Kecskeméti Napló, 1914. január (3. évfolyam, 1-25. szám)

1914-01-01 / 1. szám

2. olüal. Kecskeméti Napló 1. szám. Midőn ezen sorokat Írjuk, meg nem határozott a törvényhatósági bizottsági köz­gyűlés, hogy megszavazza-e a 20%-os pótadót, avagy a költségvetési hiányt át­menetileg felveendő kölcsönből fogja-e fedezni. Bármi legyen is azonban a közgyűlés határozata, kétségtelen, hogy úgy a tanács, valamint a törvényhatósági bizottsági köz­gyűlés is nagy feladatok előtt áll. Az első megbírálandó kérdés, hogy vájjon a mutatkozó deficit, krónikus baj-e ? avagy csak mulékony, átmenti s talán a rossz gazdasági viszonyoknak szükségszerű következménye, ami az idők és viszonyok jobbrafordultával szintén önmagától elmúlik. Sajnos, az előző évek pénzügyi ered­ményei és zárszámadásai, tehát a tényleges eredmények inkább azt látszanak igazolni, hogy a hiány nálunk krónikns jellegű; s ha régi kölségelőirányzatainknál bizonyos jóleső optimizmussal ezt nem is akartuk észrevenni, a jövőben ezzel számolni kell. Hiszen ha az előző évek zárszámadá­sai nem volnának kedvezőtlenek és nem ismétlődnék évről-évre a zárszámadási hiány, úgy a jelenben is még el lehetett volna tekinteni 4 milliós költségvetés mel­lett a mutatkozó hiánynak fedezetétől s reábizhattuk volna magunkat a jóremény­ségre, hogy szorgos, körültekintő takarékos­ság és a jövedelmeink gondos, tervszerű gyarapítása mellett a gazdasági viszonyok jobbrafordultával a hiányt a költségvetési év keretében is. eltudjuk tüntetni. Ámde erre az előzmények után kevés kilátásunk van, főleg akkor, midőn a pénz­ügyi bizottság a bevételek megállapításánál már lehetőleg figyelembe vett minden jo­gosult reménykedést, a kiadások megsza­básában pedig már eddig is érvényesítette a szigorú takarékosság elvét. Meg kell tehát barátkozni a gondolat­tal, hogy a hiányt vagy kölcsönből fedez­zük átmenetileg, vagy pedig a javasolt 20%-os pótadóemelést határozzuk el. Tudvalevő, hogy közönségünk irtózik a pótadóemelés gondolatától és főleg attól fél, hogy ha egy évben azt a közgyűlés megszavazza, ez az adó állandósulni fog, mert népünk nem hisz abban, hogy ez egyszer kirótt adó kevesbedjék, vagy pláne eltöröltessék ; s valljuk be őszintén, hogy aggodalmai e tekintetben elég alapos tapasztalatokon nyugszanak. Mi tehát a teendő? Ha kölcsönnel fedezzük a hiányt, az szintén visszafizetendő és ez a megoldási mód legfeljebb csak egy esztendőben lehet­séges, mert évek során át nem lehet köl­csönből fedezni deficitet. Ha a hiányt pótadófelemeléssel fedez­zük és ezt állandósítani nem akarjuk, akkor is gondoskodnunk kell a hiány fe­dezetéről, mert különben akaratunk nélkül is kénytelenek leszünk a pótadót állandó­sítani. Nincs tehát más mód, mint a város jövedelmeinek lehető gyarapítása, birtokai­nak, javadalmainak jobb és célszerűbb ki­használása. Ezt már sokszor célbavette közgyűlésünk, de lényeges életbevágó meg­oldások a javadalmi hivatal jövedelmének rendezésén kívül nem igeni)történtek. A célbavett intézkedéseket tehát nem­csak elhatározni, hanem okosan és ideje­korán végre is kell hajtani. Most, midőn az év végén vagyunk és holnap már megkezdjük az új költség- vetési évet, nincs idő arra, hogy oly refor­mokat léptessünk életbe, amelyeknek gyü­mölcsei az 1914. év költségelőirányzatát megváltoztathatnák. Elő kell tehát készül­nünk refoi mjainkkal az 1915. évre. A változtatásokat már az 1914. év első hónap­jaiban meg kell kezdenünk, a reformokat elő kell készíteni, a bizottságoknak, a köz­gyűlésnek idejekorán le kell tárgyalni, hogy az 1915-iki költségvetési évünket jobb és már a fokozott jövedelmeinkkel vezethessük be. Azt hisszük, hogy városunk érdekében az 1914. év folyamán ez a legfőbb felada­tunk és kötelességünk. Most csak általánosságban mutattunk reá ezen célokra, azonban a kérdést állan­dóan napirenden tartjuk s a város vezető férfiainak bevonásával időnkint a konkrét teendőkre is ráfogunk mutatni és azokat ismertetni fogjuk. Kecskeméti festőművészek. 