Kecskeméti Napló, 1915. január (4. évfolyam, 1-25. szám)

1915-01-01 / 1. szám

2. oldal. A soha nem tapasztalt szorongó ér­zések lepik meg szivemet az uj esz­tendő hajnalán. Milyen értelem nélküli most a „b. u. é. k.!“ Mintha valaki fakarddal menne modern seregek sorai ellen. Az 1915-re sehogysem illik rá a sab­lon, a „b. u. é. k.“. Lehetetlen észre nem venni, hogy sokkal súlyosabb kérdések megoldásához van most kötve jövőnk, boldogsága, hogy sem a legnagyobb jóakarat mellett is döntő befolyással lehetne rá az egyéni jókívánság. Majd ha a kérdések megoldódnak, mert bi­zonyosan meg fognak oldatni akkor majd állíthatunk fel fokozatokat és kí­vánhatunk ennyit, vagy anyit egymás­nak a boldogságból. Addig azonban hatalmasabb erőt, valami absolut té­nyezőt keresünk, a kinek, vagy a minek segítségével a bizonyosan el­következő döntést a javunkra billent­hetjük. Ez ma a rendkívüli időkhöz egyedül méltó „b. u. é. k.“ És ezt a sablontól való szükség­szerű eltávolodást senki sem értette meg jobban és senki sem fejezi ki impozánsabban, mint a katholikus Anyaszentegyház. Új év napján az or­szágokban kiterjedő meghódolás és tömegimássás erejével felajánlja. Jézus szent szivének oltalmába kéréseinket, vágyainkat, reményeinket. Felajánlja ezt a mi forrón szeretett magyar há­lánkat, ennek a hazának minden hű gyermekét, minden talpalattnyi földjét veszedelmét, szenvedéseit, küzdelmeit, hogy mindebből, mint az Istennek fel­ajánlott áldozatból sarjadozzon ki ez új esztendőben a magyar honnak és a magyar nemzetnek békés boldog­sága. Nem fönséges ez a gondolat ? Nem érezzük, hogy most igazán sem­mik vagyunk az Isten nélkül ? Nem árad-e lelkünk­be a reménynek és bi­zalomnak jótékony sugara, mikor lát­juk, hogy az egyház Jézus sz. szivén, mint az isteni szeretet simbolumán keresztül akar a Mindenható jóakara­tához férkőzni mi érettünk ? Ne csak lássátok tehát, hanem csatlakozzatok a fenséges gondolathoz! imádságban találjon benneteket az uj esztendő első napja, mely a múlt év szenvedéseitől sötét éjjelét váltja fel. Sötét a hajnal is. Sehol sem látni derengő világos­ságot. Az egyház azonban világossá­got akar. Egyelőre megelégszik a re­mény halovány, de éltető sugaraival, melyek Istenember szerető szívéből áradnak az imádságba merült magyar nemzetre. De ha állhatosan és minél tömegesebben imádkozunk naponként, az értük lobogó isteni szeretetből majd mindig több erőt kölcsönöznek a su­garak, mindig világosabb lesz, míg végre teljesen kibontakozik az újév várva-várt napja. Majd szét­ömleszti fényes sugarait e diadalmas ország völgyein-bércein rásüt az egyszerű kunyhókra, a palotákra, megfüröszti jótékony melegében a hazának minden gyermekét... és ragyogni fog boldog­ságunk rég nem látott napja. Jézus szentséges szíve! Halld meg ma a hozzád fohászkodók millióit. Add meg, hozd el nekünk ebben az esztendőben, minél előbb az igazi, a hiányzó boldogságot! ... K. J. Januárius 1. „Január az első hónap, Hideg van és rövid a nap“ E versikében szereplő „Január“ szó tulajdonképen csak poetikus sicentia, de egyébként hibás s hamis, mert a helyes el­nyerés : januárius. Januáriust