb , hiteles“ forrásból értesültek Wekerle állásának megrendüléséről, mert ő felsége a házassági jogra vonatkozó törvényjavaslat benyújtásához engedélyt nem ad. És nem tagadhatjuk , az ellenzékiek olyan jól játszották szerepüket, hogy igen sokan felültek . Valódi izgatottsággal várta a közönség az ügy eldökét, jeléül azon érdeklődésnek, mely Wekerle reform eszméit lépten-nyomon kíséri. Azt hisszük, a feltámadt izgatottság forrását hamar megismerte az ellenzéki sajtó, képzeljük tehát a kellemetlen érzést, mely osztályrészük lett, mikor a megjövendölt kudarc helyett győzelem híre szárnyalt el országunk fővárosába, tudtul adván a korona beleegyezésének megnyerését s azt is, hogy azt Wekerle hozza magával. Egy ellenzéki lap tudósítója kiment az érkező Wekerle elé s a csalódott föltevések fanyar utóizével kérdezte: — Hozza-e kegyelmes uram a magyar udvartartást? — Még nem volt a kevés szavú, de önérzetes válasz. Akkor e felelet fölött is gúnyolódtak s ime alig telt el pár hét, már meg van királyunk beleegyezése s igy a nemzet régi óhajtásának megvalósulása küszöbön van. Mig tehát most őszinte köszönetünk száll királyunk elé, a ki a nemzet jogos kívánságát méltányolta s elismerésünkkel adózunk Wekerlének, ki ő felségét a nemzet vágyáról értesítette s a helyzetet őszintén feltárta, addig köszönetet s elismerést szavazunk a biztos forrásból buktató ellenzéki sajtónak is, mert a gyorsan bekövetkezett kudarc felvilágosította a közönséget a „biztos hírek“ hitele felől s azon férfiú állásának rendithetlen volta felől, a kit a gondviselés jó kedvében adott nekünk, a ki lépésről-lépésre halad, hogy a nemzet vágyait kielégítse. Nem hamarkodik el semmit, nem kockáztatja szándékai sikerét, de ha megérettnek találja a dolgot, épen oly őszinte nyíltsággal, mint erélylyel fog a kivitelhez. A magas elhatározás szövege a következő: Magyar miniszterelnököm előterjesztése folytán ezennel jóváhagyom, hogy az udvarom körében előforduló mindazon ünnepélyes alkalmakkor, melyek magyar koronám országait, mint közjogi cselekmények érdeklik, az udvari főbb szolgálat teljesítésével kizárólag magyar zászlósaim bízassanak meg s ehhez képest elrendelem, hogy 1. a koronázási cselekményeknél s az ahhoz fűződő ünnepségeknél, 2. az országgyűlés megnyitásánál és berekesztésénél, 3. az 1867: XII. t. c. értelmében a közös ügyek tárgyalására kiküldött országgyűlési bizottság fogadásánál, 4. azoknál a különleges nemzeti ünnepélyeknél, amelyek akár egyes jubiláns, akár más országos vagy nagyobb ünnepségek alkalmával merülnek fel, amennyiben azoknál udvartartásom főhivatalainak főnökei szereplésre hivatva volnának és 5. magyar koronám országaihoz tartozó oly egyházi és világi méltóságoknak vagy állami tisztviselőknek eskü vagy fogadalom tételénél, kik az esküt, illetőleg fogadalmat előttem teszik le, az udvartartásom főhivatalainak eddig szerepelt főnökei helyett, az e tekintetben (mind az 5. pontra nézve) általam jóváhagyandó szertartási szabályok szerint, kizárólag magyar országzászlósaim működjenek közre. Jóváhagyom továbbá a tett javaslat értelmében, hogy a Házam tagjai részéről házasságkötések alkalmával tenni szokott renunciációkhoz — amint ez már eddig is történt — magyar kormányom tagjai is mindenkor meghivassanak s a megtörtént renunciációk, valamint az uralkodó Házam tagjaira vonatkozó mindazon változások , melyek az 1723. I. és II. törvénycikkekben megállapított trónöröklési renddel kapcsolatban állnak, magyar kormányommal hivatalosan közöltessenek. Kelt Bécsben, 1893. évi november hó 20-án. Ferenc József, s. k. Wekerle Sándor, s. k. * A hivatalos lap már azt a közleményt is hozta — de nem a hivatalos részben — hogy ő a m. kir. felsége elvileg legfelsőbben jóváhagyván a m. kir. miniszterelnöknek javaslatát, mely a kizárólag ő felsége legfelsőbb rendelkezése alá tartozó belső udvartartásnak Magyarországon állandó képviselését célozza, legkegyelmesebben megengedni méltóztatott, hogy az ez irányban megindított tárgyalások befejeztével ő felségének további előterjesztésé tessék. KECSKEMÉTI LAPOK TÁRCÁJA. Ébredés.