Kecskeméti Napló, 1915. május (4. évfolyam, 99-122. szám)

1915-05-01 / 99. szám

2. oldal. Témvék. 99 szám, az ábrándokkal, hogy a mindent áta­­lánosító törekvés végleteiben keresztül nem vihető és célra nem is vezet, — aminthogy erről a híres theóriák da­cára komolyan még csak nem is be­szélhetünk, — de ha azt komolyan vennénk is, csak azt látnánk be, hogy a rendszerbe állítással az ember lel­kéből kiölnénk az egyik legszebb erényt, a megengedett és tisztességes egyéni becsvágyat, mely az embert becsületes munkára és ez által való érvényesülésre serkenti. Egyenlőséget csak a közügyekben és a törvény előtt várunk, de ott aztán legyen min­denki egyforma s ne legyen intézmé­nyesen kijátszható, még ha az a jogai­ban sértett egyén szánalmas szerepé­ben állana is ott! Ám a magánjogoknak, a munka versenyének olyan szabadnak kell lenni, mint az ég felé repülő madár­nak. Ebben a részben a híres szabad­gondolkozók tévedése egészen világos, mert akik rendszerrel kívánják az em­beri tevékenységet szabályozni, azok az urak az ember egyéni sajátságai­val nem számolnak. Nem csak magunk állítjuk ezt, hanem egyik jeles szociológusunk tollából is idézhetjük, hogy: „ez a rendszerelmélet, a­mely néha jóhi­szemű tudatlanságból, néha pedig ép­pen nem theoretikus érdekeket szol­gáló szándékosságból ered — szer­vesen illeszkedik bele abba a kollekti­vista felfogásba, mely minden bajra itt az állami gépezet transzformáció­ban keres. A szocialista ideál, a fa­lanszter állam, ha ugyan egyátalán meg lenne valósítható, az egyéni sza­badság legtúlzóbb megszorításával a rabszolgaságot kényszerítené az embe­riségre anélkül, hogy nagy hangon hirdetett célját elérhetné, a profitéhes­enzést s a belőle eredő számtalan bűnt megszüntetné.“ Oly felfogás ez, melyet nemcsak a mindennapi élet, hanem a háború különös tanulságai is igazolnak s ezzel szemben az oly elmélet, mely egy­részt folyton rendszerváltozást sürget, másrészt helyébe megfelelő erkölcsi biztosítékot nem állít, de sőt a helyes állami élet és emberi lét alapjait el­rúgja maga alól, az ilyen felfogás ne számítson a józan magyar nép ked­vező ítéletére. Ehez a néphez az ille­tőknek úgy is csak kevés közük van, legfölebb is csak azon gabona által, melyet ősszel megvesznek tőle és ta­vasszal eladnak neki s melyre nézve sem az állam, sem pedig a hatóságok­ még nem találták meg azt az igazsá­got, hogy a legsürgősebb teendő a gabona­raktárak felállítása volna. Ezt csak mellékesen jegyeztük meg s tudjuk jól, hogy a hatóság mindenre nem képes, de azt is tudjuk, hogy legalább szószóló még az egye­sekkel szemben is lehetne. Ez leg­jobban megfelelne a már fentebb ki­fejtett nézetnek is, mely szerint a már idézett íróval egyetértve valljuk, hogy : „az emberi cselekvéseket szabályozni kívánó jogrendszer és gazdasági rend­szer, minthogy a reális, életviszonyla­tok végtelen számú változásait figye­lembe venni nem képes és nem is lesz képes, az emberi erkölcsös ga­ranciája nem tehet.