vízöntő havának is szokás nevezni, mert a nap, látszólagos pályafutá­sában januárius 20-án a vízöntő karjaiba siet. Egyéb­iránt hívjuk a januáriust még Télhó­nak is, mert asztronómiai számítás szerint, erre a hónapra kell, hogy a tél legnagyobb része essék. Némelykor azonban, Természet önagy­­sága, akárcsak mint valami szeszélyes mak­rancos dáma, megtréfálja s kijátsza a tudós asztronimusokat s decemberben vagy febru­­áriusban udvarodat magának Tél urfival, mig januáriust, a tavasz bájos vagy esős leányával szórakoztatja. Úgy látszik tehát, hogy némelykor a természetben is lehet ugrás. No nem hiába januárius egy első hónap, de van is annyi neve, mint valami szegé­nyebb sorsú spanyol grandnak vagy kínai mandarinnak A szántó-vető ember szereti, ha janu­árius hideg és száraz, mert hát a közmon­dás is azt tartja, hogy ha kevés a víz ja­­nuáriusban sok lesz a­­ bor; ha pedig sok a víz, úgy kevés borra van kilátás. A mai időjárás mellett, félő, hogy ja­nuárius esős lesz. No de bizzunk szent Vince napjában, mely ha napsugarasan s de­rülten mosolyog reánk, úgy azt tartja a ma­gyar ember, hogy sok és jó borunk lesz , mert­ ha fénylik Vince, tele a pince. Januáriusban a csillagok pompásan ra­gyognak. E planéták közül a Venust és Ju­pitert, távcső nélkül is láthatjuk. Aki nem hiszi, ne sajnálja a fáradtságot s próbálja meg egy-két éjszakát átvirrasztani. A vadász emberek tudják, hogy januá­­­­rius hónapon túl nem igen lövöldözhetnek s­­ ha mégis megteszik, legfeljebb bakot lőhet­­­­nek. Foglyot meg éppenséggel nem szabad lőni, nyúlra pedig csak rövid ideig vadász­hatunk. E hónap első napjára esik az uj év.­­ A boldog új év. No ez magába véve, még nem volna­­ valami nagy baj, sőt örömszámba is me­­­­hetne, ha a jó kívánságok özöne­s súlya­­ alatt össze nem roskadunk s nem kívánnánk ! hogy ez a nap hamarosan elmúljék. Igen, uj év napján, nemcsak a legszebb ,­­ hanem legjövede­lezőbb társadalmi állás !­­ levélhordónak, kémény- és utcaseprőnek,­­ lámpagyujtogatónak, újság kihorgónak, pin­cérnek, házmesternek, lakájnak, portásnak, hivatal­o­s egyéb szolgának lenni. Valóban, mélyen megható az a forró­­ rokonszenv, mellyel e derék s önzetlen em­berek irántunk kulturemberek iránt visel­tetnek. És e nagy rokonszenv s figyelem, mely­­!­lval e derék emberek béknünket megkörnyé­keznek, meg is termi édes gyümölcseit, amennyiben csak dől a lázsiás, meg a csengő korona feneketlen zsebükbe. Ezek tehát, januáriusban bőségesen aratnak, még pedig annélkül, hogy vetettek volna.’Estére kelvén pedig az idő, a kémény­seprőtől kezdve végig valamennyi egy ipar­­i ágat űző mesteremberré t. i. kefekötővé lesz , s kisül, hogy az újonc kefekötők egytől­­egyig pompásan értik a­­ mesterségüket. " A régi rómaiak uj éve, márciusban­­ kezdődött. Azt tartották s talán nem is épen s helytelenül, hogy a természet is ekkor kél uj életre s virulni, zöldülni kezd minden. A szép természet fakadásával akartak ők is, uj életet, uj évet kezdeni. Különben az uj év rómaiaknál is, ün­nep­számba ment s annak jeléül, gazdag áldozatokat mutattak be Jupiter tiszteletére. Nem feledkeztek meg