111. dabasi Kováts Gyula. Egy év múlt el, hogy dabasi Kováts Gyula maga szines és kivételesen gazdag művészi egyéniségének teljességében be­mutatkozott a kecskeméti közönségnek. Az itt hasznosan eltöltött esztendő nagyértékű produktumai nemcsak a kiváló művész ha­talmas méretekben meginduló fejlődését helyesebben szólva, a benne rejlő nagy tehetségek kibontakozását eredményezte, ha­nem jóhangzásu nevet is vívott ki úgy a művészi körökben, mint a müvásárló kö­zönségnél. Fehérmegyei Szentmiklóson született 1889-ben. Már mint iskolás gyermeket mű­vésznek hívták. Középiskolai tanulmányai­nak elvégzése után a szépművészeti aka­démiának lett növendéke s hét évi szaka- detlan tanulás után mint kész, kiforrott művész vált meg az iskolától. Kivételes te­hetségét felismerték tanárai s különösen Zemplényi Tivadar foglalkozott vele nagy előszeretettel, aki külön műtermet adott neki s amig a vele egy kurzuson levők együttvéve csak egy modellről festettek, addig neki egymagának kettőit bocsájtott rendelkezésére. Már mint növendék olyan nagyszabású koncepcióval s bámulatos ru­tinnal dolgozott, hogy az akadémiai képtár részére számos képet vásároltak meg tőle. Az akadémiának kitűnő sikerrel valő elvég­zése után Dunántúl telepedett le s itt a Balaton szelíd partján, a badacsonyi dom­bok méla, lágy ölén gazdag impressziókat, sok finom hangulatot szűrt a leikébe. Innen jött a kecskeméti művésztelepre, ahonnan az utóbbi események hatása alatt eltávozott. A Műcsarnokba a tavasszal küldött először fel öt képet s a jury nemcsak hogy mind elfogadta, hanem abban a kitüntető elismerésben is részesült, hogy a legelső dísztermében állították ki képeit. A kis kollekció szenzáció erejével hatott a művész­körökben, úgy hogy a Harkányi-dijnak ő lett az egyedüli aspiránsa. Közben azonban olyan előterjesztést tettek a juryban, hogy mivel a dijat már 3 éven át festő kapta, az idén grafikusnak adják ki. Dacára, hogy igy nem kaphatta meg a müvésziskolából alig kikerült ifjú a dijat, mégis óriási er­kölcsi sikert aratott. A „Pesti Hirlap“-ban a tavaszi tárlatról szóló kritikája, melyet Kézdi Kováts országos nevű művészünk irt, azt mondja róla: „Egészen uj, igen értékes tehetségek szólalnak meg képeiben.“ Ebben a kollekcióban volt többek között az „Alföldi öregasszony“ c. képe is, melyet a városi muzeum vásárolt meg pár száz koronáért. Ezt a feltűnést keltő képet, mely gyönyörűen egyesiti magában a mű­vészi képzelő és teremtő erő s a technikai TÁRCA. A veterán. Irta : Barna Tibor rendőrparancsnok. A legendavilágnak legregényesebb idő­szaka I. Napoleon kora fogja körül irtóz- tató, mégis bűbájos remegéssel a lelkemet, mikor elkalandozom véres csataterein, hol a halál orgiákat ült s népek, országok semmisültek meg néhány óra alatt. Egy lángész, ki a művelt világ hóhéra volt! Kegyetlen, szívtelen s mégis hóditó, ká- bitó nagyság. Nevének bűvös volt a hang­zása s könnyebb, dicsőségteljesebb a halál szemei előtt, mint ahogy mi, késői unokák, el is tudjuk képzelni. Mi, visszagondolva reá, pillanatig