Kecskeméti Napló, 1912. december (1. évfolyam, 1-4. szám)
1912-12-25 / 1. szám
Dicsőség...békesség... ” IRTA: RÉVÉSZ ISTVÁN. ZZ „Dicsőség a magasságban Istennek és békesség a földön a jóakaratú embereknek.* Mióta angyali ajkakról elhangzott eme betlehemi fenséges program, azóta folytonosan teljesedésbe megy az, nemcsak egyes embernek, vagy családnak, hanem egész nemzeteknek életében is. Ahol megadják Istennek, ami Istené, ott Isten az embernek is megadja, ami isteni ígéret folytán az emberé. Az isteni dicsőséget okvetlenül követi a legnagyobb természetes ajándék: a lelki egyensúly, a béke; de viszont, ahol az Istent lelökik dicsősége trónjáról, ott csak nyugtalanság, boldogtalanság tanyázik az emberi szívben, családban és államban egyaránt. Nemcsak az írás mondja, hogy: „nincs békéjök az istenteleneknek.“ — nemcsak a lángelme sóhajt fel: „Nyugtalan az ember szive, mig te benned ah Isten nyugalmat nem talál, hanem maguk a hitetlenek is beismerik, hogy Isten nélkül még az államokat összetartó külső béke, külső rend sem lehet állandó. A francia forradalom emberei 1789— 1795-ig 15 ezer törvényt alkottak, tömérdek vért ontottak s még sem tudtak rendet teremteni az Isten nélküli államban, úgy, hogy Robespierre kénytelen volt törvényt hozatni, hogy van Isten és hogy a lélek halhatatlan. Amint az iránytű keresi a sarkokat, amint a feldobott kő a föld középpontja felé törekszik vissza, épúgy keresi az Isten kezéből kikerült lélek az Istent és ha nem találja, vagy ha elkerüli, beáll a lelki ingás, beáll a nyugtalanság, a békétlenség. Csak egy tekintetet kell vetni a mai társadalom bármelyik osztályára és meggyőződhetünk állításunk igazságáról. Ahol megvan az Isten szeretete és a velejáró öntudatos vallásosság, ott megvan a szeretet, a béke és nyugalom is. De ahol száműzik az Istent, megvetik vagy épen üldözik a vallást, ott minden műveltség és anyagi boldogulás mellett is káromkodó, zúgolódó nyugtalanság fogja el az emberi szívet. De nem is csoda! Az Istentől elszakadt ember nem a teremtés büszke koronája, hanem a mindenség legszerencsétlenebb lénye. Egy magyar bölcs szerint az Istentől és örökkévalóságtól elszakadt ember egy sehonnal jött-ment lény, egy széltől elkapott falevele a nagy mindenségnek, melyet mindenfelé űz, hány vet a sorsa, eltapod és szemét gyanánt söpör ki, ha elhalt. Ki sem ismeri őt, joga nincs semmihez, csak annyi, amennyit az őt környező anyagi erők zűrzavarából ki tudott magának vívni, vagy csalni. Mit keres ő itt? hol semmi szükség nincs rá, de észre sem veszik a küzdelemben élő milliók között. Ő nem tudja, hogy honnan jön és hová megy. Önmagával meghasonlásban, ellenkező vágyak és indulatok prédája, örökös aggódás és hullámzásban tántorog a sír felé, mely naponként ezreket elnyel. Egy rövidke tünemény ő, melyet megbámulnak, vagy megútálnak, kikerülnek, vagy felhasználnak, amint az érdek és haszon hozza magával. De aki nem szakadt el Istenétől és az örök lét gondolatától, az tudja, hogy ő egy örökkévaló Isten gyermeke, megváltottja. Tudja, hogy egy örök célra és nemcsak a saját, hanem embertársainak a boldogságára is van teremtve. Tudja, hogy e földi élet küzdelmeit, fájdalmait egy gondviselő Atya intézi. Tudja, hogy nincs mindennek vége a sírral, hanem annak hantjain túl egy új világ tárul fel, hol a lélek a tökéletes tudás, részrehajlatlan igazság, kiegyenlítés és a halhatatlanság életét éli. De amilyen óriási különbség van Itt virágzik a szeretet S mind, mi földről fölemel S ha betölti a sziveket Mennyé válik a kebel. Csendben, bátran hát előre, Uram, légy a biztatónk S ha velünk lesz éltünk Ore: Kikötőt ér új hajónk ember és ember között, ép oly különbség található föl a társadalmi szervezetek , a családok és államok közt is. Igen, mert Isten nélkül nincs vallás, vallás nélkül nincs erkölcs, erkölcs nélkül nincs társadalmi rend és béke. Ott van Franciaország szomorú példája. Irigylésreméltó kultúrája, rengeteg pénze, vagyona, kifejlett szociális élete