Kecskeméti Napló, 1914. október (3. évfolyam, 229-255. szám)

1914-10-01 / 229. szám

2. cláal 229. szám kádenciájuk, azt mondják, hogy nem szerbek voltak azok az ezredek, hanem bosnyákok. Akik hallgatják az ilyen ostoba szóváltást, a lelkűk fenekéig megtelnek rémülettel, mert arra egyik sem emlék­szik, hogy a hivatalos jelentés szerint a bosnyák ezredek halálmegvető bátor­sággal harcoltak és harcolnak mindkét csatatéren. így terjednek a rémhírek. Hogy a magyar ármádiának nincsen fegyvere, nincsen ágyúja, nincsen kenyere, sőt tulajdonképen maga az ármádia sincs meg, mert az oroszok szőröstül-bőrös- től megették. Valamennyien tudjuk, hogy a há­ború rettentő dolog, amely temérdek veszteséggel, halállal, fájdalommal, ke- serüségggel jár. Mindegyikünknek van aggódni és félteni valója, de most, a mikor hős katonáink Isten nevében szent és igazságos ügyünkért harcol­nak, minden ember a lelke legfenekére rejtse aggódását s töltse meg lelkét Istenbe vetett erős bizalommal, hatal­mas lelkesedéssel és azzal az elszánás- sal, hogy legutolsó harapás kenyerün­ket, utolsó fillérünket, utolsó csepp vé­rünket odaadjuk, ha kell, de győzni mindenesetre győzünk, ha az egész vi­lág megtámad is bennünket. Az eleven lélekharangok gyávák és ostobák. Gyávák, mert éjjel-nappal a saját rongyos bőrükért, hitvány va­gyonukért aggódnak s gyávaságukban meg sem tudják érteni, hogy nem az egyes emberek élete vagy halála most a fődolog, hanem az, hogy a haza, a nemzet dicsőségesen kerüljön ki a ret­tentő vérkeresztségből, akármibe kerül is a győzelem. A gyávaság azután ostobákká te­szi az eleven lélekharangokat. A gyáva rettegés gőze megüli az eszüket, elveszi a józan Ítélőképességüket s megriadt gyermekek módjára az ujmeszelt falon is fekete rémképeket látnak. Ostobák, mondom, mert inkább hiszik a saját kitalálásaikat, mint a háborút vezető vitéz fővezérek híradásait, akik pedig talán mégis jobban értenek a háború mesterségéhez. A lélekharangnak van kalapja, nyelv és kötele. Az eleven lélekha­rangnak, hol kalapja, hol kendője van, nyelve is van három emberre való, csak kötele nincs. Majd azt mondom, kár, hogy nincs! Német vers egy honvédhuszárról. A kraszniki csatában megsebesült egy honvédhuszár. Tiszaparti legény, alig hu­szonegy esztendős. Ott nőtt föl a szőke folyó partján, ahol hallgat a füzes, a nyár­falevelet csendes játékkal rezgeti a szél, a hol egy-egy kósza délibáb aranypalotákat épit a nagy síkságra. Ott tanulta meg a csillagok járását, az idő fordulását. Tudta, hogy a mikor a lovak a fejüket a levegőbe kapják, közeledik a vihar és tarajos hullám­veréssel szántja végig a kalásztengert. Fe­hérfalu házak, ákácosok, tanyák, csendes szavú magyarok teszik ezt a kis világot, a melynek a képe belevésődött a leikébe. Amikor felnőtt, elment a pusztára. A puszta varázsa, csendes, halk poézise vette körül. Meséket mondott neki a síkság, a kolomp, a messzi harangszó. amikor egyszer Írást vittek neki, hogy hívja a király, el kell menni katonának. Huszár lett a gyerek, honvédhuszár. Két csillagot varrt a dolmá­nyára a második esztendőben. Járta a vá­rost, a cifra palotás utat, de a lelke haza­tévedt a pusztára, a