Kecskeméti Napló, 1912. december (1. évfolyam, 1-4. szám)

1912-12-25 / 1. szám

Dicsőség...békesség... ” IRTA: RÉVÉSZ ISTVÁN. ZZ „Dicsőség a magasságban Istennek és békesség a földön a jóakaratú embe­reknek.* Mióta angyali ajkakról elhangzott eme betlehemi fenséges program, azóta folytonosan teljesedésbe megy az, nem­csak egyes embernek, vagy családnak, hanem egész nemzeteknek életében is. Ahol megadják Istennek, ami Istené, ott Isten az embernek is megadja, ami isteni ígéret folytán az emberé. Az isteni di­csőséget okvetlenül követi a legnagyobb természetes ajándék: a lelki egyensúly, a béke; de viszont, ahol az Istent le­lökik dicsősége trónjáról, ott csak nyug­talanság, boldogtalanság tanyázik az em­beri szívben, családban és államban egyaránt. Nemcsak az írás mondja, hogy: „nincs békéjök az istenteleneknek.“ — nemcsak a lángelme sóhajt fel: „Nyug­talan az ember szive, mig te benned ah Isten nyugalmat nem talál,­­ hanem maguk a hitetlenek is beismerik, hogy Isten nélkül még az államokat összetartó külső béke, külső rend sem lehet állandó. A francia forradalom emberei 1789— 1795-ig 15 ezer törvényt alkottak, tö­mérdek vért ontottak s még sem tudtak rendet teremteni az Isten nélküli állam­ban, úgy, hogy Robespierre kénytelen volt törvényt hozatni, hogy van Isten és hogy a lélek halhatatlan. Amint az iránytű keresi a sarkokat, amint a feldobott kő a föld középpontja felé törekszik vissza, épúgy keresi az Isten kezéből kikerült lélek az Istent és ha nem találja, vagy ha elkerüli, beáll a lelki ingás, beáll a nyugtalanság, a békétlenség. Csak egy tekintetet kell vetni a mai társadalom bármelyik osztályára és meggyőződhetünk állításunk igazságáról.­­ Ahol megvan az Isten szeretete és a velejáró öntudatos vallásosság, ott meg­van a szeretet, a béke és nyugalom is. De ahol száműzik az Istent, megvetik vagy épen üldözik a vallást, ott minden műveltség és anyagi boldogulás mellett is káromkodó, zúgolódó nyugtalanság fogja el az emberi szívet. De nem is csoda! Az Istentől elszakadt ember nem a teremtés büszke koronája, hanem a mindenség legszerencsétlenebb lénye. Egy magyar bölcs szerint az Istentől és örökkévalóságtól elszakadt ember egy sehonnal jött-ment lény, egy széltől el­kapott falevele a nagy mindenségnek, melyet mindenfelé űz, hány­ vet a sorsa, eltapod és szemét gyanánt söpör ki, ha elhalt. Ki sem ismeri őt, joga nincs sem­mihez, csak annyi, amennyit az őt kör­nyező anyagi erők zűrzavarából ki tu­dott magának vívni, vagy csalni. Mit keres ő itt? hol semmi szükség nincs rá, de észre sem veszik a küzdelemben élő milliók között. Ő nem tudja, hogy honnan jön és hová megy. Önmagával meghasonlásban, ellenkező vágyak és indulatok prédája, örökös aggódás és hullámzásban tántorog a sír felé, mely naponként ezreket elnyel. Egy rövidke tünemény ő, melyet megbámulnak, vagy megútálnak, kikerülnek, vagy felhasz­nálnak, amint az érdek és haszon hozza magával. De aki nem szakadt el Istenétől és az örök lét gondolatától, az tudja, hogy ő egy örökkévaló Isten gyermeke, megváltottja. Tudja, hogy egy örök célra és nemcsak a saját, hanem em­bertársainak a boldogságára is van te­remtve. Tudja, hogy e földi élet küz­delmeit, fájdalmait egy gondviselő Atya intézi. Tudja, hogy nincs mindennek vége a sírral, hanem annak hantjain túl egy új világ tárul fel, hol a lélek a tö­kéletes tudás, részrehajlatlan igazság, ki­egyenlítés és a halhatatlanság életét éli. De amilyen óriási különbség van Itt virágzik a szeretet S mind, mi földről fölemel S ha betölti a sziveket Mennyé válik a kebel. Csendben, bátran hát előre, Uram, légy a biztatónk S ha velünk lesz éltünk Ore: Kikötőt ér új hajónk­ ember és ember között, ép oly különb­ség található föl a társadalmi szerveze­tek , a családok és államok közt is. Igen, mert Isten nélkül nincs vallás, vallás nélkül nincs erkölcs, erkölcs nélkül nincs társadalmi rend és béke. Ott van Fran­ciaország szomorú példája. Irigylésre­­méltó kultúrája, rengeteg pénze, vagyona, kifejlett szociális élete van és