Kecskeméti Napló, 1915. június (4. évfolyam, 123-146. szám)

1915-06-01 / 123. szám

7 oldal. Itt Stáfo 123. szánt bérencek tetszetős frázisokkal hason érzületei társaikkal gyilkolásra uszítják — nekünk a hamis kultúra frázisokkal fel kell hagynunk s meg kell állapí­tanunk, hogy az igazi kultúra nem a nagyszerű életnélküli művek, szobrok, építkezések létezésében áll, hanem az isteni adományokból fakadt ezen al­kotásokra képes ember azon tulajdo­naiban, melyek az embert szellemi ké­pességében az örök igazságnak, a jognak, az isteni félelemnek s emberi szeretetnek a valódi testvéries­­érzés­nek, embertársaink szükséges támoga­tásának s mindig a tiszta és egyenes út követésének felismerésére, szoros betartására vezetnek. Akiben e tulaj­donok nincsenek meg, az nem kultur ember, az egy önző, érzéketlen spe­kuláns, külsőleg nevelt, bensőleg bes­tia, vad. E nehéz időkben a fékevesztett önzés a becstelen üzérkedés megkapja ugyan méltó büntetését, de mit ér az a tudat, hogy sok emberben a becs­telenség csak azért nem talál rut el­lenértéket, mert fél a kemény bünte­téstől, ha rajtakapják kisded játékain? Miért nem érvényesülhet azon ál­talános óhajban ki-kitörő követelés: mindenki tisztességes legyen s a ma­gáéval érje be! Honnan van az, hogy egyes nagyhanguak magasan hordják orraikat, kikről tudva vagyon, hogy lisztesek ? Vájjon a teljes purifikáció, a bujkálás s a becsületes törekvés s munkálkodás elleni tojástánc leverése ugyan meddig fog még késni a társa­dalomban ? E nehéz időkben fokozottab mérv­ben kellene érvényesülnie az önmeg­tagadásnak, a magábaszállásnak, az igazi hazaszeretetnek. Olvasunk a nem­zet áldozatkészségéről. Igaz, rendkívüli erőt fejtünk ki kulturátlan, barbár el­lenségeinkkel szemben. Áldozunk is, de vájjon arányban van-e ezen „ál­dozat­unk vagyoni visszonyainkkal ? Nem látjuk-e, hogy a gazdagság fu­karkodik ? Hogy sokan azért áldoznak mert nevüket kinyomtatják ? Elismeré­seket, kitüntetéseket várnak ? Miért nem érvényesíti az emberi­ség az Isten parancsait ? Hiszen a tíz parancs teljesítésénél nincs köztünk különbség: kötelezik ezek a keresz­tényt, a zsidót, a pogányt egyaránt. Hát igen: a kultúra félszeg ha­mis magyarázata, a szépen hangzó, de önző célokat követő egyesülések aknamunkája megdöntött már sok ha­talmat, államot; megvakította a pénz utáni vagy a természettől békés em­bersokaságot. A vallástalanság, az er­kölcsi élet bojkottja részben megbosz­­szulta már magát, de az isteni bün­tetés a javulás reményében mért csa­pásaiban csak most fog megnyilatkozni, mert hiszen sok tétetett már a mér­legre. Az olasz „kultúra“ adott Lucchem kezébe tört ki ártatlan vértanúként szen­vedett, drága királynőnk életét oltotta ki; az olasz „kultura“ támogatja, im­már a gyilkos szomszédot, ki trónörö­kösünk életére tört s halálát okozta; ki saját királyi családját irtotta ki; — ránk tör a „kultur“ frank, ki szintén királyt gyilkolt s ránk az angol, ez a Diadalmas előnyomulás Lengyelországban. Harctérről jött helyreigazítás. Képek és színek a harctérről. Az északi harctérről május 15-iki kel­tezéssel egy műegyetemi hallgatótól levél érkezett, amelyben igen festői és eleven leírást ad a lengyelországi harcokról. A le­vél a következő: Az „Est“ cikkét, amelyben az átkelé­sünket