Kecskeméti Lapok, 1897. január-június (30. évfolyam, 1-26. szám)

1897-02-14 / 7. szám

XXX. évfolyam. 7. szám, 1897. Február 14. KECSKEMÉTI LAPOK Előfizetési díj: Egész évre 5 frt, fél évre 2 frt 50 kr. Szerkesztőség: V., Klapka-utcza 162. Telefonsz. 106. negyed évre 1 frt 50 kr. Egyes szám ara 12 kr. p ..... . . .. ...... I.évi »­­»„ szellemi részét illet» minden közlemény intézendő. Hirdetmények jutányosan atanttituk.­­ Nyílttéri közlemény FöllLikai BS tarSaQalfu­l hetilap. Kiadóhivatal: III., Jókai-utcza 186. Telefon sz. 81. soronként á0 kr. A , ’ ... • , 1 • * . ' or, i ’ova az előfizetések, hirdetmények és a lap szétküldésére vonatkozó Belyegd.j minden beigtatáa után dü­hr._____________________________________________________________________________________________felszó­lások intézendők. A szabályozási tervezet kérdéséhez. Messze száll a dal szárnyán lánglelkű Petőfink költeménye: „Híres város az alföldön Kecskemét, s szájról-szájra vissz­hangzik a refrén: „A ki legény onnan hozzon menyecskét!“ Ennek a dalnak nyomán a Kárpá­toktól Adriáig hangzik a „hirös város“ dicsőítése s mi büszke önérzettel sütké­rezünk a dicsőség mámorában, hogy „hi­rös város“ vagyunk s ragyogó szemű, darázsderekú menyecskéink elbűvölnek mindenkit. Petőfi óta az igaz, hogy nagyot nőt­tünk , lázas sietséggel iparkodunk a mu­lasztásokat pótolni, igyekezünk a helyes fejlődés akadályait elhárítani, gazdasági viszonyaink modern fejlesztése, kulturális intézmények létesítése és a szépészeti érdekek helyes irányú megoldásával igyekezünk a nagy „paraszt város“-ból, modern várost alakítani. De éppen a nagy sietség közben sok hasznos dologról feledkezünk meg és teszünk sok olyat, melyet később keser­vesen sajnálunk. Egy pár évtizeddel előbb még potom árú fundusakér­t ma százezreket fizetünk s általános szabályozási terv hiányában csak nem rég épült jelentékeny építmé­nyeket kisajátítani vágyunk. Bár elismeréssel adózunk a haladó jó igyekezet iránt, de megdöbbenünk, mikor látjuk, hogy munkálkodásunkban mennyi tervtelenség zavarja egységes kifejlődésünket. Tudjuk jól, hogy van a városnak szabályozási terve, de csak azért, hogy valahogy úgy ne építkezzünk, mint azon jelezve van, mert ez a tervezet még ab­ban az időben készült, mikor még a városnak nem volt kisajátítási joga s a ma megindult rohamos haladást előre senki se láthatta. Innen van, hogy a régi szabályozási terv a város szépítésének útjában áll, a régi terv merev végrehajtásával pedig a város modern fejlődését akadályoznék meg. Semmi sem természetesebb tehát, hogy „a körülményekkel alkudozó szabályozási tervet“ sutba kell dobni s a városnak úgy szépészeti, mint gazdasági szempont­ból a haladott kornak és a jogos kíván­ságoknak teljesen megfelelő új általános szabályozási tervét legczélszerűbben pá­lyázat kiírása útján mielőbb elkészít­tetni kell. Csak egy tekintetet kell vetni a város térképére s elborul homlokunk, hogy magát a százezreket igényelt piaczterünket, mint szabályoztuk agyon, a belvárosban egyetlen utczánk nincs, mely egész bosz­­szuságában geometricus lenne. Experimentátiókra százezreket költöt­tünk s a város jövő fejlődésének irányát meghatározó szabályozási tervre négy-öt ezer frtot áldozni sajnáltunk. Az újabb időben eszközölt építkezéseink: a város­ház, szinház, a római katholikus egyház épülete, Thomka-ház, sőt még a vasúti indóház stb. elhelyezése és a sokféle ki­sajátítás is élénken illusztrálja, hogy mily szükség van az általános szabályozási tervre. Csak így eshetett meg, hogy a Kozma-négyszög, mely kicsinysége miatt piacztérnek nem alkalmas, utczának pedig nem szabályos, kisajátíttatott, a vasúti forgalmat közvetítő utak pedig, melyek keskenyek, elhanyagoltattak. A szinház körül parkirozott teret tervezett a bizottság s most a nagy összegen kisajátitott he­lyekre középületeket terveznek. A Temető-nagy- és Vásári-utczák sza­bályozása kimondatott s most ismét újabb tervek az előbbieket romba dönteni igye­keznek. Ez a sok kapkodás, tervezgetés nem lenne, a közérdek annyi kárt nem szen­vedne, ha egy általános szabályozási terv irányítaná a város szépítésére irányuló mozgalmakat. Még sok munka vár a jelen nemze­dékre . A redoutte, polgári leányiskola, igazságügyi palota, esetleg megyeház, állami posta- és távirdahivatal építése mind küszöbön állnak. Sürgetjük tehát az általános szabályo­zási terv mielőbbi elkészíttetését, hogy úgy a már meglévő, mint az elősorolt s a netán tervbe vett építkezések harmonikus egységben egészítsék ki városunk szabályos képét s a magántulajdonosok is minél hatalmasabb építkezési versenyben tegyék városunkat nagygyá, széppé, hogy igazán beteljesüljön Petőfi igéje: „Hires város az alföldön Kecskemét!