Kecskeméti Napló, 1913. május (2. évfolyam, 101-124. szám)

1913-05-01 / 101. szám

2. oldal. Kecskeméti Napló 101. szám íme, ezt mondja a történelem ! A kommunisztikus kísérletek sehol tartós ered­ményt nem értek el — és ha mégis megvan erre valahol a biztosíték — akkor csak a keresztény eszmék szerint berendezett kom­munista társadalomban van meg erre a biz­tosíték. Nem frázisokat dobálok, de okkal és joggal lehet hivatkoznom a paraguayi redukciókra, a­hol ez bebizonyosodott és mindig hatalmas bizonyíték marad. A szociáldemokrácia elvégre maga is rá van utalva, hogy az eszme megvalósí­tása előtt kezébe vegye a történelmet és a múltból következtessen a jövőre. Mert ha az emberiség évezredes útjában nem is tér vissza ugyanarra a helyre, a haladás menete és törvényszerűsége mindig ugyanaz marad. Az ember mindig csak ember marad és nem angyal,­­ mert ilyen lény kellene, akkor a kommunista társadalom a legbol­dogabb társadalom volna. Pallmann Péter: Ozanam Frigyes, 1813—1913. Vannak hősei a csatatérnek, a haza­szeretetnek, — vannak hősei a tudomány­nak, a haladásnak, a különféle vívmányok­nak, felfedezéseknek, de vannak hősei az emberi szívnek, az emberbaráti szeretetnek is. És Ozanam Frigyes ezen hősök közé tartozik. Nem rendezett ő véres sztrájkokat, nem rendezett tüntető felvonulásokat, nem állt a verejtékező munkás nép elé, hogy szájukba rágja a szót unos-untalan, amire eddig talán nem gondoltak : Ínség, nyomor velünk. Nem és mégis a társadalom­nak, az emberbaráti szeretetnek hőse volt ő! Vájjon hogyan lehetséges ez? Annak, aki a modern demokrata társadalom­bol­­dogításban látja a szegény nép üdvözítését, annak ez érthetetlen. Mit tett tehát Ozanam ? Az emberi szívet a jó hangszerhez szokták hasonlítani. És a hasonlat elég találó is. Nemcsak a viszálynak, gyűlölet­nek, az irigységnek, a társadalmi egyenet­lenkedésnek dissonanciáit lehet abból ki­váltani, de meg­vannak abban az egyetér­tésnek, a kölcsönös megértésnek, a nemes testvéri szeretetnek, a hősies önfeláldozás­nak magasztos akkordjai is ! Csak művész kell hozzá, aki ezeket ki tudja abból csalni. Sokszor csak mester kell, aki segítse az embert önmagát felfedezni, aki rávezesse az embert azon nemes tulajdonságokra, azon erényeknek érvényesítésére, amelyek benne lappanganak. És Ozanam ez a művész, ez a mester volt! Hivatala szerint párisi egyetemi tanár volt, de szíve szerint gondoskodása az emberi nyomor egyetemére terjedt ki. És ez volt az ő igazi egyetemi működése, amiért most születése 100 éves évfordulóján áldva emlegeti mindaz, aki valaha csak hallott róla. Ezrekre ment a szegények, szűkölkö­­dők, tanácstalanok, vigaszra szorulók száma, akiket ő évenként gyámolított, azonban az ő nagyságát mégis nem annyira ezen mű­ködésben, hanem azt hiszem, leginkább abban kell csodálnunk, hogy ő művészileg, mesterileg értette, hogyan kell a részvétel, a meleg társadalmi érzéket, az önzetlen szeretetet másokban is felkelteni. Ő tudta azt, hogyha egymaga láto­gatja a szegényeket, egymaga vigasztalja, segélyezi, nem sokra megy. Egy ember működése a tengernyi emberi bajok között elenyészik, mint egy darabka cukor a ten­ger sós habjaiban. Társakat, intézményt akart ő keresni, szervezni az emberi nyo­morúság enyhítésére. És