írja le, május 14-én olvastam és mondhatom majd a mennyezetnek ugrottam nevettemben. Remélem, hogy nem vették át e merész fantáziájú és légből kapott cikket. A töltést mi csak egy éjjel vágtuk át, a sínek helyett négy méteres rendes utat csináltunk a bozótok közzé, a kerekeket a mi vállaink szogáltatták, s hogy nem nyikorog­tak, ez természetes, mert az olajat az izzadt­ságunk szolgáltatta Az átkelés sem virradat­kor, hanem éjjel 12 órakor történt, hatalmas tüzérségi segédlettel. A gyalogosok viszont nem a töltésen rohantak keresztül a ponto­nokhoz, hanem azon az úton,­kettős rendben jöttek ki a partra, amelyen mi a pontonokat vittük ki. Az a nagysűrűségű, több mint 2 méter magasságú fűzfabozót, amely a víz és a műtöltés között tenyészik, mindent eltakart nem volt szükségünk színpadias jelenetekre, csak a legegyszerűbben, leggyorsabban, leg­biztosabban és legóvatosabban kellett végezni nagy eredményű munkánkat. Továbbá hidat, ahogy az „Est“ tudósítója gondolja, soha­sem verünk az ellenség szeme láttára. Ehhez szükéges bizonyos számú gyalogság áthajó­­zása. Ezek a katonák fedezik a mi munkán­kat odaát. Mikor a Dunajecen átkeltünk és az el­lenséget megleptük, ezeknek oly nagy volt az ijedelmük, hogy négy ágyújukat, amelyek velünk szemben voltak felállítva, ott hagyták és futottak. Május 2-án vasárnap már átmehettünk a Dunajec keleti oldalára az elkészített hí­don. Utunk egyenesen az orosz állásokhoz vezetett. Halottak, sebesültek feküdtek ott, de nem­ nagy számmal, mert az orosz inkább megadta magát. Keserves csalódás ért bennüün­ket az oroszok erejének felbecsülésénél, illetve az nem is keserves, hanem örömteljes volt ré­szünkre Míg nálunk a gyalogság a töltésbe be­ásott, ajtóval, ablakokkal ellátott kunyhóban lakott és az őrsöket innét küldték ki a Du­najec partján levő tábori őrs állásokba, meg a töltésbe ásott lövészárok őrségére, addig az oroszok a töltés mögött levő falvak házaiba voltak beszállásolva és innét kül­dötték ki a lövész­árkaikba az őrség em­bereit. Persze ez csak nagy elbizakodottságu­kat mutatta állásaik erős volta felett. Annyira bíztak a folyó védőerejében, hogy elfelejtet­tek drótakadályokat csinálni s ez a mi roha­munkat nagyon megkönnyítette. Ez az orosz rendszer az oka, hogy mig nálunk csinos lakásokat találunk véges végig a földbe beásva, addig az oroszoknál csak amolyan szalmaoldalu, kutyaólszerü vackokat láthattunk. Rengeteg fegyver, szurony, kenyérzsák csákány, csajka stb. hevernek nagy rendet­lenségben a földön. Teafőző edényben levő kész tea, csajkában levő főtt hal igazolja, azt a levelet, amelyet egy kunyhóban talál­tunk. Ezt egy lengyel írta haza a feleségé­nek, de nem kerülhetett haza dicső támadá­sunk folytán. A levélben panaszkodott a katona a savanyú kenyér miatt, az élelmezés silány volta felől Megírta továbbá levélben, hogy reggel és este felé kapnak csak enni, délre pedig egy kis halat. Első helység, amelybe az átkelés után jutottunk Otfinov község volt Óriási nyílások meredtek felénk itten. Ezeket a nehéz tüzérség csinálta. Odébb egy kémény mered az égnek, téglaromok, krumplicsomók közül. Mellette virágzó fák állanak s rajtuk tyúkok ülnek. Tegnap még éltek itt, ma talán a romok takarják el őket a szem elől. Nálunk a határmenti