Tisza partja mellé. Már számolgatta a hónapokat, amikor hazame­het. De üzent a király, hogy el kell menni. Kozákra, oroszra, ellenségre. Utrakellt az ezred, mentek a huszárok. A bucsuzáshoz eljött a tiszaparti kis faluból a huszár öreg édesanyja is. Egy kis zacskó földet hozott. Pusztai földet hozott. Pusztai földet, amely­ben ezer esztendő óta nem nő más, mint fü vagy árvalányhaj. A huszár magával vitte az ajándékot. Csatározott oroszszal, megkergette a kozákot, táborozott erdőben, mezőn, a szabad ég alatt. Este, amikor a a hideg északi égen kigyult a csillag, János ráhajtotta a fejét a kis zacskóra. És a hazai föld elkezdett beszélni. A Tisza vizéről, a pusztáról, pusztai gyerekekről. Hitta, csábbitotta a puszta, a hazai föld, a hazai álom. Reggelre kelve már szólt a kürt rohamra és a huszár kivont karddal vágtatott neki az ellenségnek ott Krasznik alatt. Golyó érte a mellét, de nem halt bele. Elvitték a szanitészek. Amikor fölbontották a dolmányát, ott találták a maréknyi magyar földet a huszár szive fölött... És mindez nem rege, nem kitalálás. Sőt meg is énekelték, verslábakba fonták. Robicsek Kurt, a 88. gyalogos-ezred egyik vitéze német verset irt, melyben el­mondja a gyönyörű históriát. És szól a vers refrénje : Reite Husar, reit’ in den Tod ! Färb Feindeserde blutigrot! Reite Husar, reit in die Welt Ungar muss leben und sterben als Held ! Magyarul: Vágtass huszár, vágtass a halálba, a véred fesse pirosra az ellenség töldjét. Vágtass huszár neki a világnak, a magyarnak hősiesen kell élnie s halnia! ******************************** Kneipp páter a kolera elleni védekezésről. A világszerte hires bajor katholikus pap, akinek hideg vizgyógymódja ezreknek adta vissza és adja vissza ma is egészsé­gét, jó két évtizeddél ezelőtt egy budapesti lap Wörishofenben időző tudósítójának a kolera betegségre vonatkozólag a követke­zőket mondotta: Felfogásom szerint a kolera nem egyéb, mint hirtelen támadó és szerfölött gyorsan lefolyó párbaj, a kolerát okozó anyag és az emberi szervezet között. A győzelem azé, amelyik erősebb. A kérdés az, hogy készülnek elő az emberek erre a küzdelemre. Megijednek, ámbátor a vész még nehány száz kilométerre messze van, és azt hiszik, hogy meg kell halniok, ha a betegség reájok csap. Pedig nem éppen úgy van. 1. Akinek a gyomra rendben van és akinél az emésztés rendes, annak semmi oka sincs a félelemre. Az a legrosszabb, hogy az emberek a kolerahirre életmódju­kat megváltoztatják, erős vörösborokat, ko­nyakot és efajta szeszesitalokat isznak és gyomrukat meggyöngitik. A kolerának pe­dig nincs kedvezőbb talaja, mint a gyönge gyomor. Sajátszerű, hogy ha a járvány ki­tör, a hatóságok Csak a környezet meg­óvásán törik a fejüket, a beteggel pedig, akit már úgy is elveszettnek tartanak, nem törődnek. Az orvosok ópiummal és tannin­nal igyekeznek elnyomni a kolerát, pedig izzasztással kell azt a testből kiűzni. 