talált is, szervezett is. Szent Vincét választotta mintaképének és találékony keresztény szeretettől lángoló szivével megalapította a Szent Vince kon­ferenciákat, vagyis (férfi-) Szent Vince-egy­­leteket. Fiatal, 20 éves egyetemi hallgató Párisban, amikor megalapítja egyetemi hall­gató társaival az első Szent Vince-konfe­­renciát. Tetterőtől duzzadó lelke nem találja örömét kora ifjúságának léha örömeiben. Hasznára akar lenni nyomorban levő ember­társainak. Keresztény meggyőződése, mű­­történelmi tanulmányai ráterelik figyelmét a kereszténységben rejlő erőre. Látja az áldást, amelyet a keresztény irgalmasság tud csak igazán árasztani a testi-lelki nyomorultakra. Látja lelkében az áldásnak visszasugárzását , a boldogító öntudatot, a lelki átalakulást, amelyet az irgalmasság cselekedeteinek gyakorlása áraszt azokra, akik azt önzetlenül gyakorolják, kiadja tehát ifjú társainak a jelszót: „Menjünk a szegé­nyekhez !“ És mentek. Előbb kevesebben, azután mindig többen. De nem mentek üresen. Magukkal vitték megtakarított összeadott filléreiket, kis egyletüknek gyűjtését — sze­reztek alamizsnát, élelmet, ruhát. Vittek vi­gaszt, bátorítást, a csüggedőkbe életkedvet. Keresztény szeretetük, lángoló hitük, apostoli lelkületük hitet, reményt, szeretetet keltett mindenütt s lassanként beteg és látogató, ápolt és ápoló vették észre az irgalmasság átalakító hatását, érezték, mint árasztja min­den irányban melegét az a tűz, amelyet az Úr Jézus bocsátott a földre. Páris után Lyonban, azután Francia­­országban mindenfelé elterjeszti Ozanam ezen Szent Vince-konferenciákat. Sőt műkö­dését ki akarja terjeszteni az egész világra. „Az egész világot­ — azt mondja —■ be akarom fogni a szeretet hálójával.“ És mi­kor elég fiatalon 40 éves korában örökre lehunyta szemét, már 2000 volt a Szent Vince-konferenciák száma. Azóta ez a szám megsokszorozódott­­ és az egész világon elterjedt Szent Vince­­egyletek kiáltva­ kiáltják a világnak, mint­­ egykor keresztelő Szent János Jézusról: íme az Isten báránya, aki elveszi a világ bűneit, — „íme a keresztény hitből fakadó­­szeretet, csak ez tudja enyhíteni a világ sebeit !“ Emberbarátok ! Szociológusok ! Akik akarjátok orvosolni a beteg társadalomnak sebeit, nem ejt-e benneteket gondolkodóba a keresztény vallásosságtól áthatott Ozanam Frigyes! ? W. TARCA: Az apát ur. Irta: Agárdi László. Könnyű szellő lengette meg a kerti lugas friss hajtásait. Nyomában illat áradt,­ Kedves, enyelgő, pajzánál simogató. A vi­rágban álló fák is könnyedén megingatták sokszínű ágaikat. Egy-egy sziromlevél levált, és lepke gyanánt himbálódzott le a zöld pázsitra. Az egész kert virágos, illatos, olyan volt, hogy mikor az apát úr megjelent a lugas bejáratánál és végigtekintett a pom­pázó kerten, mélyen felsóhajtott. — Istenem, ha ilyen szép ez a földi paradicsom, milyen lehet a mennyei? Elgondolkodva indult sétára a kertben. Árnyékos helyen letelepedett és a magával hozott könyvből olvasgatott. Gyakran lapo­zott ide-oda, egyszer azonban becsukta, ajkai halkan mormoltak valamit, azután ke­reszttel jelölte meg magát. Felpattant s most már gyorsabb léptekkel indult tovább. Egy fordulónál megtorpant. A gondosan tartott helyen a kard alakú levelek közül apró, fehér harangocskák csilingeltek