mégis napról-napra gyengül, nemcsak erkölcsi erejében, de gyengül létalapjában is. Hivatalosan elszakadt Istentől, zsarno­kiig üldözi az egyházat, de rohan is veszte felé. Védekezni kénytelen nem­csak az autós betyároktól, de védenie kell magát a köztársaságot is anarchiz­musra törekvő tanítói karától. Nem a német hadseregtől kell már félnie, hanem saját erkölcstelenségének pusztító ere­jétől, hiszen évenként 30 ezerrel keve­sebb francia születik, mint amennyi meg­hal. Az a nemzet, mely a németnek hadisarc gyanánt képes volt egy év alatt öt milliárdot kifizetni, az a nemzet nem képes milliárdjain francia szülötte­ket vásárolni és ha meg nem tér , a statisztika pontosan kiszámíthatja pusz­tulásának idejét. A francia erkölcsök hanyatlásának és a hazaszeretet hiányá­nak szomorú bizonyítéka az a leleplezés, mellyel Massimy volt hadügyminiszter a francia kamarában bevallotta, hogy csak a múlt évben nyolcvanezer katona­­szökevény volt a francia hadseregben, amely hadseregben következetesen ül­dözik a vallásos katonatiszteket. No de nem is csoda, mert ahol nincs Isten, ott nincs haza sem. Ez a kettős jelszó az anarchizmusnak egy következetes jel­szava. Oettingen, híres luteránus mora­lista, egy hatalmas művében kimutatja, hogy amily arányban fogy a hit egyes országokban, és oly arányban növek­szik az erkölcstelenség és bátran ki­mondja, hogy csak a valláson alapuló erkölcsnek van meg az a megújító ereje, sejtések szárnyain a ragyogó csillagvilágok seregébe száll. Amig azonban elmerültünk az égbolt magasztos szépségeinek szemlé­letébe s élveztük a csodás tavaszi estének derűs nyugalmát, azalatt észrevétlenül el­tűnt az égről az alkonyok­nak izzó arany­pora s a keleti láthatáron megjelent sápadt ragyogással az éj királynője, földi egünk­nek ragyogó ékessége, a költők csillaga, a titokzatos arcú Hold. Mindannyiunknak régi ismerőse ő! Bizonyára sokszor csodáltuk szelíd, aranyos fényét, mely oly festői világítást kölcsönöz a tájnak s gyönyörködtünk változó világos­ságában, mely oly titokzatossá teszi őt előttünk. Pedig beszélni tud nekünk az a sugár, „mely az égből homlokunkra száll“ s áthidalja az űrt közöttünk s e ragyogó égitest között. Ez a fénysugár lesz a mi hírmondónk, mely szédületes sebességgel halad a világtéren keresztül s másodpercen­­kint háromszázezer kilométernyi utat hagy maga után. Amíg tehát meg nem születik az izzó fantáziával megáldott Verne Gyulának híres franciája, ki óriási ágyúgolyóbisban utazik a Holdba, addig meg kell elégednünk égi utazásunkban a fénysugárral, mely a Hold­ról másfél másodperc alatt ér ide hozzánk , Az éj királynőjéről.*) Irta Bodócs István obszervatóriumi adjuktus. — A „KECSKEMÉTI NAPLÓ“ eredeti tárcája. — Alkonybíborban úszott a nyugati ég­bolt s a fény és árny csodás játéka káp­rázatos színekkel hintette tele a mezőt. A távoli láthatáron magányos jegenyenyárfák rajzolódtak a bíboros felhőkre s a közeli erdőben a lombkoronák csúcsait csókol­gatta a búcsúzó napsugár. Csupa szin, csupa élet volt minden, telítve a balzsamos tavaszi estének bűbájával, amikor az égen lassan kint kigyúlott a ragyogó csillagsereg s szikrázó mennyei szemek gyanánt tekin­tettek alá a sötétlő égboltozatról. A lélek ilyenkor fogékonnyá válik a finomabb be­nyomások iránt és kutató szellemünk a *) Részletek egy szabad lyceumi előadásból. 2. oldal. Kecskeméti Napló 3? 28* C?­­ Indulás. Búg a gőz kürt, hív az út rá, Halkan, lágyan ring a hab, Közben már a kormány rúdja S a régi táj elmarad. Új időknek új szelével — Mi hozzánk csak ez való —­­új vizeken sohse tér el Új céltól az új hajó. Erős szívvel, edzett karral, Velünk tart, ki arra jó, Bármi vésszel vagy viharral Szembe néz az új hajó.­­ Ter­hünk:—szellem, kincsünk: —jellem, Hajtó erőnk: — akarat, Ellenség vagy bajok ellen Diadalt majd igy arat. Zászlónkon a szép, jó, igaz, Hármas eszme tündököl, Megvalósul mind­addig az, Mig megnyílik az öböl, Hol megértés új világa Új életet tár elénk S hol a béke olajága Hirdet régi — új erényt. —/ —c. 1. szám.

Next