megbámuljuk csodás láng­eszét ; lelkesedve tekintünk végig táborán, i mely csillogó pompával, harcra készen várja a vezér intését, hogy pár óra múlva portól, vértől borítva vívja meg utolsó ha­láltusáját. Csodálatos lángész kit holtában is bámulunk; lelkesedünk érte, de rajongá­sunkat csakhamar megfagyasztja a borza­lom : ez az egyetlen ember egész Európát egy szörnyű nagy temetővé tette! I. Sir John Crawford a szürke lovaikról elnevezett szürke skótok dragonyos kapi­tánya, a legbecsületesebb, flegmásabb és hidegvérűbb angol beleszeretett egy francia katonacsalád egyetlen leányába, Urban Aliceba. Olyan szerelemre való idő is volt ez ! A nagy hóditó I. Napoleon a szeren­csétlen lipcsei csata után, mint trónvesztett császár, ki címén kívül csak testőrségét tarthatta meg, visszavonult Elba szigetére. Európa a sok borzalmas harc után megkönnyebbülten lélegzett fel s maga Franciaország még kábultan a sok csodás eseménytől, Napoleon világraszóló diadalai­tól, majd pedig a szövetséges hatalmak ostromától, egyelőre — pihente fáradalmait. Az aggodalom, a mámor elszállt, a trónon XVIII. Lajos ült s a nyugalom és béke vágya uralkodott a lelkeken. Sir John Crawford tehát a legjobb időben kopogtatott be az Orbán-házbs. Az angol név ugyan még gyűlöletes volt a francia fülnek, de Urbán Alice nagyon sze­rette a szálas angolt s igy nem volt mit tenni, mint beleegyezni a házasságba. A tartós béke látszata feledtette a múltat s öreg Urbán igy szólt a szálas angolhoz : — Sir Crawford, az Isten nevében önnek adom leányomat. Tegye őt boldoggá ! Dicső harcaim nevében nyíltan kimondom, hogy ez francia létemre nehezemre esik! Lelkemben most is ég Trafalgár szégyene, de a leányom vonzalma s az ön kiváló egyénisége legyőzik előítéletemet ... Sir John Crawford én fiamnak fogadom. A szálas, szikár angol megszoritotta a deres bajúszú francia kezét s nyugodtan válaszolt : — Trafalgár dicsőségéért Nelson éle­tével adózott s igy nagy árt fizetett érte nemzetem . . . — Különben is több okunk van gyű­lölni a franciát, mint önöknek — minket! Meggyőződésem szerint azonban egy nyílt szivű francia és angol oly jól megérthetik egymást s becsülhetik, mint akár két an­gol. E percben, midőn fiának fogadott, őseim emlékére fogadom, bármily megpró­báltatásnak legyek is kitéve, előbrevaló lesz előttem az. Urbánok boldogsága és mint a magamá! Hidegen, szinte szárazon beszélt, sir Johan Crawford, de a férfias és önérzetes szavak mégis lángralobbantották a könnyen hevülő franciát, ki elragadtatva Ölelte keb­lére az angolt s aztán lelkesülten kiál­tott fel: —- Sir Crawford, ön még megked­velted az angolokat velem ! Én is fogadom Napóleon dicsőséges nevére, hogy az ön élete és családja mindenkor több lesz előt­tem, mint a saját életem ! Ne legyek Urbán lándzsás őrmester, annyi dicső harc osz- j tályosa, ha nem igy teszek valaha! Sir Crawfordnak Napoleon nevére el­borult arca, mégis csakhamar mosolyogva karolta át a lelkesült Urbánt, a kiválóan vitéz lándzsás őrmestert s most már jö­vendő apósát. A két férfi e bensőségteljes ölelésére pedig legrózsásabban az ifjú szép meny­asszony piros arca ragyogott fel. III. A vén veterán lándzsás őrmester meg­indult lélekkel olvasta az Elba szigetéről visszatért Napoleon proklamációját. Lelké­ben a múlt ezer bűbájos dicsősége ébredt fel s a nagy csaták mámoros visszaemlé­kezései lelkét megrészegítették. A moren- gói vérkeresztség óta ott volt mindig Napoleon oldalánál. Austerlitz, Jéna, Auer-

Next

/
Oldalképek
Tartalomjegyzék