“ Minden éretlen rendszer­elmélet és szocialista ábránd dacára tehát a helyes állami élet és emberi lét leg­nagyobb becsű biztosítéka az egyéni élet becsületes törekvéseinek korlátlan szabadsága lesz minden időben s e mellett és ehez szorosan hozzátarto­­zóan „feltétlen biztonságot nyújtó ga­rancia csak egy van : az emberi lélek nemessége“. * TÁRCA. SZÖKÉSEM OROSZ FOGSÁGBÓL Irta: elnökei JANIK LÁSZLÓ IX. 13-as huszárfőhadnagy. Tylawa nem létezett, a lángok csak a templomot és a falu két legutolsó házát kí­mélték meg. Négy kilométerre voltam a ma­gyar határtól. Nagyon fáztam. Betértem a megmaradt két ház egyi­kébe kissé felmelegedni. Orosz katonák teáz­tak. A házigazda érdeklődni kezdett, honnan jövök, hová megyek. Elmondtam mesémet. Az orosz katonák is kíváncsiskodtak, közelebb jöttek hozzám, kis batyumból elvették a ke­nyeret, a szalonnát. Megkínáltak teával, do­hánnyal. Elbeszélték, hogy ők a magyar ha­táron állnak, ott vannak a nehéz ágyuk is — mindezeket tudtam már a duklai Wallach­­tól — ne menjek tovább, mert ott nem en­gednek keresztül, tegnap is hármat — kik át akartak szökni — letartóztattak. Megmu­tattam írásaimat. Figyelmeztettek, hogy azok sem használnak nekem, sok most a spion, velem sem fognak kivételt tenni. Ismét oroszok jöttek melegedni. Azután tovább mentek Barwinek felé. Csak négy kilométerre volt az ominózus határ. Olyan közel és mégis olyan elérhetetlenül messze. Nem juthattam tovább. A gazda sem akart vállalkozni, hogy valahol a hegyek, erdők között átvezet engem. Elhatároztam, hogy itt töltöm az éjszakát s másnap a közelben valahol letelepedem s bevárom az esemé­nyeket. Ha az oroszok visszamennek, minden rendben van, ha pedig Magyarországra be­törnek, követem őket, majd csak nyílik va­lahol a szökésre alkalom. Orosz csapatok masíroztak az utón. Egyesek bejöttek a mi házunkba, egyesek szétszaladoztak a leégett házak felé valamit keresgélni a még megmaradt krumpli ver­mekben. Óriás durranás hallatszott, megren­dült a mi kis faházunk, azt hittem, már re­pülünk a jégbe. Odakint akna robbant fel, melyet a mi csapataink raktak oda le. Éhesen feküdtem fel a kemence tete­jére, ott legalább jó meleg volt. Este vagy harminc orosz katona jött be a pozíciókból, felváltották őket s most itt éjszakázni fognak. Éhesek voltak, rongyosak. Egy darab kenyé­ren csúnyán összeverekedtek. Szidták a há­borút. Beszélgettek a ruténekkel, az oroszok leheveredtek aludni. Egyik a lábamnál fogva lehúzott a kemencéről s ,felmászott a helyemre. Összekuporodtam egy sarokban, nem tudtam aludni; borzasztó gondolatok kínoztak s éhes is voltam. „Nem itt nem maradhatok; megyek vissza Duklára, a jó Wallach-hoz, az majd segít rajtam.“ Ilyen volt az 1915. év első napja. Szomorú lelki állapotban, zimankós időben ballagtam másnap visszafelé. Lemond­tam minden reményről. Az öreg Wallach busán fogadott, hiszen azt hitte, hogy már a mi katonáinknál vagyok. Mondta, hogy nála nem maradhatok, az ő házában minden nap megfordulnak oroszok, ez rám veszélyes lehet, menjen vissza Jedlicé­re a régi kvár­télyomba s majd egy két hét múlva jöjjek vissza, akkor megpróbálhatom ismét az át­­szökést; talán akkor a körülmények kedve­zőbbek lesznek. Nála maradtam éjszakára. Kedves volt hozzám, előszerzett valahonnan kenyeret és krumplit. Éjjeli szállásra hat oroszt kaptunk, aznap jöttek Ergänzungstransporttal. Felgyó­gyult sebesültek voltak. Elkeseredetten