2. És tényleg úgy van. Az a kolerás, aki izzadni tud, meg van mentve, az pedig, aki képtelen, elveszett. Az izzadást pedig forró vízzel kell létrehozni. Ez az egyetlen eset, hogy én, aki mindig hideg vízzel gyó­gyítok, meleget ajánlok, azok az orvosok pedig, akik a hideg vízzel való gyógyítás­tól visszariadnak, ebben az esetben hideg borogatásokat rendelnek, pedig ezek csak enyhítik a bajt, de nem gyógyítják. Az iz- zasztásra elő kelt venni egy vastag, lehető­leg durva lepedőt, vagy ha az nincs, egy szétfejtett zsákot. Ezt öiszörösen-hatszorosan összehajtva betesszük a forró vízbe, kicsavarjuk és aminő forrón a beteg csak elviselni képes, melléré és hasára rakjuk; előbb azonban egy meleg, ecetbe mártott kendőt teszünk alá. Húsz huszonöt perc múlva, amikor az izzadás megkezdődött, meg kell újítani a meleg borogatást és ezt mindaddig ismé­teljük, amig a hányás és a görcs meg nem szűnik. 3. Az izzadást azonban nemcsak kí­vülről, hanem belülről is elő kell mozdí­tani. Erre a célra legjobb, ha kis adagok­ban tejbenfőtt megőrölt édes keménymagot adunk be a betegnek. így kezeltem én 1885-ben Augsburg- O ban a kolerabetegeket és 41 közül négy- ven lett egészséges. Fájdalom, éppen azt , . nem tudtam talpraállítani, akit a legjobban szerettem volna, édes anyámat. CS 5. Az egészséges ember kolerás idő- Bővel ben, ha jól érzi magát, vegyen hetenkint nyom egy három-négy percig tartó hideg félfür^ dőt, amikor teste a legmelegebb. Az pedig, m— akinek a gyomra nincs rendben, igyék reggelenkint jó keserű ürömteát. Lehet an- gelika, vagy tormentillagyökérből is kolera- cseppeket csinálni, mégis a legszélszerübb, ha a gyomor tisztántartására naponkint 6—8 fenyőmagot veszünk igénybe. 6. Az egészséges ember azonban és ezt nem lehet eléggé ismételni, ne izgassa gyomrát, hanem éljen egyszerűen és éssze­rűen, ne vágyódjék Ínyét csiklandozó dol­gokra, hanem olyanokra, amelyek a gyo­mornak javára válnak. Néhány perccel később megmutatta Kneip a tudósítónak azt a Hamburgból keltezett levelet, amelyben az iró közli, hogy három menthetetlennek tartott kolera­beteget Kneip módszere segitségével meg­gyógyított. *<M^***************************** A város közgyűlése. Kecskemét, szept. 30. Révész István indítványai. — A kolera. — Tudakozó iroda. — A színház. — Erdő vágások. — Egy kis vihar. A távollevő főispán helyett Sándor Ist­ván polgármester nyitja meg a csekély lá- togatottságu közgyűlést. Stringovils Gyula első aljegyző beter­jeszti a közigazgatás f. évi augusztus havi állapotáról szóló polgármesteri jelentést. A jelentés több fontos polgármesteri intézke­désről szól, melyet a közgyűlés tudomá­sul vesz. Révész István praelátus plébános th. bizottsági tag emelkedett ezután szólásra. Hozzászólva a polgármesteri jelentéshez két indítványt proponál. A háború ikertestvére, a kolera még nem érkezett városunkba, meg kell tennünk tehát a szükéges óvóintézkedéseket az ázsiai orosz fogoly-katohák, illetve sebesültek által hazánkba is behurcolt rém ellen. A felszó­laló intézkedéseket kér arra nézve, hogy a kolera bacillusok be ne hurcoltassanak; a polgári hatóság a katonai hatósággal egyet­értve, az újonnan érkező sebesült szállít­mányt külön megfigyelő kórházban he­lyezze el s minden beteget vessenek beható vizsgálat alá, nincs-e kolerától megfertőzve. A másik indítvány nemesen gondol­kodó lélekről tesz tanúságot: állittasék fel g c* -ío

Next

/
Oldalképek
Tartalomjegyzék