“ KECSKEMÉTI LAPOK TÁRCZÁJA Mese a nőegyleti bálról. Sűrűn, fehéren hull reám a hó, elborít, elvisz az álmok világába. Nem érzem a szürke évek nyomát, nem látom a port a hajdani vágyakon. Ott vagyok újra a bálteremben azon az estén, a­melynek pedig már emléke is kezd elmosódni. Támadj fel halottaidból te dicső­séges jogász-jelmezbál, suhanó, keringő­, bájos alakjaiddal, virágaid bódító illatával, fiatal szíveink lobogó füzével. Még egyszer, csak egyszer még hadd lássam minden vará­zsodat. Lássam a daliás szép bálanyát magyar ruhájában, zsinóros mentével, lássam Hófe­hérke méla szemeit, a Ta­v­a­sz mosolyát, a Sweizi-leány bársony- zubbony­os karcsú alakját, Postás Milka üde, hamvas arczát, Bébé szöszke fejecskéjét, a Magyar nemes hölgy büszke alakját, a suhanó Fecskét, a szelíd Dianát. Látom, de csak álmaimban, ezekben a sűrű, fehér, hóvilágos álmokban. Ott látom ezt a fényes, ragyogó, tüneményes világot. Bébé összeszorítja kis kosarát, hogy megroppan benne a frissen sült kifli, kibontja selymes haját a Tavasz, mélán ragyog Hófe­hérke fekete szeme, mint az áprilisi est. Hol vannak ők most? Postás Milka nem osztja többé piros pecsétes leveleit, más gondja: a vacsorán gondolkozik. Diana letette a fegyvert s távol, boldog családi körében, férje, fia mellett nem akad rá Karnevál herczeg. S ez a boldog, fiatal mama itt tudjátok-e ki ? A jelmezből suhanó feketeszárnyas, fehérmellényű Fecs­kéje. S a múlt napokban ráismertetek-e abban a fejedelmi, karcsú alakban, a fehér fátyolos szőke hullámos főben, a bájos menyasszonyban a hajdani Békére?... Az idő örök egyforma kereke lassan, de szünetlenül fordul tovább. Hol vagyunk azóta mi, az egykori tüzesvérű rendezők? A roccoco ruhák fényét, aranyát hétköznapi szürke ruhák, a hajdani lázas ábrán­dokat hétköznapi szürke gondok váltják fel. Sűrűn, fehéren hull reám a hó, ködös, sejtelmes világában elandalog a lelkem. Meg­elevenednek a hajdani alakok s a kaszinó nagytermében fel s alá hullámzik a nőegyleti bál káprázatos, fényes világa. Az a társaság ez, a ki régen volt. Most is ragyognak a fe­kete szemek, a minőkkel Hófehérke hóditott, most is mosolyognak a bájos, hamvas b­ány­­arczek, a minőkkel Postás Milka babonázta a világot, most is fénylenek a szőke hullámok, a minők az ifjú Tavasz köszörűs fejéről om­lottak alá s a tánczoló párok között ott lebeg, ott hajladozik a kis Sweizi-leány karcsú alakja, mint a lenge nádszál az alkonyi szellőben. Az idő kereke lassan, de biztosan forog tovább, ám a leányok, a fiatal leányok mindig ugyanazok maradnak. Ezek a piros ajkak, mosolygó szemek mind ismerősek előttem, azok ők, a régiek­ új kiadásban, gyermekévekben. És bár nem öltöztek most jelmezbe, könnyű rajtuk megismerni a virágok jellemző tulaj­donságait. Itt mosolyog egy szál kis búza­virág , selymes hajának szőke fénye, szelíd kék szeme, rózsás arcza egyesíti egy egész világ­birodalomnak minden báját. Fehér csokrot tart kezeiben, melyből elvész egy illatos, bal­zsamos szegfű, elvész s nem látja azután senki. Egy aranysujtásos, feszes attila beszél­hetne róla, de az­t hallgat. Finom, diszkrét lépésekkel, lágy suhanással tánczol egy kis margaréta, a magyar típusú, barnahajú kis lány. És ott ragyognak, ott tündökölnek egy egész kikelet virágai. S míg kis szívük az első bál izgalmától dobog, addig a mindig tevékeny Nőegylet képviselői, kiknek idealiz­musa a realizmussal párosul, a nagy erkölcsi siker büszke örömétől eltelve számlálgatják a bevételt. Boldog Nőegylet! Mindig buzgó, mindig áldozatkész, mindig áldásos, irigyelt és gán­csolt boldog Nőegylet. Ti jótékony szép asz­­szonyok, kiknek finom, csipkezsebkendői nem érnek rá saját szemeitekkel bíbelődni, mert a mások könyeit szárítják, van-e nagyobb ékes­ségetek azoknál a szüntelenül hangzó gán­csoknál, melyek egy parányit sem tudnak levonni érdemeitekből. Ti szelíd angyalai a jótékonyságnak. Ti nem öregedtek meg soha. De ti, tüzes kedvű, fiatal tánczosok, kik úgy el tudtak bennünket feledtetni, gondol­tok e arra, hogy egykor a ti selymes frakko­tokra, ragyogó atilláitokra is rászáll a hétköz­­napiasság szürke pora s akkor majd ti is csak gondolatban élvezitek a bálok kéjét, csak gon­dolatban látjátok a megújuló tavaszt, mig a ti virágaitok, kik most olyan bájosan lejtenek karjaitokon, elhagyva a ragyogó báltermet, megvonulnak békés házi tűzhelyük mellé. Fuimus! fuimus! Csak tánczoljatok vígan.

Next