feléje. — Nini, gyöngyvirág. Ilyen korán Ennek nem szabad itt elhervadni. Jó lesz primiciául annak, akinek úgyis tartozom ilyesmivel. Óvatosan, egyenkint kezdte tépni a szálakat s közben azon járt az esze, hogy mily kedvesen jóleső meglepetésben volt része a télen. Betegeskedett és egy kis csilk­­ány, az egyetlen jó barátjáé, minden má­sod-harmadnap néhány szál virággal­­emlé­kezett meg róla. Őt illeti meg ez a tavaszi zsenge. Csakhamar készen volt egy kis csokor s az apát ar útnak indult. Alig győzte út közben a köszöntések viszonzását. Galamb feje ilyenkor úgy ragyogott fekete ruhája fölött, mint a már zöldelő barackfák között a fehér virágban úszó cseresznye. Otthonosan lépett az udvarra. Senki. A verandás előszobába nyitott. Az asztalon virág, előtte szőke fejét két karján pihen­tetve az ő kis tündére. Az apát úr meglepetten állt meg. Nem ilyennek ismerte ezt a szöszkeséget. Kis cica nem figyelmesebb nála és ha máskor jött, már az ajtóban a nyakában volt és szedte­­vette tőle a kalapot, ruhát. A következő pillanatban növekedett meglepődése. Észrevette a lány és amint fölemelte arcát, látni lehetett, hogy sirt. Most felpattant, pipacs arccal sietett az apát úr elé. Nem tagadhatta el, hogy könnye­zett, sirt. Volt öröm és boldogság a látogatás miatt. De az apát nem tudott igazán felde­rülni. Máskor itt keresett kis változatosságot a papi magányosság nyomasztó egyhagu­­sága ellen és ez a csitri mindig felvidámí­­totta. Akit eddig mindig nevetni látott, az imént sírt. Mi lehet az ok? Az apát val­latni kezdte. — Szöszikém, mi a baj ? — Semmi, apát bácsi, igazán semmi — nevetett a lány, de érzett, hogy ez a vi­dámság nem természetes. — Ha nevetve süt a nap, annak ép úgy van oka, mint mikor borult az ég és eső permetezik. — Apát bácsi, nem mondhatom meg. — Ejnye, mindjárt azt mondom, hogy csúnya lány vagy. — Nézzen csak rám — pattant föl a szőkeség és magát kelletve úgy kezdett lé­pegetni az apát előtt, hogy az elnevette magát. — Nos hát visszavonom, amit mond­tam. Egy föltétel alatt. Ha megtudom a könnyek okát. A lány éledni kezdő kedve egyszerre lelohadt. Pir öntötte el az arcát, szemeire fátyol húzódott. Összehúzva ült a széken, úgy, hogy az apát nem tudott mire gondolni. — Nem mondhatom meg, apát bácsi. Nem. Igazán nem. — Marad, amit mondtam. Az én kis szöszkém csúnya. —­ De mikor nem vagyok az — köny­­nyezett már a kökény szem. Rosszat tettem és most meg kell érte szenvednem. Istenem, többé nem leszek rossz! — Szöszike és rossz ? Ilyen öreg pap­bácsi hátha szolgálhatna jó tanáccsal. — Félek, nagyon félek és úgy szé­gyenlem magam, apát bácsi. Ugy­e, nem fog rám követ dobni .... ugye, nem fog rám haragudni .... úgyis megszenvedtem, úgy fáj itt valami .... Két kezét keblére szo­rította és úgy mérsékelte az onnan felfakadó zokogást. Az apát engedte, tudta, hogy a könnyek nyomán megkönnyebbedés fog következni. — A kertben sétáltunk Jenővel. Ibolyát szedtünk, kis bogarakat lestünk, barackvi­rágokat nézegettünk . . . . Olyan szép volt minden, olyan kábító. Ő nekem szakított virágot, én neki. A nagy cseresznyefa alatt — Istenem, most adj erőt — ő egé­szen közel ért hozzám .... Nagyon illatos volt az ibolya vagy nem tudom .... egy­ Hirdessen a „Kecskeméti Naplódban.

Next