azonban egymásról s sem s ajándékokkal kedveskedtek egymásnak úgy vélekedvén, hogy apró ajándékok tartják fönn a­­ barátságot. Igazuk is lehetett ta­lán , mert hiszen harmadfél ezred év után is még ma sem múlta egészen idejét ez a prak­tikus felfogás. Dixi. .. Szám, T. c. Olvasóinkhoz! Lapunk a mai nappal életének IV. évfolyamába lépett, tehát túl van azon a koron, melyben legnagyobb a halandóság, mert legkönnyebb a ki­múlás. A kritikus határt átlépve, Istenbe erős bizalommal tekintünk a jövőbe, melytől további erősödést, izmosodást várunk, hogy azokat az ideálokat és közös nagy érdekeket, melyek a Kecs­keméti Napló­nak életet adtak, minél hatásosabban szolgálhassuk. Kitűzött céljainktól épúgy nem fogunk eltérni ezután sem, mint a­hogy következete­sek voltunk eddig is Kecskemét város gazdasági és kulturális fejlődésének munkálásában, az egyéni és közös érdekek védelmezésében, az objektív igazság hirdetésébe­n és a hibák rész­­rehajlatlan kritikájában mindig szem előtt tartva a keresztény világ­nézet hazafias és ésszerű elveit Ez a Prog­ramm a mi reményeink záloga. És a­mikor ennek a munkaprogrammnak mintegy fogadalomszerű megismétlé­sével vágunk neki a IV. évfolyamnak, nem mulaszthatjuk el mélyen tisztelt olvasóközönségünk régi jóakaratát és támogatását a jövőben is kérni Csak közös erővel haladhatunk előre és a győzelem csak öntudatos, megértő munkának lehet gyümölcse. Ebben a reményben köszöntjük minden egyes Olvasónkat és őszinte szeretettel kívánjuk, hogy az új esz­tendőben mindnyájunkra ragyogjon föl a tartós, zavartalan boldogság várva-várt napja. Hazafias üdvözlettel a szerkesztősége és kiadóhivatala. Mit adjunk újévre? Maholnap itt lesz az, újév. A legszomorúbb eddigi életünk folya­mán, „a régi jó világban“ m­ár ilyenkor azon törtük a fejünket, hogy minő kellemes meg­lepetésben részesítsük szeretteinket. De ma ? Óh nagy Isten! Milyen új esztendőt virrasz­­tasz föl most mireánk! Az iszonyú háború­t leverő hatása alatt tán el is feledkezünk az idén a hagyományos üdvözlésekről és aján­dékozásokról. Hisz ez még a legkisebb baj lenne. Száz és egy ok miatt elengedték volna sokan még a békés viszonyok között ezt a divatot. Mind többen váltják meg már jóté­kony célra az újévi ajándékozást. Ha valamikor, úgy most igazán idő­szerű lenne az üdv s szerencse kívánatosa „B. u. é. k. özönének gátat vetni s az eről­tetett ajándékozásoknak határt szabni. Azaz, hogy: mégse! Most ez egyszer küldjünk újévi, de igazán alkalmi, édesbus szerencsekivánatokat és nyissuk meg aján­dékozásra szíveinket. De kizárólag a mi leg­szentebb ügyünkkel, a háborúval összefüggő nemes célok érdekében. Újévi ajándékmegváltás fejében bizo­nyára most is nemes vetélkedéssel hozzák, — akiknek Isten többet adott — az ő kö­­nyöradományaikat a Kada Gyermek Otthon s a Vörös Kereszt javára. Sohasem rokonszenveztem túlságosan az újévi képeslevelezőlapokkal. A sok szép kártya közt még több az ízléstelen, tivor­­nyázó alakok, kövér disznóságokat ábrázoló képek tömege. Hol itt az erkölcsi vonás! Él velük! Még boldogabb időben sem volt méltó az ilyen léhaság a terjesztésre. Hát

Next