falvak mindig ki­vannak ürítve, de az oroszoknál nem. Úgy látszik ezzel akarják fékezni a nehéz tüzér­ség munkáját. Messzebb a töltés melletti dombon szo­morú látvány tárult szemeink elé. Első te­kintetre ős­régi vár romjainak véltük, amely­nek piros falai büszkén állnak a harc köze­pette is. De közelebb menve megismertük benne az otfinovi két­tornyú templomot, amelynek tetején egy orosz tüzérségi meg­figyelő ült, míg egy 42-es mozsarunk le nem lőtte a múlt hóban. Teljesen új, nagy oldalhajós, kéttornyú góthikus templom­ volt ez. Mily messzire el­látszott a templom ! Most csak négy párhuzamos fal van a templomból és egy árva kőfal a toronyból, a harang derekába kettétörve fájdalmasan ló­gatja nyelvét a torony tövében. a harc itt a mi sikeres átkelési mun­kánk után állandóan folyik, a foglyok és a zsákmányok egyre gyarapszanak. Az orosz már meszi keletre húzódott és mi már a Visztulán verünk hidat Len­gyelország sík földje felé. A levelet a fiatal hidász önkéntes az­zal zárja be hogy az ő erős és biztos re­ményük szerint nemsokára meglesz a magyar honvédek és a német testvéreink derekas küzdelmeinek végső eredménye: a boldog győzelem, rideg, nemzeteket s népeket irtó kal­­másnap, melynek szintén királygyilkos­ság fertőzi „kultúráját.“ Ezeket a „kultur“ nemzeteket most fogja sújtani az isteni ítélet. H­I RE­K. Kecskemét, május 31. E­sőt kaptunk, jó meleg, kiadós nyári eset, legyen hála a Mindenhatónak és remélhetően az ál­dásos esőnek folytatása is lesz. A friss csöp­­pek, a zuhogó áldás mindenfelé nagy örö­met kelltett. Az ajkak hálaimára és mosolyra nyíltak. Mindenki boldogan nézte az egyre nedvesedő áldott anyaföldet, mindenki úgy elgondolkozott, hogy minő áldás is most ez az eső mintha mindenkinek a szocialisták által hánytorgatott ezer holdas lenne. Úgy van. Valamennyien, kiknek egy talpnyi földje sincs, vagy ezer holdak felett rendelkezik, egyformán kincsnek, nyereség­nek találtuk a nyári esőt. Egyikünk, hogy könnyebb, olcsóbb lesz a megélhetés, azért örült ennek az esőnek, másikunk meg pe­dig azért, hogy több terem, többet vihet a piacra. De ezen a szigorúan egyéni, önérdekű szemponton kívül van egy másik sokkal fen­ségesebb, magasztosabb, hogy úgy mondjuk nemzeti szempont is, ami miatt örömre gyu­ladnak az eső nyomán, még­pedig, igazán nemzetiszínű örömre, a magyar szívek, ma­gyar lelkek. Jól tudjuk, hogy elleneink ve­lünk, illetve a velünk levő igazsággal se­­hogysem tudnak megbirkózni. Ezért kiadták a jelszót: blokádírozni kell minket, hadd le­gyünk elzárva a világtól, hadd éheződjünk ki! Az orosz is azért igyekezett Budapestre, hogy Európa magtárját, hazánkat leigázva a mi és szövetségesünk élelmezését megakasz­­sza. De ahogy betört a Kárpátokon az orosz fej látta hogy nem Przemysl a mi hazánk. Minket nem lehet kiéheztetni, sőt ha jó közepes a a termés, mi még mesésen hű szövetsége­seinket is biztosítjuk, hogy lesz mit enni. Csakhogy míg az egyéniségtől, erőtől, bátorságtól függő hadiszerencse kizáróan a magunk ügyességétől függ, addig a termés a jó Isten kezében van. Ha Ő velünk, ki ellenünk?! Épp azért nézzük régóta oly ag­gódva : jön-e már a felhő, nehéz gomolyaga meghozza-e ennek a földnek, vetésnek oly sürgős esőt!? Tegnap ebéd után azután megjöttek a

Next