*) Megcsalt a szivem dobogása, Midőn először láttalak. Lehet, szemed sugára vett meg, Lehet, pirosló aj fakad, — De én másnak gondoltalak! Azt hittem, az vagy , a kit én itt Lelkemben már rég hordozok; Kit — rám mosolygó kék szemével, — Szivem százszor megálmodott, S meglelni tán sohsem fogok I Az volt, övé, minden vonásod, Szemed sugara is az, az. Mégis —olt, hogy most ébredek csak I Kel ajkamon késő panasz: Hogy még se’, még se’ te vagy az I Mit tudom én, hogy mi hiányzik Tán egy sugár a sziveden; Egy semmiség, mit meg se lát más, De mit nem pótol én nekem: A menyország gyönyöre sem ! . . . Megcsalt a szivem dobogása Midőn először láttalak. Lehet, szemed sugára vett meg, Lehet, pirosló ujjakad. — De én másnak gondoltalak! *) Mutatványul szerzőnek „Hangulatok“ című sajtó alatt lévő verskötetéből. Ára fűzve 8 korona, diszkötésben 6 korona. Megjelen még ez év folyamán. Megrendelhető „Szabaleska Mihály, Száz régen“ címzéssel. Előfizetéseket szívességből lapunk szerkesztősége is elfogad. Válás. Most megyek el innen, most megyek, Hogy lehűltak mind a levelek, És az erdő némán szendereg, Most megyek el innen, most megyek! Ott visz el az utam mellette, Csak valahogy föl nem ébredne, Minek szomoritnám, Oh minek? Jobb nekünk igy szótlan válni meg. Hogyha most leveles nyár volna: Hej, tudom szomorún susogna, S apró lombjairól a fáknak, Fényes harmat-könnyek hullnának!... — Most megyek el innen, most megyek, Hogy lehultak mind a levelek, És az erdő némán szendereg, Most megyek el innen, most megyek! Szabolcska Mihály: Modern házasságok.*) . A miniszteri tanácsosné ő méltósága valamely képes újságot lapozva ül a kis varró asztal mellett, vele szemben hímzéssel kezében szerényen öltögetve leánya. *) E lapok folyó hó ötödiki száma vezércikkben foglalkozik a házassággal. A frigyre lépési kedv hiányát, a boldogtalan családi élet okát a nőben, az elhibázott női nevelésben keresi. S a cikknek igazat kell adnunk — félig, mert hiszen — mint a közmondás mondja — kettőn áll a vásár. Hiában jól nevelt, házias, hiában angyal a nő, ha a férfi — ördög. Leljük a hibát a nőben, vagy a férfiben, azért mégis baj, nagy baj az, melyet reformálni kell. Várjon ki és hogyan ?! Jelen közlemény nem a fent említett cikk megdöntésére, de sőt támogatása céljából látott napvilágot, egy-egy az életből ellesett példáját mutatva fel a házasságkötésnek. A szerkesztőség kijelentette, hogy ez ügy fölött napirendre tér. Érkezett, azonban egy cikk, amelyért, kivételt kell tennünk; először azért, mert pártunk kiváló tagja küldte be a cikket s pártlapnak nem szabad a párt előtt elzáródni s másodszor azért is, mert olyan okokat felhozva tárgyalja a kérdést, amely azt hisszük, döntő befolyást gyakorol a kórház sorsára. — Akarsz-e hozzám őszinte lenni Lenke? Kérdi az anya. — Voltam valamikor nem az anyám ? — Azt nem mondom gyermekem, de azért hívtalak most fel erre, mert fontos, igen fontos ügyben óhajtalak kérdezni. — Úgy annál inkább őszintének kell lennem, mert ha rád nézve fontos, mindenesetre reám is az. — Édes jó kislányom , mond az anya homlokon csókolva őt. Jövődről gondolkoztam. Tudod , szegények vagyunk , atyádnak szép fizetése, magas állása van ugyan, de ennek megfelelőleg kellett és kell élnünk. Nevelésedben magas vágyakkal, reményekkel nem oltottam lelkedet soha; összes vagyonod a tiszta érzés, jó hír, óvhatlan kedély. — S nem több-e, nem boldogítóbb e ez minden kincsnél? — Csakhogy nem így fogja ám fel a világ. Manapság hozománya után ítélik a leányt. — Nem mindenki anyám. — Miért mondod ezt, mire alapítod szavaidat? — Ott van mindjárt Béla. — Épen ő felőle akartalak kérdezni, s erre nézve kértelek, hogy légy őszinte. Mondd miként vagy vele. Ő derék