be­széltek, keresik az első alkalmat, hogy meg­adják magukat. Álmatlan, nyugtalan éjszakám volt. * Január harmadika volt sorsom egyik fontos fordulópontja. Elbúcsúztam a jó öreg Wallach-tól. — Hideg eső zuhogott, megszánt engem, adott egy ujjas mellényt, két balkezes keztyűt, az egyik barna volt, a másik szürke. Szomorú volt a vándorlásom. Vissza azon az útón, amelyen oly sok reménnyel egyszer már előre mentem. Mennyi ábránd, mennyi vágyódás tört széjjel. Mennyi fontos katonai titoknak voltam tudatában. Szinte féltem magamtól. [Folyt. köv.[ ] Megvendégelés. Az I-fő számú vá­rosi tartalékkórházban a napokban, Orbán Nándorné, tízóraival megvendégelte a sebesült katonákat. A végén még bort és cigarettát kaptak a hálálkodó sebesültek. Még csak annyit, hogy ez a kórház a legelhagyatot­­tabb kórházak egyike. Nagyon ajánljuk a közönség figyelmébe. A város közgyűlése. A város th. bizottsága ma délelőtt tar­totta havi rendes közgyűlését, melyet gróf Ráday Gedeon főispán 10 órakor nyitott meg. Üdvözli a bizottság tagokat, mely után Stringovits Gyula felolvassa a polgár­­mester 1. évi március hóról szóló jelentését, melyet Sándor István egy ponttal szóbelileg bővit ki. E pontban Sándor István nagyon lelkes szavakkal emlékezett meg a 38. gya­logezredről, háziezredünkről, mint olyanról, mely a folyó világháborúban méltóan az 1878-ban ez ezrednek kivívott dicső híréhez állotta és állja meg a helyét. Mindez ideig azonban szomorúan kellett tapasztalnunk, hogy nem tudni mi okból eddigelé a 38. gy. ezred bár nagy veszteségek árán minden harctéren kitüntette magát, erről hivatalosan nem igen vett tudomást a felsőbb hadveze­tőség. Mint azonban most hivatalos értesítés folytán tudomására jutott a polgármesternek , háziezredünk kitüntetése, kéri a közgyűlést, hogy az ezredet ért dicsőség és kitüntetés jegyzőkönyvbe foglaltassék és erről az ezred parancsnoksága is értesittessék, mely kedves indítványt örömmel fogadta el a közgyűlés. Ezután Győrffy Pál főjegyző a belügy­miniszter leiratát olvasta föl a tisztujitásra vonatkozólag melyben ki van fejezve, hogy több okból nem lehet a tisztújítást elhalasztani, mert a hadiállapot egymagában még nem elég ok. Ezek után tehát a város meghirdette a pályázatot s a tanács kéri a közgyűlést, hogy egy kijelölő választmányt állítson össze, mely a választást részletesen előkészítse. E vá­lasztmány tagjaiul a közgyűlés dr. Horváth Mihályt, Petter Gézát, Gömöry Sándort, id. Dömötör Sándort, dr. Kiss Jánost és Faragó Bélát kérte föl. Gömöry Sándor a tisztújí­­táshoz egy indítvánnyal járul és pedig azzal, hogy mondja ki a közgyűlés, hogy minden hadba vonult tisztviselő minden olyan tiszt­ségre pályázhasson, melyre törvényadta ké­pesítése van, még akkor is, ha nem maga sajátkezűleg írja meg kérelmét, mely indít­ványhoz örömmel járul a közgyűlés. Majd Papp György a belügyminiszter leiratát közli a kilencedik gyógytár fölállítá­sára vonatkozólag, melynek létesítését a köz­egészségügyi bizottság véleményezése folytán a belügyminiszter fölöslegesnek nyilvánította. Több apró ügy után a közgyűlést ti­zenegy óra után berekesztette a főispán. Nyújtsunk a „Gyermek Otthoniban levő árváknak is”

Next