van és mégis napról-napra gyengül, nemcsak erkölcsi erejében, de gyengül létalapjában is. Hivatalosan elszakadt Istentől, zsarnokiig üldözi az egyházat, de rohan is veszte felé. Védekezni kénytelen nemcsak az autós betyároktól, de védenie kell magát a köztársaságot is anarchizmusra törekvő tanítói karától. Nem a német hadseregtől kell már félnie, hanem saját erkölcstelenségének pusztító erejétől, hiszen évenként 30 ezerrel kevesebb francia születik, mint amennyi meghal. Az a nemzet, mely a németnek hadisarc gyanánt képes volt egy év alatt öt milliárdot kifizetni, az a nemzet nem képes milliárdjain francia szülötteket vásárolni és ha meg nem tér , a statisztika pontosan kiszámíthatja pusztulásának idejét. A francia erkölcsök hanyatlásának és a hazaszeretet hiányának szomorú bizonyítéka az a leleplezés, mellyel Massimy volt hadügyminiszter a francia kamarában bevallotta, hogy csak a múlt évben nyolcvanezer katonaszökevény volt a francia hadseregben, amely hadseregben következetesen üldözik a vallásos katonatiszteket. No de nem is csoda, mert ahol nincs Isten, ott nincs haza sem. Ez a kettős jelszó az anarchizmusnak egy következetes jelszava. Oettingen, híres luteránus moralista, egy hatalmas művében kimutatja, hogy amily arányban fogy a hit egyes országokban, és oly arányban növekszik az erkölcstelenség és bátran kimondja, hogy csak a valláson alapuló erkölcsnek van meg az a megújító ereje, sejtések szárnyain a ragyogó csillagvilágok seregébe száll. Amig azonban elmerültünk az égbolt magasztos szépségeinek szemléletébe s élveztük a csodás tavaszi estének derűs nyugalmát, azalatt észrevétlenül eltűnt az égről az alkonyoknak izzó aranypora s a keleti láthatáron megjelent sápadt ragyogással az éj királynője, földi egünknek ragyogó ékessége, a költők csillaga, a titokzatos arcú Hold. Mindannyiunknak régi ismerőse ő! Bizonyára sokszor csodáltuk szelíd, aranyos fényét, mely oly festői világítást kölcsönöz a tájnak s gyönyörködtünk változó világosságában, mely oly titokzatossá teszi őt előttünk. Pedig beszélni tud nekünk az a sugár, „mely az égből homlokunkra száll“ s áthidalja az űrt közöttünk s e ragyogó égitest között. Ez a fénysugár lesz a mi hírmondónk, mely szédületes sebességgel halad a világtéren keresztül s másodpercenkint háromszázezer kilométernyi utat hagy maga után. Amíg tehát meg nem születik az izzó fantáziával megáldott Verne Gyulának híres franciája, ki óriási ágyúgolyóbisban utazik a Holdba, addig meg kell elégednünk égi utazásunkban a fénysugárral, mely a Holdról másfél másodperc alatt ér ide hozzánk , Az éj királynőjéről.*) Irta Bodócs István obszervatóriumi adjuktus. — A „KECSKEMÉTI NAPLÓ“ eredeti tárcája. — Alkonybíborban úszott a nyugati égbolt s a fény és árny csodás játéka káprázatos színekkel hintette tele a mezőt. A távoli láthatáron magányos jegenyenyárfák rajzolódtak a bíboros felhőkre s a közeli erdőben a lombkoronák csúcsait csókolgatta a búcsúzó napsugár. Csupa szin, csupa élet volt minden, telítve a balzsamos tavaszi estének bűbájával, amikor az égen lassan kint kigyúlott a ragyogó csillagsereg s szikrázó mennyei szemek gyanánt tekintettek alá a sötétlő égboltozatról. A lélek ilyenkor fogékonnyá válik a finomabb benyomások iránt és kutató szellemünk a *) Részletek egy szabad lyceumi előadásból. 2. oldal. Kecskeméti Napló 3? 28* C? Indulás. Búg a gőz kürt, hív az út rá, Halkan, lágyan ring a hab, Közben már a kormány rúdja S a régi táj elmarad. Új időknek új szelével — Mi hozzánk csak ez való —új vizeken sohse tér el Új céltól az új hajó. Erős szívvel, edzett karral, Velünk tart, ki arra jó, Bármi vésszel vagy viharral Szembe néz az új hajó. Terhünk:—szellem, kincsünk: —jellem, Hajtó erőnk: — akarat, Ellenség vagy bajok ellen Diadalt majd igy arat. Zászlónkon a szép, jó, igaz, Hármas eszme tündököl, Megvalósul mindaddig az, Mig megnyílik az öböl, Hol megértés új világa Új életet tár elénk S hol a béke olajága Hirdet régi — új erényt. —/ —c. 1. szám.