szolid, jó embernek látszik, s megvallom szeretném is neked. Három hónapja folyton veled foglalkozik, azóta más megközelíteni sem mer, ellátogat sűrűn, figyelmes, gyengéd irántad, apró meglepetésekben részint, szóval minden arra mutat, hogy szeret. — Én is azt hiszem. — Csak hiszed ? — Legyen , tudom, mert ha egyenesen nem mondta is, számtalan félremagya- Néhány szó a kórházügyben. A cikk elébb íratván, mint a mi cikkünk megjelent, olyan dolgokkal is foglalkozik a mi már lapunkban nem új, tehát csak a következők közlésére szorítkozunk. Nem vagyok orvos, tehát sokan azt mondhatnák, mit értek én a közegészségügyhöz. Igaz, nem vagyok orvos, de az egészség oly kincs, hogy azzal édes mindnyájan foglalkozunk és igen sokra megtanít maga a természet, így mindenki tudja, hogy a pusztán lakók jobb, szabadabb levegőt szívnak, mint mi városiak s éppen azért ritkábban is szorulnak, vagy éppen nem a cikkíró egy orvos úr segítségére, mint mi városiak ; sőt azok a városi lakosok is, kiket foglalkozásuk többször a városon kívül kényszerű lenni, sokkal egészségesebbek , mint az orvos úr városi páciensei. Ebből azt kell következtetnem, hogy ha a nem betegnek hasznára van a szabad levegő , a betegnek sem válik az kárára. A betegnek úgy tudom az orvos urak a nyugalmat tanácsolják majd minden körülmények között, hogy a mi kórházunknak szánt helyen , az ottani betegeknek a mellette elterülő utcai törely folytán, mily nyugalmas hely kínálkozik, azt a szomszédban lakóktól kellene megkérdezni. Kecskemét város pedig még ebben a században még tán a jövő században is nehezen lesz abban a helyzetben, hogy a kocsiközleke- s désre szánt utcai részt is kiaszfaltoztassa. Azután azokat a város alatti villákat az illetők azért készíttették tán, hogy ott a szabad levegőt szívó egészségüket rongálják? Hát az orvos úrnak nem volt még olyan betege, akit orvosi segélye által meggyógyulván a megerősödés végett nem Budapestre a belvárosi Hungária, Angol királyné, Vadászkürt, vagy ottani más szállodába, hanem Tuznádra, Borszékre, vagy valamely szabad helyre küldött. Nem tudom az egy orvos úr, ha és amikor látta az általa említett kórházakat a szomszéd épületekre vetett-e figyelmet, mert ha vetett, akkor tapasztalnia kellett, hogy a kórházak szomszédságában nem igen szeretnek lakni és azoknak a tájékán nem lévén keresett a lakás, ott az építkezés mindenütt hanyatlik. És ha hallotta volna az egy orvos úr azt, amit egy jóbarátom egy budapesti üllői úti háztulajdonos és orvostudor mondott, hogy azáltal, hogy az orvostani klinikát a szomszédságába rázhatatlan célzást tett szerelemről, szerény, csendes, boldog otthonról, elárulta ott minden tekintete, mozdulata. — Ha szeret, hát mért céloz csak ? — Talán az önérzet tiltja neki. Többször hangsúlyozta, hogy míg biztos állása, megfelelő jövedelme nincs, nemcsak nősülni, de még eljegyezni sem akarja magát. Bizonytalan alapra nem helyezteti boldogságát. — De hisz ő ügyvéd. — Ügyvédi oklevele van, de nem működik, mert mint mondja, sem hajlama, sem kellő ismeretsége nincs hozzá. Államhivatalt keres. Pályázik ide-oda, s ha nem nevezik ki, átkozza a protektiót, mi neki nincs. — És te Lenkém, mondd szereted? — Szeretem. E nap estélyén a tanácsos úr és neje soká, hosszasan beszélgettek a férfi dolgozó szobájában. Ki tudná miről? Az valószínű, hogy szóba jött a főispán unokatestvére, az államtitkár keresztkoma s a püspök, ki szegről-végről nagybácsi. Az azonban bizonyos, hogy Béla legközelebbi pályázata, mit a tanácsosné unszolására adott be , nem talált könyörtelen szívekre, mert a fenti beszélgetés után négy hétre kinevezték egyik vidéki törvényszékhez alügyésznek. Az alügyész úrban volt annyi ildomosság, hogy állomási helyére való távozása előtt bár röviden, de gyönyörű ékes szólással megköszönje a tanácsos úr magas pártfogását. Két hét múlva hozták a lapok, hogy Szabó Béla z-i alügyész eljegyezte Barna